Ma reggel még a tegnap esti örömmámor édes ízével ébredtem, és jó sokszor eszembe jutott napközben is a tegnap esti meccs. Persze minden kolléga szóvá is tette így, vagy úgy. Mindig akadnak olyanok, akik nem tudnak örülni, akik kifejezetten keresik a rosszat, hogy mibe lehet belekötni, és azon lovagolni. Nem szoktam felülni ezeknek a provokációknak, mindenki gondoljon amit akar.
Az ilyenfajta emberek viselkedése egyébként kicsit sem idegen, vagy furcsa, sajnos a saját családomban is akad ilyen bőven, úgyhogy része ez a mindennapoknak rendesen. Sosem értettem, mire jó így élni, és mindig igyekeztem a lehető legjobban kivonni magam ezekből a játszmákból, de teljesen nem tudok belőle kimaradni. Nem is mindig tehetem meg, mert nagyon vékony határvonal van csak, hogy ne tűnjek teljesen közömbösnek, vagy méginkább érzéketlennek.
Évek óta látom, és nagyon sokszor próbáltam is segíteni, megoldást javasoltam anyámnak, amíg ápolta a mamát. Ami eleinte átmenetinek tűnt akkor, nagyon hamar véglegessé vált, és nagyon gyorsan el is ment a nagyapám részéről abba az irányba, ahol csak elvárások voltak. Éjszaka közepén azonnal itt teremni, nappal is minden percben készenlétben állni. Amikor a mama végül kórházba került, akkor úgy tűnt, még van visszaút anyunak is, kicsit lekerült róla egy nagy teher (addigra rég elfogadtuk, hogy nincs már neki semmilyen "normális"életre lehetősége, és régesrég nem is volt már önmaga a mama), még úgy is, hogy rögtön ott is volt a másik, amikor a mama meghalt. Mindannyian tartottunk tőle, hogy a papa össze fog zuhanni, de arra, ami most történik, azért nem lehetett felkészülni. Volt már pár napos nem evés -nem ivás, ami után csak infúzió segített. Orvoshoz hordták, mert borzasztó fájdalmakra panaszkodott, minden nap infúziós kezelést kapott erre is (a csípőjében van kopás). Mindenkit vérig sért, mert már közölte mindenkivel, hogy ő nem tudott élni sohasem miattuk(miattunk). Minden ételt lefiymál, és csak turkál benne. Szinte biztos, hogy depressziós, és szinte biztos, hogy mellette anyám is efelé halad, mert már nincs semmi más témája neki sem, csak mindig ezt meséli...mit mondott neki a papa, min vesztek össze.
Annyiszor próbáltam rávenni, hogy beszéljék meg a testvéreivel, hogy hogyan osztják el ezeket a dolgokat a szüleik körül, vagy kérjen legalább heti egy-két napra segítséget, és ezeken a napokon menjenek, kapcsolódjanak ki valahol.. De nem, mer egyébként ez a "mártírkodás" is tök jól jellemzi a családom tagjait. Nem akarjak csinálni, nehezükre esik valamiért (az mindegy, hogy fizikailag vagy épp más miatt), de csinálják, és közben tönkreteszik egymást is, és magukat is.
Azt most nem tudom mi lesz ennek a vége, vagy hogy lehet majd ezt az ördögi kört egyszer megszakítani. Megoldást sem tudok. Nem jó ezt látni, és megélni, mert hatalmas csalódásokat okoz minden nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése