Városunkból jelentem...

Leginkább azt, hogy itt is mindenki megbolondult. Nem jobban, mint ahogy ez elmondható az országunk egészére, de ahhoz épp eléggé, hogy kellőképp felbolydítsa a város életét, szembeállítson egymással boldog-boldogtalant, és rasszista jelzővel illessen bárkit, aki valamilyen formában is hangot ad a nemtetszésének.
Azzal kezdődött, hogy jött egy ellenőrzés a városba valahonnan jó magas hivatalból, és bizony, fény derült rá, hogy itt aztán nincs integráció, ellenben dúl a szegregáció. És ez így ugye nincsen jól a legújabb dakota közmondások álláspontok szerint, mert igenis integrálni kell, és felzárkóztatni, és munkát adni, meg esélyegyenlőséget biztosítani. És hol máshol lehet ezt elkezdeni, mint gyerekkorban. Így aztán valamelyik okos ember a képviselő testületből kitalálta, hogy ha már úgyis kaptak egy kis ejnye-bejnyét, meg amúgy is meg kéne nyirbálni a költségvetést, akkor hajrá, integráljunk. Kitalálták, hogy az eddig is két épületben működő iskolát átszervezik. Először kitalálták, aztán megfogalmazták, aztán zárt és übertitkos ülésen elfogadták, végül elő kellett állni a farbával, főleg, hogy az übertitkok is olyanok, hogy szivárognak ki az ajtó alatt, és mindenki hamarabb tudta pletykaszinten, mint ahogy hivatalosan tájékoztattak minden érintettet.
Réges régen, mikor még én is kicsi elsős gyerek voltam, akkor két iskola volt a városban. A régi, és az új. Ami hivatalosan I-es és II-es számú Általános Iskola volt, de még a mai napig is úgy ismerjük, hogy régi és az új (pedig már az új is majdnem összeomlik a harminc év használat után). Réges régen szépen körzetesítve volt a város, akik a kertvárosban és a városközpont közepén laktak, azok jártak az újba, a telepiek, és a városközpont másik felén élők pedig a régibe. Voltak 35-38 fős osztályok, természetesen integráltak, mindenhova jutott a kisebbségből bőséggel. Nem volt ritka, hogy egy-egy cigánygyerek nekem is, és a férjemnek is osztálytársa volt (ő egy évfolyammal fölöttem járt), de még a húgomékhhoz is lebukott (aki kettővel járt alattam). Nem volt ritka a lopás, a tetűirtás, és nem volt ritka az sem, hogy bármelyikünk kaphatott egy óriási maflást ha hülyeséget csinált. Nem volt tanácsos itthon elmesélni, mert sanszos volt megkapni a párját. Azért túléltük. :)
Aztán jött a szabad iskolaválasztás. Meg nyugdíjazták a régi iskola igazgatóját, és talán már akkor is a spórolás volt a vezérelv abban, hogy az addig két iskolából csináltak egyet. Szép, hangzatos neve lett, Csokonai Vitéz Mihályról. A két épület tehát megmaradt, egy igazgatás alatt. Elég hamar kialakult az a "rend", hogy a régi iskolába kerültek a cigánygyerekek, és a komoly tanulási zavarokkal küszködők, mondhatni ott a felzárkóztatás volt a cél igen kis létszámú osztályokkal (nem ritka a 12 fős osztály), míg az új iskolában a tehetséggondozásra fordították a nagyobb figyelmet. Volt hozzá gyerekanyag, az vitathatatlan.
Nos, az átszervezés most szépen összekever mindenkit mindenkivel. A két épület marad, mert kell, egy épületben továbbra sem fér el mindenki. A tanulócsoportok száma 38-ról 32-re csökken. Nem, nem osztályok lesznek, tanulócsoportok. Évfolyamonként négy. Az alsósok a régi iskolába fognak járni, a felsősök az újba. És együtt lesz újra mindenki mindenkivel. Kissé elszabadultak az indulatok városszerte, amikor minderre hivatalosan is fény derült, több okból is. Egyrészt, a kertvárosi gyerekeknek nagyon messze van a régi iskola épülete (minden nap minimum fél órával korábban kell majd kelni), testvéreket szednek szét. Másrészt igen, lehet rásütni bárkire, hogy rasszista, vagy nem elfogadó, de igenis féltjük a gyerekeinket egy olyan társadalomban, ahol már a másodikos gyerek is kést visz a suliba. És mint tudjuk, nem lehet ezt jól helyén kezelni, mert sem eltanácsolni nem lehet, sem két jól irányzott, nevelő szándékú pofont lekeverni.
Minden egyeztetés és ellenvélemény dacára, az átszervezés eldöntetett, és úgy lesz, ahogy megálmodták. És pont. HA nyernek pályázaton, akkor lesz felújítás, és lesz kamerarendszer a felsősöknél, de csak akkor, HA az önerőre valót is sikerül megnyerni pályázaton. Szóval eléggé veszett fejsze nyele.
