Ma ünnepnap volt. Minden magyar ember megemlékezik ilyenkor a maga módján a 173 évvel ezelőtt történtekre.
Az részemről mindig mindegy volt, hogy ki milyen módját választja ennek, semmi közöm senkinek az életéhez olyan mértékben, hogy bármi módon is ítélkezzek felette. Nem zavar, ha valaki wellness hétvégére megy, nem zavar, ha diszmagyarban van valamelyik megemlékezésen. De az sem zavar, ha valaki a Békemeneten vesz részt, vagy akár az ellenzéki rendezvényen kívánja tiszteletét tenni.
Mi ma is itthon voltunk, és a tévén keresztül követtük a napi eseményeket. Főztem, mostam, zsemlét sütöttem, néha megvitattuk a tévében látottakat.
Anyukámék ma is voltak a kórházban a mamánál. Nincs semmi javulás, és már nem is lesz. Azt mondja anyukám, hogy napról napra rosszabbul is fest, ma egyáltalán nem is tudták felébreszteni sem. Igazából mindannyian felkészültünk arra, ami elkerülhetetlen, a papa nem tudja elengedni. Értem őt, hogy ennyi év után nem tudja elképzelni sem, hogy egyedül marad. Nehéz lesz.
Hát így vagyunk mi most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése