Most is száguldanak a napok, ami csak abból a szempontból jó, hogy a munkaidő is egy-egy szempillantás alatt eltelik, de sajnos itthon sem lassul a tempó. Pedig az már tök jó, hogy háromnegyed kilenckor még nincs sötét. Szerintem egyébként az időjárás még nem érte utol a naptárt, de azt mondják, ehhez kell hozzászokni, mert ez már ilyen (és még ilyenebb) lesz.
Az egyébként megrémiszt, ami a világban zajlik, és a világgal történik. Nem úgy, hogy lenne bármilyen túlélési stratégiám, de úgy már igen, hogy gondolkodjak azon, vajon milyen alternatív lehetőségek vannak az életünkben. Azt gondolom, hogy mindamellett, hogy sosem éltünk ilyen dőzsölésben (és itt nem arra gondolok, hogy a szó szoros értelmében így lenne), mégsem voltunk még sohasem ennyire szegények. Leegyszerűsítve én ezt gondolom a világ legnagyobb bajának, mert a boltokban bármikor bármit megvehetünk, de az érzelmeink eltűntek. Olyanok vagyunk, mint a zombik. És nagyjából úgy is élünk.
Sajnálom nagyon a gyerekeimet, mert mindannyian tök jó fejek, tök jó eszű, tök normális emberek, de jövőt tervezni nem tudnak. Még jövő ilyenkorig sem, nemhogy hosszabb távra. Persze, vannak azért elképzeléseik, de úgy, ahogy mi terveztünk 20-25 évesen, úgy most nem lehet. Akkor sem volt már könnyű pedig, amikor mi voltunk ennyi idősek. Nem is látom most azt, hogy mi lenne, amitől ez megváltozna.
De azért nem ezek a gondolatok töltik ki a mindennapjaimat, szerencsére sokkal vidámabb dolgok is eszembe jutnak. Mint például, hogy pont egy hónap múlva már a Balatonról fogok írnj ilyenkor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése