2012. nov. 24.

Zámbó Krisztián

Megpróbálok óvatosan fogalmazni, mielőtt úgy járok, hogy azonnal az összes Jimmy rajongó és a teljes Zámbó klán nekem ugrik, már csak úgy megszokásból is, mert amit ez a fiú kapott az elmúlt hónapokban, ez már valami kialakult feltételes reflex lehet azoknál, akik szeretik Őt.
Csak azért kell óvatosan fogalmaznom, mert én is azt gondolom, hogy itt, most, ebben a műsorban nem tudott jól énekelni. Amellett, hogy sokszor mondtam már, nekem sem fülem nincs igazán ehhez, sem hangom nincs énekelni sem, úgyhogy ki vagyok én, hogy megítéljem? Bár, elárulom, legalább háromszor sírtam az ő dalain, úgyhogy valamit tud. :)
De! Az egy dolog, hogy mit tud. Az egy másik dolog, hogy mit nem. Ezen túl ő egy ember. Valaki olyannak a fia ráadásul, akinek olyan hangja volt, mint tán senki másnak az országban. Épp ezért jó sokan elvárták tőle, hogy minimum olyan legyen, mint az apja. Mintha mondjuk feltámasztanánk szegényt, és újra énekelne. Pedig hát ilyen nincs.
Miután nézem a műsort a válogatóktól, így aztán élénken emlékszem arra, amikor a válogatók során először énekelt. Az egy olyan igazán libabőrözős éneklés volt. Amitől az ember ült, gombóc a torkában, könnyek az arcán, és azt gondolta, ilyen nincs. Mert tényleg volt a hangjában valami, ami olyan volt, hogy néha még az apja zsenialitása is visszaköszönt benne.
Aztán láttam, hogy valahogy hétről-hétre görcsösebb, és hétről-hétre kevésbé jön össze neki, hogy jó legyen. A hangjában is hallani lehetett, hogy ott van örökké a pánik szele, hogy nem fog sikerülni. És ez az érzés az, amitől annyira értettem és megértettem őt. Amellett, hogy valamiféle sorsközösséget is éreztem vele sokszor. Mert a személyisége nagyon hasonló lehet az enyémhez. Olyan, aki minél jobban akar valamit, annál jobban elbaltázza. És mikor elhatározza, és kimondja, hogy megcsinálom, akkor egészen biztosan őrült nagy kudarc jön azonnal, ahogy lehetőség lenne bizonyítani.
Azt pedig, amit mindannyian láttunk, hallottunk, tapasztaltunk, akik internetet használnak, facebookoznak, hogy mekkora tömegek álltak ki ellene, és alázták-gyalázták a hozzászólásaikkal, blog posztjaikkal, attól én sírva menekültem volna, az biztos. De nyilván nem tehette ezt, hiszen a show-nak menni kell, nem úgy van, hogy én most nem tudok szerepelni, mert egész héten engem utált a világ. Szörnyű érzés lehetett úgy kiállni a színpadra, hogy pontosan tisztában volt vele, mennyien haragszanak rá, amiért még mindig ott van. Elképzeltem, hogy nekem oda kéne ülnöm egy rakás olyan ember közé egy terembe, ahol mindenki utál. Abban a helyzetben kéne írnom valamit, akár még kulcsszavak is lennének hozzá, amiből egyébként egészen könnyű egy történetet összehozni. Az a helyzet, hogy még ha valamit össze is hoznék, az valami olyasmi lenne, mint az ő dalai az x-faktorban. Görcsös, élvezhetetlen. Mert képtelen lennék kikapcsolni magamból azt, hogy ezek az engem utálók most minden mozdulatomat lesik, és alig várják, hogy elkövessek egy hibát, amibe beleköthetnek.
Szóval, csak azt akartam mondani, hogy Zámbó Krisztián szereplése az x faktorban egyáltalán nem volt hiba. Ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt, hogy nekem megtanította, hogy igenis lehet emelt fővel megbukni valamiben.

2012. nov. 23.

