Egy beszélgetés kapcsán .

 Nagyon sokszor, sokféle helyzetben derült már ki, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen gondolkodunk. Ma, egy utolsó munkanapját töltő kolléganő kapcsán is ez derült ki egy beszélgetésből, ami több más kollégával zajlott, mert ilyenkor persze, az ember eljátszik a gondolattal, hogy milyen jó is lenne, ha már itt tartana, vagy ha biztosan tudná, hogy két-három év múlva ez megtörténhet vele is. A többség teljesen anyagias módon közelítette meg a kérdést, és ó, hát biztosan nem, mert hát mi az a 180-200 ezer forint, amit  nyugdíjként ő is kapni fog... Ami persze, akár kevés is lehet, ha ennél jóval több a havi fizetés, meg egyébként is gyarló az ember, és bármennyi pénzt el lehet költeni. Azt a megközelítést is értem, hogy azt képviselte ez az anyagias oldal, hogy még egyáltalán nem öreg (58 éves), egészséges, jó fizikai állapotban van, simán tudna még évekig dolgozni, és nem értették, hogy választhatta azt, hogy nem marad a nyugdíj mellett, mert hát az lenne az igazi, nyugdíj is, fizetés is. 

Én voltam az egyetlen, aki azt az álláspontot képviseltem, hogy pont így döntenék, mert az én gondolataimban pontosan azt jelenti a nyugdíj, hogy még nem lerobbant állapotban élhessen az ember egy szabad, kötelezettségekről viszonylag mentes életet. Szerintem simán megér annyit anyagi áldozatot újra kiélvezni, hogy van idő sütni-főzni, van idő olvasni, unokákkal lenni (ha olyan szerencsés az ember, hogy vannak). Döbbenten néztek rám, hogy nemár, hát addig kell sok pénzt keresni, amíg tud az ember, és az a legnagyobb segítség gyereknek, unokának egyaránt, ha sok pénzt tud neki adni a szülő, nagyszülő. 

Itt, ezen a ponton már nem érveltem, rövidre zártam azzal, hogy hát ezt nagyon másképp látjuk. 

Egyébként nagy vágyam, hogy majd nagyjából 15-16 év múlva (60 éves koromban) úgy hagyjam abba a munkát, hogy még legalább olyan állapotban legyek, hogy sok örömöm legyen az itthon töltött években, és az unokáim legyenek körülöttem minél többet.