Bevallom, aggódom. Többszörösen körbejártuk itthon is a témát, gondolkodtunk, hogy elvinnénk legalább Eriket innen valamelyik szomszédos faluba. Ő a veszélyeztetettebb, már most is azzal a nagyon integrált osztályával. Ha még hozzájuk integrálnak egy pár olyat, akiből már így is sok van, akkor az gáz.
Ráadásul nem tudom elképzelni, hogy ugyanazok a pedagógusok, akik eddig zömmel tehetséget gondoztak, képesek lesznek most hirtelen azokkal a gyerekekkel is jól együtt dolgozni, akik vagy "csak" 3H-sak  (azok a gyerekek a halmozottan hátrányos helyzetűek, akiknek a szülőjének nincs magasabb végzettsége, mint 8 általános, és erről nyilatkoznak is), vagy mondjuk súlyos beszédfejlődési zavarral, magatartási zavarral küzdenek. Nem mondom, hogy senki nem képes rá, de legalábbis nagyon kevesen.
De marad. Egyrészt azért, mert a logisztikáját nagyon nehezen oldanánk meg, másrészt azért, mert ő sem akar menni, megszokta már itt, ahogy ő fogalmazott.
Így aztán szeptembertől Erik és Patrik egy iskolába jár majd, de mégsem. Reggelente két helyre kell  menniük, ráadásul Erik kerül messzebb.
És itt nincs vége a megbolondulásnak. Mert ha már a sulikérdést is kirázták kisujjból, és nem utolsósorban 20 millió forintot spórolnak vele, akkor gyerünk, zárjuk be a cigányovit, de lehetőleg úgy, hogy az ovik kapcsán is borítsunk mindent. Ezt aztán végképp nehezen értem. De ezt is megpróbálom elmagyarázni, hátha közben nekem is leesik. Szóval, van a városban összesen négy óvoda. Kettő központi óvoda, és kettő tagóvoda. A Kakas ovi tagóvodája az egyes ovi (ez a legrégebbi ovi a városban), a Szivárvány ovi tagóvodája pedig a cigányovi. A kakasban van a tagovival együtt összesen 13 csoport 200 férőhellyel. A Szivárvány oviban pedig összesen 7 csoport 142 férőhellyel. De ez így nem jó, mert amíg a kakasban és a tagoviban nagyjából egyforma arányban van a hátrányos helyzetű gyerekek aránya (magas mindkét épületben, harminc százalék fölött van, de ebbe természetesen beletartoznak a Sajátos Nevelési Igényű, és a Beilleszkedési, Tanulási, Magatartási zavarokkal küszködő gyerekek is), addig a Szivárvány oviban ez az arány 10 százalék körül van, a cigányoviban pedig 100 %. Tehát a statisztika nem jó, meg úgy egyáltalán..  így aztán bezárják a cigányovit , az oda járó gyereket elosztják a többi épületben. És még ezzel sem lenne baj, de itt már vérszemet kaptak a képviselő urak/hölgyek, és úgy döntöttek, hogy ha már átszervezés, hát csinálják tisztességesen. Így lesz az egyes ovi a Szivárvány ovi tagóvodája, a Kakas pedig marad magában. Így lesz, és kész. Hogy ez mi mindennel jár a gyerekeknek, szülőknek, óvodapedagógusoknak senkit nem érdekel. Ma délután öttől háromnegyed nyolcig ültem miatta az oviban, mert nekünk, szülőknek (jobban mondva a szülői szervezet tagjainak) is véleményeznünk kell. Senki nem kíváncsi a véleményünkre, de muszáj nekik megkérdezni, mert így törvényes. Az oktatási bizottság elnökének elmondtuk az aggályainkat, de ő optimista, és bizakodó, még akkor is, ha a csoportok létszáma (a tényleges létszám) mindenhol 28 fő lesz. Technikailag ez a szám valahol meghaladja majd a 35-öt is, mert sok a két főnek számító (HH, BTM, SNI). Nem fér el ennyi ágy, nem fér el ennyi asztal. Nem utolsósorban.. képtelenség ennyi gyerekkel érdemben foglalkozni, úgy legalábbis nagyon nehéz, hogy továbbra is biztosítsák mindenkinek az egyéni fejlődését, felkészítsék az iskolára. A legnehezebb talán azoknak az óvó néniknek, dajka néniknek, akik most egy tollvonással másik vezetőt kapnak.
És tudom, hiába szavaztunk NEM-mel arra a kérdésre, hogy Egyetértünk e az óvodák átszervezésével, attól még megtörténik.
Nem tudom még milyen lesz. De nyilván a puding próbája az evés. De amíg abban biztos vagyok, hogy Roli jó helyen van akkor is, ha talpalatnyi helye nem lesz az oviban, addig egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy Erik és Patrik jó helyen lesz a suliban. Mindkettőjüket másért féltem ettől a dologtól.
Egy biztos, és ezt megígértem magamnak, hogy így lesz.. ha bármelyikőjük is félni fog az új helyzetben, vagy nem tud nyugodtan tanulni, elviszem innen valahova. Nem szabad hagynom, hogy erre az esztelenségre a gyerekeim esze menjen rá.

