Gáz

Azt hiszem, hogy teljesen értem és átérzem annak a súlyát, amikor azt mondják, hogy mostanság annyira hajtanak, hajszolnak bennünket, hogy ugyan az idő rettenetesen gyorsan telik, csak épp közben elfelejtünk élni.
Telnek a napok, villámgyorsan, iszonyatos tempóban, néha úgy érzem, hogy nem is csináltam semmit, és már megint este van. És a semmit csinálás az a legtöbb esetben igaz is. Mert azon kívül, hogy megteszem a kötelező dolgokat, vagyis dolgozom, bevásárolok, esetleg főzök (ilyen nem minden nap van), mosok, semmi más nem történik. Nem megyek el sehova, nem beszélgetek senkivel. Nincs hobbim, nincs semmi olyan, amitől a semmi hirtelen valamivé, valami értékes idővé válna. És ettől rendesen ki lehet égni. Mert azt veszem észre magamon, hogy képes vagyok egy vállrándítással is elintézni az egészet, és hagyni ugyanúgy mindent. Igaz, nem megy parancsszóra, hogy akkor másképp akarom, és holnaptól lesz egy hobbim.
Meg kéne fordítani ezt az egészet, hogy több legyen egy-egy napban a nettó öröm, mint a fáradtság, és a kötelezettségek letudása, mert ez így nem olyan szívderítő sem a jelenben, sem a jövőre nézve.