Fájós

A csontjaim fájása után ma már a torkom is rákezdte. És a fejem is sokadik hete már. Van úgy, hogy fel sem tűnik már, még nekem sem, nemhogy másnak, annyira állandó lett. Most, hogy a torkom is fáj, gyakorlatilag sikerült az egész fejemet egy nagy fájó valamivé tennie, úgyhogy most ezt eléggé észreveszem.
De van ennek tök jó oldala. Mert amíg fizikai fájdalmai vannak az embernek, nem boncolgatja a lelki nyavalyáit, mert nem tud odafigyelni.
Mire meg majd elmúlik a fizikai, már kár is lesz belemenni a lelkiekbe, mert ha már addig megvoltunk nélküle, akkor ezután is megleszünk, nemde?
Mindenesetre most jól jön a hétvége, jelen pillanatban azt fontolgatom, az ágyból sem teszem ki a lábam. :D Nem így lesz, az tuti, de jól hangzik.

Ja, és nem aludtam el a voice-on. Cserében potyogtak a könnyeim. Majd máskor is leírok ilyeneket, hogy gyorsan megváltozzon.
Akár kezdhetjük is azzal, hogy mekkora gáz már,
hogy sosem nyerek a lottón egy csomó pénzt,
hogy sosem voltam 50 kiló alatt,
hogy mindig fáj valamim.

Majd beszámolok a hatásról. Szerencse, hogy blogot írni torokfájósan is lehet. Még ha a hangom elmegy, az sem tűnik majd fel senkinek.

2012. nov. 22.

Mese néni

Mese néni minden nap arra készült, hogy aznap este mit mesél majd a hallgatóságának. Évek óta ugyanazok az arcok ülték körül nap, mint nap. Leültek körben a párnákra, fogták a bögre kakaót, amit néha már felváltott egy-egy bögre forró csoki, hiszen nem is voltak már annyira kicsik, mint az első meséknél.
Mostanában a mesék is megváltoztak egy kicsit. A tündérek és a manók világát néha felváltották azok a történetek, amikbe beleszőtte Mese néni a hallgatóság életét is. Ez, ha lehet, még jobban lenyűgözte őket, és csak nézték, kezükben a bögrével, hallgatták áhítattal a meséket, míg csak ki nem hűlt a kakaó.
Egy ilyen estén hívatlan vendég érkezett. Sosem látták azelőtt. Csodálkoztak rajta, hogy ott van, de szívesen látták, mint mindenkit Mese néni házában. A mese elkezdődött, kedves gyerekekről szólt, akik bajba kerültek. Mese néni kellemes hangon szőtte a történetet, elbűvölten hallgatta mindenki, hogy milyen nagy dolgokra képes az, aki szeretni tud valakit.
A mese végén azonban a vendégük összeráncolt homlokkal így szólt:
-Ez a mese nekem nem tetszett. Nem jól mesélted el.
Mese néni kedvesen rámosolygott:
-Ez a mese az én mesém, és én így tudtam elmesélni. Holnap Te meséld, és akkor az már a Te meséd lesz, amit biztosan szeretni fogsz Te is.
-Átkölthetnéd Te is. Hogy tetsszen nekem.-mondta a vendég, mire mindenki felhördült, vagy a szája elé kapta a kezét.
Mese néni még mindig kedvesen mosolygott.
-Nem, nem költhetem át. Még akkor sem, ha Neked nem tetszik. De mesélhetek valamit, ami Neked is tetszeni fog. Mit szeretnél?
Izgatott suttogás hallatszott, mindenki azt találgatta, mit fog javasolni a vendég.
-Azt szeretném, ha rólam mesélnél valamit.
Mese néni szomorúan ingatta a fejét.
-Rólad nem tudok még mesélni, hiszen nem is ismerlek. Ahhoz, hogy meséljek rólad, a szívembe is bele kell költöznöd. Addig pedig azzal kell beérned, amit azokról mesélek, akik már régóta itt laknak bent. -mutatott a szívére- Mert tudod, róluk bármikor mesélek.
A vendég felállt a párnáról, és fenyegetően tornyosult mindenki fölé.
-Márpedig mesélni fogsz rólam, azért jöttem. Azt mondták, Te mindenkiről tudsz mesélni.
Mese néni körbenézett, látta a riadt arcokat. Egy pillanat alatt nyugtázta magában, hogy muszáj lesz valamit tennie, mielőtt valaki miatta sérül meg, hiszen a vendég máris olyan pillantásokkal bombázta a szeretett hallgatóságát, amitől némelyek szorongva pislogtak rá.
És Mese néni egy mély sóhajjal mesélni kezdett. Egy történetet a vendégéről, akit nem ismert, de jó ember volt a történetben. Csak hogy senki ne féljen....
A mese végén pedig mindenki elégedetten és hálásan pillantott rá.
A vendég kicsit röstelkedve lépett oda Mese nénihez:
-Elnézést kérek, amiért így viselkedtem. És köszönöm a mesét, nagyon tanulságos volt.
Mese néni mosolyogva nézett utána.
-Lám, lám... -gondolta- Mikre nem képes egy mese....