Az írás néhol olyan lehet, mintha fajgyűlölő lennék. De erről nincs szó. Teljesen tudom tolerálni az ő világukat, de bevallom, jobb szeretek távol maradni tőlük.

Megint egy első

Naná, hogy az elsőszülöttünk kapcsán éljük meg. Ma reggel, életünkben először külföldre ment nélkülünk. Hihetetlen fura érzés, hogy reggel 9-kor már egy másik országból küldött sms-t, még akkor is, ha igazából itt van a "szomszédban", hiszen "csak" Bécsbe mentek osztálykirándulni.
Sokszor tanultuk már meg (újra és újra) elengedni őket. Mindig másképp éljük meg, és mégis mindig ugyanúgy. Az aggodalom mindig ugyanaz, az én anyai szívem mindig attól félti, hogy mi lesz, ha valami történik vele, és én nem leszek mellette. Az apja inkább gyakorlatias dolgoktól félti, mi lesz, ha nem lesz elég pénze, mi lesz, ha elveszít valamit.. Mindketten ugyanúgy izgultunk reggel, sőt, Patrik sem kevésbé nálunk. Már rég nem sír utánunk, mint ahogy tette ezt akkor, mikor először hagytuk itthon (és végigbőgte amíg haza nem értünk), már rég vidáman búcsúzik, és bátran indul minden új kaland felé. Nagyfiú már, aki egészen jó probléma megoldó képességgel rendelkezik, aki nem fél segítséget kérni, ha a szükség úgy hozza, és nem is szégyelli a problémáit (legalábbis jó részét). Azért bevallom, még kevés olyan perc volt ma, hogy ne azon gondolkodtam volna, hogy vajon mit csinál?
És bár tudom, hogy nem várhatóak korán, azért most, fél hétkor már tűkön ülve várom az sms-t, hogy "átléptük a határt". És lám, milyen is a telepátia.. ebben a pillanatban zenélt a telefonom, és jött egy sms: "Visszaértünk Magyarországra!"
Szóval már nem sok idő.. :)

Boldog...

Ma, az Isteni Irgalmasság Vasárnapja is volt. Ezen a napon pedig XVI. Benedek pápa Boldoggá avatta II. János Pál pápát.
A pápát, aki azt hiszem, mondhatjuk, hogy a történelem eddigi pápáinak leginkább szeretett egyházi főméltósága volt. Aki olyan volt, hogy mindannyian hihettük őt akár a nagypapánknak is azzal a jóságos arcával.
Miközben főztem a vasárnapi ebédet, hallgattam a boldoggá avatás ceremóniáját, amikor leleplezték a Szent Péter Bazilika középső loggiáját (remélem jól írom) díszítő portréját, bizony megkönnyeztem. Mint ahogy megkönnyeztem, amikor a nővér, akivel a csodát tette (hivatalos orvosi bizonylatokkal tudja igazolni, hogy kigyógyult a Parkinson kórból) kezében a pápa vérét tartalmazó kegytárggyal XVI. Benedek pápa elé járult.

