Kemény....

Amikor decemberben útjára indult az esemény-sorozat, akkor sem hittem el egészen, hogy ez igaz. Az egyik felem mindig úgy érezte, hogy áááá, ez nem ilyen komoly, hogy infarktus, meg katéterezés, meg szűkület, meg háló. Mostanra fogalmazódott meg bennem, hogy miért is éreztem végig ezt. Hát mert az ilyenek öregekkel történnek. Legalábbis bennem ez volt, annak ellenére is, hogy a nevelőapám alig múlt húsz, amikortól műbillentyűje van, tehát tudnom kellene tudatosan, hogy az ilyesmi bármikor előfordulhat. Mégis.. apósom annyira fiatalos, és annyira nem lehet róla megmondani, hogy hány éves, hogy egy rossz viccnek tűnt az egész. Akkor elég flottul túlesett az egészen, és ez bennem csak megerősítette, hogy igen, hát ő egy fiatal ember, sitty-sutty felépül, és kész. Tudtuk, hogy február végén újabb katéterezés vár rá, mert nem tudták decemberben az összes beszűkült eret helyrehozni. Becsülettel végigcsinálta a rehabilitációt is Tatán, az összes diétával, meg egyébbel együtt (amitől én sikítva hazarohantam volna).
Azt azonban nem gondoltam volna még a legvadabb rémálmomban sem, hogy most, március elején nem épp annak örvendünk, hogy megvan az újabb katéterezés, és minden rendben van. Hanem éppen szívműtét időpontjára várunk. A katéterezést elkezdték a múlt héten, de sajnos nem csinálták meg, mert a decemberben kitágított ér (koszorúér) is hatvan százalékkal visszaszűkült már, így nincs értelme újra megcsinálni. Ki kell cserélni az eret, ami már komoly szívműtét annak összes kockázatával, és minden velejárójával. Már eleve ez a szó is olyan komoly, és olyan gyomorszorító, hogy leginkább ki sem mondjuk.
Apósom jelenleg Tatabányán várja, hogy végigcsinálják az összes vizsgálatot, majd referáljanak az eredményekről a Városmajor utcai professzornak. Majd csak ezután lesz műtéti időpont.
Addig megy a harc a mindennapokkal. Neki ott, influenza miatt zárlat alá helyezve, nekünk meg itt. Áldás ebben az esetben is a telefon, mert legalább így azért van közöttünk valami kommunikáció.
Akkor szorult el legelőször igazán a torkom, amikor egy ilyen telefonbeszélgetésünk közben elárulta elcsukló hangon, hogy nagyon fél a műtéttől. Biztattam, hogy ne féljen, olyan sokan túlestek már ezen szerencsésen, hogy nincs mi miatt aggódnia, és biztos, hogy még majd a dédunokáit is viheti iskolába, úgy helyrerakják. Mit is mondhatnék mást? (főleg, mert tényleg így gondolom)
Persze, én is aggódom. Félelmetes ez az egész, és néha olyan érzés még mindig, mintha nem is lenne valóságos. Nem velünk, nem vele történik. Balázs és én nemigen beszélünk erről, pedig látom rajta, ő is majd belepusztul ebbe az egészbe, de tartja magát.. és amiről nem beszélünk, az nincs is.
Kemény menet vár ránk, mire majd megnyerjük a meccset. De eddig is becsülettel végigküzdöttünk minden egyes mérkőzést, ezután sem lesz másképp. Az a dolgunk, hogy segítsünk, támogassuk, biztassuk, és mellette legyünk.
Pedig istenem.. micsoda furcsa állapot ez.. eddig mindig fordítva volt.