2012. nov. 21.

Kattognak a fogaskerekek

Ki gondolta volna, hogy az az esemény, amiről írtam hétfő este annyira megvisel, hogy azóta is ezen kattogok? Azon már túl vagyok, hogy a gyerekemet féltsem ettől, mert nemes egyszerűséggel közölte, hogy "Anya, ekkora marhaságot csinálni". Szemmel láthatóan őt is megriasztotta azért, de úgy kezeli, ahogy minden mást is. A helyén.
Én azért folyamatosan összeszorult gyomorral agyalok, hogy vajon mi vezethetett idáig. Külön megvisel, hogy ismerem a kislányt gyakorlatilag három éves kora óta, ráadásul múlt héten összefutottunk egy üzletben, és pár szót még váltottunk is. Olyan normálisnak tűnt.
És bánt egy kicsit, hogy úgy vitték el az osztályból, hogy nem volt idő reagálni senkinek, semmire. Sem a gyerekeknek, sem a szülőknek. Én azt hiszem, nem kellett volna másik közösségbe vinni, mert tiszta lap itt is lett volna, lehetett volna, ha nem söpörjük a szőnyeg alá a problémát, hanem leülünk, ahányan vagyunk, és megbeszéljük. Mert ma ő, holnap valaki más. A problémák kézen fogva járnak ezzel a korosztállyal. Neki ez volt, másnak más lesz. Az sosem megoldás, hogy akkor fogom, és elviszem máshova, ahol nem ismerik sem őt, sem a problémáit. Az életem minden területén hiszem, hittem és vallom azt, hogy segíteni csak akkor lehet, ha tudjuk, miben kell. Valószínűleg lett volna olyan reakció, ami nem túl pozitív, de azt gondolom, sokkal több lett volna a jó szándékú, igazi segítő kezet nyújtó szülő és gyerek. Még most is van bennem egy kis "elvárás", hogy hívjon össze az osztályfőnök egy rendkívüli és rendhagyó szülői értekezletet, ahol megbeszélhetjük ezt, ha másért nem, hát azért, hogy mással ne fordulhasson elő.
Eszembe jutott nekem is, hogy vajon mennyi befolyása van a Twilight könyveknek az eseményekre, mert ez a kislány is nagy rajongója volt. Nem tudom én ezt. Azt tudom, hogy ismerek más gyerekeket is, akik olvasták, mégsem ferdült el a világnézetük és az énképük tőle. Talán velük megbeszélték? Vagy csak gyakorlottabb olvasók voltak már, és fel sem merült bennük, hogy összekeveredhet a valóság és a könyv?
És amin a leginkább kattogok. Hogy vajon én észrevenném? A vágás-hegeket biztosan. De a lelki részét? Mert igen, van olyan, hogy sem időm, sem kedvem mindenkit meghallgatni. Szégyen, nem szégyen, ez van. Van, amikor annyira tele a hócipőm az iskola intézményével is, hogy hallani sem akarok róla semmit. És van olyan is, hogy saját magammal vagyok annyira elfoglalva, hogy nehezen szakadok ki belőle.
Tény, hogy mióta csak vannak a gyerekek, mindig azt erősítgetjük bennük,hogy bármi van, tudnunk kell. Mert csak úgy tudunk segíteni, ha tudjuk, miben kell. Őszintén meg szoktam mondani azt is, hogy előfordulhat, hogy először kiabálni fogok vele, ha olyan a helyzet, de akkor is tudnom kell. De persze, nincsenek illúzióim, hogy nincs olyan, amit eltitkolnak, meg amit el fognak titkolni.
Ráadásul, őszintén szólva, még nem is érzem magam ennyire felnőttnek, hogy a gyerekemen keresztül kelljen ilyen problémákkal szembesülnöm.