Gyönyörű volt a szertartás, leginkább mégis az a mondat maradt meg bennem, ami többször elhangzott közben: "Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek."

Azt hiszem, meg fogom érni még, hogy arról is írhatok egy bejegyzést, amikor szentté fogják avatni őt. :)
A pápát, aki ember maradt.

Anyák napja

Nincs fontosabb, mint az álmaik. :)
Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, hogy háromszorosan is anya lehetek. Mert semmi más nem számít igazán, mint ez. Gyereket nevelni a világ leghálásabb és legnehezebb feladata. Az pedig a világ legcsodálatosabb érzése, mikor ölelnek, mikor várnak és tudom, fenntartás nélkül szeretnek, ahogy én is őket.

És nem tudok elég hálás lenni a sorsnak azért sem, mert nekem is van anyukám. Aki mellettem áll mindig, még akkor is, ha az életünk néha olyan másképp zajlik. Még akkor is, ha homlokegyenest másképp gondolkodunk.

Ez is elmúlt..

Mármint a húsvét. Illetve már majdnem vége, hétfő este háromnegyed hat van. Eltelt úgy, hogy sosem voltam még ennyire nemtörődöm és lusta dög egyetlen ünnep előtt sem, mint most. Sőt, még csak nem is stresszeltem azon, hogy se ajándék, se süti, se takarítás, és még a mosógép is nagypénteken várta a szerelőt. Mindennek ellenére mégiscsak járt itt a nyuszi is, locsolkodás is megvolt. Ettünk is, sütink is volt, úgyhogy lényegében semmi baj nem történt.
Nem tudnám megmagyarázni az okát, hogy miért is sikkadt most ez annyira el nálunk. Külsőségekben legalábbis. Semmi húsvéti dísz nem került sehova, még csak haza sem a garázs rejtekéből. Nem érdekelt, mit fogunk enni, milyen és hányféle sütit kéne sütnöm. Valami nagy-nagy szomorúság volt bennem, vagy inkább mérhetetlen fáradtság, vagy a kettő keveréke. Az egész csütörtök este tetőzött, amikor az egész napos mindenféle után (munka, munkából közvetlenül a temetésre mentem, és mindemellett még egész nap azon izgultam, hogy Erik épségben hazakerüljön a kirándulásról) este hét óra tájban lerogytam a kanapéra, és azzal a lendülettel azon kaptam magam, hogy aztaaaa, hogy zsibbad a fejem... meg a bal karom.. és jéééé... hogy forog a szoba. Nem, nem ájultam el, de iszonyatos fáradtság tört rám. Jó lett volna sírni, de még azt sem sikerült. Megúsztam az estét, és sikerült egy jót aludnom is, és csak kétszer tört rám a lábrázós akármim.
Pénteken egy fél órával tovább aludhattam a szokásosnál, ami már jó volt. És nem kellett dolgoznom sem menni, ami felért egy ünnepnappal. Dolgozás helyett, és hogy Balázs tudjon aludni (az ő hete sem volt semmi) a két iskolással, aki már a jól megérdemelt tavaszi szünetet töltötte elmentünk a piacra, meg a könyvtárba.
Délután jött a mosógépszerelő, és végre kiderült, hogy nem azért mos mosószer nélkül a mosógépem, mert feltalálta ezt a módszert, és ezentúl ilyen spórolósra veszi a figurát, hanem mert elszakadt benne egy bowden, amit szerencsére kb. tíz perces munkával ki is cseréltek benne. A tízperces munkát és az új bowdent elcseréltük egy ötezresre, és már moshattam is újfent mosószerrel, ahogy azt illik.
Azért még péntek este erőt vettem magamon, és nagyjából bevásároltunk, leginkább túlélésre játszva, hogy éhen ne haljunk már két nap boltnélküliségben.
