Dokis

Adós vagyok még a múltkori dokis-dologgal. Nem teljesen véletlen, hogy eddig nem került rá sor. Helyre kellett raknom magamban egy pár dolgot, hogy aztán már tudjak róla írni, beszélni. Tulajdonképpen magam sem értem magamat, mi is a bajom egyáltalán ezzel a helyzettel, mikor röpködnöm kéne az örömtől. Röpködnék is, ha elhinném... de nem szaladok előre, haladjunk szépen sorrendben.
Az eeg után március végére voltam berendelve kontrollra, addig tartottuk a gyógyszernélküliséget. A lábrázós rohamok száma egészen lecsökkent, de teljesen nem szűnt meg. Újdonságként megjelent az életemben viszont a fejzsibbadós-egypillanatig tartó bénultság érzés, és egy-egy pánikroham-szerű valami. Ezekről annak rendje és módja szerint be is számoltam az orvosnak. Újra megnézte a leletemet, amit ő adott, újra átolvasta az mri leletet is. Fel kellett feküdnöm a vizsgálóra, megnézte a reflexeimet, felültetett, úgy is megkopogtatta a térdemet, a kinyújtott kezeimet, meg kellett fognom az orromat csukott szemmel (nos.. khmm.. hát ez sosem volt az erősségem), aztán fel kellett állnom, és csukott szemmel, magam elé tartott kézzel állni, majd lépni párat. Ezekből megállapította, hogy továbbra sem aktív az epilepsziám, sőt, szerinte ez nem is az, és talán soha nem is volt az. Elképedtem. Több okból is. Egyrészt, mert kimondta, amit én gondoltam az mri lelet után, másrészt meg nem értettem. Hogyhogy nem? Egy-két pillanatom volt csak összekapni magam annyira, hogy tudjak kérdezni, hogy de akkor mi ez? Nem tudja. Sok minden lehet, az agy kifürkészhetetlen, az is lehet, hogy csak meg kéne tanulnom lazítani. És a rohamok? -kérdeztem tökhülyén, miközben már megfordult a fejemben, hogy most tényleg csak ennyi.. nyugika.. és lazaság.. akkor mit keresek én itt? A rohamok lehettek attól, hogy feleslegesen szedtem a gyógyszert. És az mri? Továbbra sem gondolja, hogy sm-es lennék, ahhoz nincs elég(?!) keringési zavarom. De azért május végén menjek el hozzá, ad egy beutalót kontrollra, és akkor meglátjuk.
Nem tudom mit vártam. De olyan összezavarodva jöttem ki, hogy nagyon sokáig tartott összeraknom magam. Annyira nem értem. Oké, lelkis vagyok, kissé talán túlságosan is, de szerintem ez nem ok arra, hogy mondjuk heti, vagy még rosszabb esetben heti több alkalommal is rángatózzak.
Pár hét gondolkodás után eljutottam oda, hogy már nem érdekel. Az mri-t még megcsináltatom, de leginkább azért, hogy majd ne tehessek magamnak szemrehányást.
A múlt héten megint volt egy lábrázásos éjszakám (három roham egy éjjel.. de ez nem számít rekordnak). Furcsa mód elgondolkodtam rajta, hogy hívjam e fel az orvost, de hamar lebeszéltem magam róla. Minek? Gyógyszert továbbra sem szedek, a rohamok éjszaka jönnek.. és igaz, újabban komoly halálfélelmem is van közben (lehetne kegyesebb hozzám a sors, és megkímélhetne a tiszta tudattól mindeközben), tehát az életem mehet a rendes medrében, semmit nem befolyásol ez.
Kicsit úgy érzem, magamra hagytak. Legalábbis az orvosok mindenképpen. Senki nem tud semmit, senki nem jár utána, sőt.... senkit nem is érdekel. Így aztán akkor engem sem. Túl nagy baj nem lehet, ugyebár... különben azért nem így lenne gondolom.
Vagy nemtom. Ha mégis bármi lesz ebből, majd megfelelő helyeken reklamálok. De akár azzal is kiegyezem, ha soha többé nem kell találkoznom egyikőjükkel sem... mert az csupa jót jelent. :)
És addig pedig, míg majd tiszta szívvel tudok hinni abban, hogy valóban minden a legnagyobb rendben van velem, szorgalmasan gyakorlom a lazaságot.
Ha valahol láttok egy idiótán és bambán vigyorgó nőszemélyt rugózva közlekedni, na, az én leszek a minden mindegy laza állapotomban. :)