2012. nov. 20.

Akkor zenéljünk!

Elkezdhetném elemezgetni a ma esti érzéseimet, de rájöttem, hogy felesleges. Apró kis mozaikok ezek megint az egészben, ami úgyis mindig valahogy cserélődik. Néha előtérbe kerülnek azok a mozaikok, ahol a fájdalom és a csalódás uralkodik, néha pedig azok, ahol az önbecsülés és a boldogság. És van olyan is, hogy egyik sincs előtérben, hanem csak úgy vannak. Na, az a legjobb.
Szóval nincs elemezgetés.
Helyette van egy kis Gangnam Style. Aki szereti, annak azért, aki nem, annak meg azért. És ha van még, aki sosem hallotta, hát neki meg aztán főleg.
Nyugodtan fel lehet háborodni az abszolút nullához közelítő zenei ízlésemen, de nekem körülbelül a harmadik meghallgatás óta tetszik.



És van még egy másik zeném is. Ami épp most az aktuális kedvencem. És mondjuk, hogy küldöm szeretettel az én drága kis barátomnak, a majdnem 11 hónapos Freddy-nek, aki megint lesántult. Hátha meggyógyul tőle (meg a vitamininjekciótól, amit kapott). 

2012. nov. 19.

Most ijedtem meg...

De úgy istenigazából attól, hogy mi várhat még rám. És itt és most előrebocsátom, hogy igen kicsi vagy épp már túl nagy gyerekes szülőknek gyomorfacsaró történet következik. Sőt, egyáltalán mindenkinek. Szívszorító, gyomorfacsaró, és sajnos igaz is.
A történet a mindennapjaink része. Adott a legnagyobb gyerekem szuperintelligens osztálya, azon belül is egy  valaki. Egy lány. A történet szempontjából majdnem mindegy, hogy lány vagy fiú. Ennél közelebbit nem írhatok róla, mert ez egy nyilvános blog.
Szóval, a lányt ismerem ovis koruk óta. Bűbájos, tüneményes, mint egy kis angyal. Az egész családjuk az egyébként, anyukája mindig mosolygós, rendezett körülmények. A lány pedig népszerű az osztályban, minden baráti társulásnak része. Igaz, minden balhéban is benne volt, de ugye mindenki tudja azt, hogy ahol sok lány van egymás között (és a három már sok), ott bizony jó sok vita van.
Ez a lány valahol, valamikor ebben a tanévben olyan változáson ment keresztül, amit senki nem vett észre. A legjobb barátnőinek persze elmesélte. Akikkel szigorú titoktartást fogadtatott. Akik tartották a titkot, amíg csak merték. Csak volt egy pont, amikor ez a lány túlment minden határon, és ezek a legjobb barátok egymást féltették már ettől a lánytól, és megbeszélték, hogy segítséget kérnek. Ki mástól, mint az osztályfőnöküktől. (Már tudom, hogy amikor én a kabátért mentem csütörtök délután, épp erről folyt a megbeszélés) Aki először nem akarta hallani, de ez a két lány kötötte az ebet a karóhoz, és mondták, hogy muszáj meghallgatnia őket, mert nagyon-nagyon fontos.
És elmondták, hogy ez a lány vagdossa magát.. És minden vágya, hogy az egyik barátnőjét halva lássa, csak még nem tudja, hogyan ölje meg.
Hitte az osztályfőnök, meg nem is. A lány kezén a csalhatatlan bizonyíték... a hegek. És innentől muszáj volt hinni. ...

Itt most mély döbbenet van, ugye? Kalapáló szív, összeszorult gyomor, és tiltakozás legbelül, hogy ez nem lehet igaz. Tizenhárom évesek még csak.

A döbbeneten túl pedig értetlenség. A szülő hazavitte a gyerekét, majd átíratta a másik iskolába. A gyerekek tudják, mi történt, de még az én fiamból sem volt lelkierőm kiszedni, hogy mi is erről a véleménye.

Én sírok ezért a lányért. És az összes többiért, aki ennek az őrült világnak lett és lesz az áldozata. Szörnyű.