Szombaton dacolva minden kupival, és pókhálóval, mosatlan ruhával, és egyebekkel, házimunka helyett elmentünk kirándulni. Na nem kell nagy dologra gondolni, csak Tbányára mentünk a Turulhoz, megnéztük a barlangot, felmentünk a kilátóhoz (ígérem, ha eszembe jut a neve, pótolom a hiányosságot). Jól éreztük magunkat, jó idő volt, csend és nyugalom. Nem kellett sehova rohanni, nem kellett senkire rászólni, ha tehettem volna, letáborozok ott az idők végezetéig, de azért végül hazajöttünk. :)
Vasárnap reggel Erik és Roland karöltve ébresztettek reggel hétkor, úgy gondolták, épp ideje lenne már megnézni, mit hozott a nyuszi a fészekbe. Mert az egyébként fel sem merült bennük, hogy esetleg üres maradt, főleg, hogy még virággal is díszítették. Azt gondosan eltussoltam a dédimama elől, hogy még a féltve őrzött kiültetett jácintját is a fészek díszítőelemeként találtam meg . És tényleg nem maradt üres, bár ez most leginkább nem nekem köszönhető, de a végeredmény szempontjából mindegy, mert húsvéti nyúl csak egy van, meg van neki egy segédje is, az már biztos, mert ha nem lenne, képtelen lenne ennyi mindent mindenhova elhordani (ezt csak azért osztom meg veletek, hogy tudjátok). Szóval.. a fészekben volt labda, krikett-készlet, tollasütő-készlet, ilyen gólyalábas izé (fogalmam sincs mi a hivatalos neve), meg persze csokitojás, csokinyuszi.. Örültek. :) Annak én kevésbé délutánra, hogy a krikett-ütőkből igen rövid idő alatt lett baseball-ütő, amivel leginkább egymást ütötték egy vita hevében. :D
Akkora mázlista vagyok, hogy még főznöm sem kellett, mert apósom megcsinálta helyettem a húslevest, a sóskaszószt a főtt hús mellé, Balázs megcsinálta a brassóit, én meg csak krumplit sütöttem, azt is a fagyasztott verzióból. Najó, hát összedobtam egy gyümölcstortát is, csak hogy mégis legyen valami édesség is a hűtőben.
Délután még elzarándokoltam a cukrászdába (áldott fél óra magány), elhoztam anyukámék tortáját. Fene nagy lustaságomban kitaláltam, hogy ha már ők (nevelőapám és ő) ennyire egyszerre ünnepelnek, és még soha életükben nem volt cukrászdai tortájuk, hát most akkor így az 58. és 52. szülinapjukon épp itt az ideje. Így aztán kaptak mákosguba tortát, és túrótortát. Én hamar túlestem az ajándékozáson, ők meg örültek, hogy kapták. :) :)
Ma reggel kissé morcosan kilenc körül sikerült kitámolyognom az ágyból, és nekiláthattam inget vasalni, mert ugyan nem mentek a fiúk csak a házban locsolni, na de akkor is úgy illik, hogy megadják a módját. :) Rajtuk kívül nem volt sok locsolóm, sógorom a nevelt fiával, és barátnőm gyerekei. Na pont elég is volt ennyi, azért szagminta alapján simán megtalálnának így is bárhol. És el sem hervadok már, efelől nyugodt lehetek.
A mázlistaság még ma is kitartott, ma sem kellett túl sokat vesződnöm a főzéssel, mert tegnapról maradt annyi kaja, hogy még ma is bőven elég volt ebédre. Így aztán hülyeség lett volna ma mást csinálni, mint megmelegíteni, és megenni.
Így, négy nap semmit tevés után kezdek végre magamra találni. Nem mondom, hogy már egyáltalán nem vagyok fáradt, de sokat javult a dolog. Még egy éjszaka van hátra, amikor egyedül kell aludnom, Balázs éjfélre ment dolgozni (ja, merthogy időközben már elmúlt éjfél mire befejezem ezt a post-ot), de aztán jó sokáig nem lesz ilyen. A héten szabin lesz, utána meg nappalos. És ez jó. :)
Így telt nálunk ez a különös húsvét.

Kellemes Ünnepet!

