Elment

 Tegnap úgy jöttek haza anyukámék a kórházból, hogy azt mondták, nagyon -nagyon borzasztóan néz ki, fel vannak dagadva a kezei, az arca, hörög. Anyukám sírva mondta, hogy amikor már a papa elindult kifelé, ő még visszalépett hozzá, és a fülébe súgta "Menj nyugodtan a papáékhoz, már várnak, mi vigyázunk apura" Hétfőn beszéltünk róla, hogy a mama úgy élte le az életét, hogy mindig megmondta neki valaki, mit kell csinálni, és ő szót fogadott. Mióta látom bolyongani, érzem, hogy menne ő, csak nem mer, mert nem engedik neki. 

Hát szót fogadott most is, és ma délelőtt elaludt örökre. Végre megszabadult a beteg teste (és a demencia okozta agyi korlátozottság) borzasztó fogságából. 

Évek óta tudjuk, hogy ez a pillanat bármikor bekövetkezhet, fel voltunk rá készülve. Csak a nagyapám az, aki nem tudott erre sehogy sem felkészülni, ő az utolsó pillanatig is reménykedett a csodában. Azt még nem tudjuk, mennyire lesz erős, mennyit tud és akar majd a mama nélkül élni. 

Furcsa érzés, mert eddig olyan természetes volt, hogy van nagymamám, mint hogy én magam itt vagyok. Nem mondhatom, hogy az a mesebeli nagymama volt, mert ez sosem volt rá igaz. Stabilan állt mellettünk mindig, de miután a mindennapjaink szerves része volt, elmaradtak a klasszikus dolgok közöttünk. Ez az unokatestvéreimnek jutott, akik kéthetente jöttek hozzánk. Nem én voltam a kedvenc unokája sem, ezt mindig is éreztette is velem. Nem volt sosem babusgatós, puszilgatós, de mindenkiről tudta, mi a kedvenc étele, mikor hol van, mikor jön haza. Ő volt egész gyerekkoromban a biztos pont. Azért nem kellett a menzán ennem, mert a mama főzött minden nap. Azért reggeliztem minden nap friss kiflit és csokis tejet, mert a mama minden reggel fél hatkor kelt, és mire minket ébresztett, már meghozta ezeket a boltból. Nála kellett először mosogatni, takarítani, ablakot pucolni, de szigorúan tilos volt a vitrines szekrénybe benyulni, a fényképeket nézegetni, és egyáltalán napközben a szobába bemenni takarításon kívül. Egész nyáron ő volt velünk, igaz, többet hallottuk, hogy "megállj, hazajön anyád, majd megmondalak neki", mint hogy játszott volna velünk. Nem lehetett semmilyen vizes játékot játszani, de bármikor segíthettünk a kertben (azt annyira nem akartuk) Általam lett először dédimama, kisbaba korukban rengeteget ringatta a fiúkat, tologatta őket a babakocsiban. Ahogy nőttek, úgy "estek ki a kosárból" nála, mindig az épp aktuális kicsivel szeretett lenni. Roli nagyon sokáig volt az abszolút kedvenc náluk, őt a többieknél is jobban szerették, nagyon sok időt töltöttek vele. 

Nagyon sok emlékem van róla, vele. Tőle kértem főzési tanácsokat eleinte, de nem nagyon tudott tanítani, mert nála minden "gondolom formán" készült, meg "hát látod, amikor már jó ." 

Remélem, hogy ahol most van, ott már jó neki, és épp örömmel találkozik a rég nem látott szüleivel, testvéreivel, barátokkal. Sokan várták már..

Nincs többé nagymamám..