Amiért pedig megírtam, az nem az, hogy szenzációt csináljak a dologból. Még csak sajnáltatni sem akarom őt. Leginkább elmondtam, hogy ilyen is van. Még akkor is, ha ez másokkal történik. Mert tavaly hallottam én már egy ilyen történetet... egy hasonló korú lányról. :( :(

2012. nov. 18.

Furcsa látogatók

Azt gondolom, hogy az igazán jó bejegyzések mindenkinél valami olyan cselekvés közben születnek, mint pl. a mosogatás, vagy akár a sütemény sütés, vagy bármi, ami elég monoton ahhoz, hogy elég legyen, hogy a kezünk jár, gondolatban lehetünk máshol.
Nos, én ma gondolatban, éppen nutellás muffin sütés közben (ó, igen, a nutella-imádat töretlen) épp ilyesmit űztem. Nem is gondoltam mondjuk akkor, hogy akár majd ez lesz ma este a bejegyzésben, de ha már eszembe jutott, hát miért ne lehetne. (amúgy meg büszke vagyok rá, hogy a forma 1-en nem aludtam el... :D, igaz, nem is fekve néztem)
Szóval, történt, hogy miközben éppen a margarint kevertem ki a porcukorral, egyszer csak ott találtam magam Lusta Lujza és Lusta Laci szobájában. Testvérek voltak, ikertestvérek. Éppen azon tanakodtak, hogy ma kinek a vállára üljenek rá. Irtó jó tréfának tekintették ugyanis, hogy akárkit kiszemeltek a világon, pillanatok alatt ott teremtek, és ketten kétfelől fogták közre az illetőt. Néha megpróbálták egyedül is, de voltak olyan makacs alanyok,akikkel nem lehetett egykönnyen boldogulni, és egyébként is jobban érezték magukat együtt, így inkább párosan jártak. Néha vitába szálltak egy kicsit, hogy ki legyen az aznapi tréfa áldozata, de ma nem volt nehéz egyezséget kötniük. Egy ideje már kiszemelték maguknak a kissrácot, aki roppant irritáló módon hétvégén is képes volt fél hétkor felkelni, és akár már azonnal tenni-venni valamit.
-Igazán szégyen ez a gyerektársadalomra nézve- hallottam Lacitól, Lujzi pedig egyetértően bólogatott, és már indultak is.
Ahogy odaértek a kisfiú szobájához, cinkos mosollyal összenéztek, és besurrantak az ablakon. A kisfiú épp beágyazott, mire Laci felhorkant. Háromnegyed hét volt még csak, és ennek a gyereknek már katonásan össze volt hajtogatva az ágyneműje. Egy pillanat alatt ott termett a bal vállán, és kényelmesen elhelyezkedett. Lujzi elfoglalta a jobb vállat, és kuncogva suttogta a fiú fülébe: "Ugye milyen jó puha az ágyikód?" Laci rákontrázott: "Ha visszafeküdnél, biztos álmodnál arról megint, hogy megkapod a szuperhőskilövőt karácsonyra." A fiú kicsit furán érezte magát, de ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy lefeküdjön. Hirtelen olyan álmos lett. Így aztán leheveredett, és pillanatok alatt mély álomba merült. Laci és Lujzi összecsapta a tenyerét elégedettségében.
Egész nap ott ücsörögtek a fiú vállán, és az akárhányszor akart valamit csinálni, máris közbeléptek. Amint el akarta pakolni a játékait maga után, máris suttogták. "Miért nem nézed inkább egy kicsit a tévét?" Olyan fárasztó dolog játszani, rád fér a pihenés"
Estére a fiú anyukája teljesen össze volt zavarodva. Mintha nem is az ő fia lenne ez a gyerek-gondolta. Morogva szedegette össze a földről a lego-darabokat, mert ez a világ lustája már az igazak álmát aludta.
Laci és Lujzi eddigre persze már újra a saját szobájukban heverésztek elégedetten. Sikerült valakit megint megtréfálniuk, és legalább egy napra lustává tenni.
Nekem már voltak a vendégeim. :)
De vajon mi lenne akkor, ha Bátor Bence és Bátor Betti látogatna meg?

Amúgy gondolatban kicsit hosszabb volt a látogatásuk, de időközben egy kicsit itt termettek nálam, és kissé lerövidítették a történetet. Úgy látszik,nem szeretik a nyilvánosságot. :)