Dokis

Adós vagyok még a múltkori dokis-dologgal. Nem teljesen véletlen, hogy eddig nem került rá sor. Helyre kellett raknom magamban egy pár dolgot, hogy aztán már tudjak róla írni, beszélni. Tulajdonképpen magam sem értem magamat, mi is a bajom egyáltalán ezzel a helyzettel, mikor röpködnöm kéne az örömtől. Röpködnék is, ha elhinném... de nem szaladok előre, haladjunk szépen sorrendben.
Az eeg után március végére voltam berendelve kontrollra, addig tartottuk a gyógyszernélküliséget. A lábrázós rohamok száma egészen lecsökkent, de teljesen nem szűnt meg. Újdonságként megjelent az életemben viszont a fejzsibbadós-egypillanatig tartó bénultság érzés, és egy-egy pánikroham-szerű valami. Ezekről annak rendje és módja szerint be is számoltam az orvosnak. Újra megnézte a leletemet, amit ő adott, újra átolvasta az mri leletet is. Fel kellett feküdnöm a vizsgálóra, megnézte a reflexeimet, felültetett, úgy is megkopogtatta a térdemet, a kinyújtott kezeimet, meg kellett fognom az orromat csukott szemmel (nos.. khmm.. hát ez sosem volt az erősségem), aztán fel kellett állnom, és csukott szemmel, magam elé tartott kézzel állni, majd lépni párat. Ezekből megállapította, hogy továbbra sem aktív az epilepsziám, sőt, szerinte ez nem is az, és talán soha nem is volt az. Elképedtem. Több okból is. Egyrészt, mert kimondta, amit én gondoltam az mri lelet után, másrészt meg nem értettem. Hogyhogy nem? Egy-két pillanatom volt csak összekapni magam annyira, hogy tudjak kérdezni, hogy de akkor mi ez? Nem tudja. Sok minden lehet, az agy kifürkészhetetlen, az is lehet, hogy csak meg kéne tanulnom lazítani. És a rohamok? -kérdeztem tökhülyén, miközben már megfordult a fejemben, hogy most tényleg csak ennyi.. nyugika.. és lazaság.. akkor mit keresek én itt? A rohamok lehettek attól, hogy feleslegesen szedtem a gyógyszert. És az mri? Továbbra sem gondolja, hogy sm-es lennék, ahhoz nincs elég(?!) keringési zavarom. De azért május végén menjek el hozzá, ad egy beutalót kontrollra, és akkor meglátjuk.
Nem tudom mit vártam. De olyan összezavarodva jöttem ki, hogy nagyon sokáig tartott összeraknom magam. Annyira nem értem. Oké, lelkis vagyok, kissé talán túlságosan is, de szerintem ez nem ok arra, hogy mondjuk heti, vagy még rosszabb esetben heti több alkalommal is rángatózzak.
Pár hét gondolkodás után eljutottam oda, hogy már nem érdekel. Az mri-t még megcsináltatom, de leginkább azért, hogy majd ne tehessek magamnak szemrehányást.
A múlt héten megint volt egy lábrázásos éjszakám (három roham egy éjjel.. de ez nem számít rekordnak). Furcsa mód elgondolkodtam rajta, hogy hívjam e fel az orvost, de hamar lebeszéltem magam róla. Minek? Gyógyszert továbbra sem szedek, a rohamok éjszaka jönnek.. és igaz, újabban komoly halálfélelmem is van közben (lehetne kegyesebb hozzám a sors, és megkímélhetne a tiszta tudattól mindeközben), tehát az életem mehet a rendes medrében, semmit nem befolyásol ez.
Kicsit úgy érzem, magamra hagytak. Legalábbis az orvosok mindenképpen. Senki nem tud semmit, senki nem jár utána, sőt.... senkit nem is érdekel. Így aztán akkor engem sem. Túl nagy baj nem lehet, ugyebár... különben azért nem így lenne gondolom.
Vagy nemtom. Ha mégis bármi lesz ebből, majd megfelelő helyeken reklamálok. De akár azzal is kiegyezem, ha soha többé nem kell találkoznom egyikőjükkel sem... mert az csupa jót jelent. :)
És addig pedig, míg majd tiszta szívvel tudok hinni abban, hogy valóban minden a legnagyobb rendben van velem, szorgalmasan gyakorlom a lazaságot.
Ha valahol láttok egy idiótán és bambán vigyorgó nőszemélyt rugózva közlekedni, na, az én leszek a minden mindegy laza állapotomban. :)