Telefonhívás

Vannak olyan hívások, amikről az ember azonnal tudja, hogy semmi jót nem jelentenek. Ilyen hívás az, amikor este nyolckor felhív a munkahelyemen az anyám. Ahogy megláttam a számot a kijelzőn, azonnal egy csomóba ugrott a gyomrom, és abban a tizedmásodpercben, ami eltelt onnantól, hogy megláttam, és felvettem, millió szörnyűség jutott eszembe, ami valamelyik gyerekkel történhetett.
Aztán pár tizedmásodpercre megkönnyebbülhettem, amikor meghallottam, hogy velük nincs semmi baj. A nagyapámat viszi a mentő mindjárt. Csak hallgattam a szavakat, hogy nem lát az egyik szemére, hogy lebénult az egyik fele, hogy nagyon fájt a feje, és már tette is le. Én meg ültem ott, és ugyan a fejemben már össze is állt a kép, és gondoltam, hogy na basszus, akkor ez vagy stroke, vagy agyvérzés, de valahogy mégsem fogtam fel, mert délelőtt még pont ugyanúgy volt, ahogy szokott. Hülye az emberi természet, mert amit a saját szemével nem lát, azt nehezen hiszi el. A nagyapámról meg főleg nehéz elhinni, mert ő aztán az összes nyolcvankét évével és minden makacsságával bármikor felmászik papucsban a létra tetejére, és minden gond és félelemérzet nélkül nekiáll akár az áram alatt lévő vezetékeket is össze-vissza kötözgetni.
Azóta már megvan a diagnózis is, stroke, ami elég nagy területet érint a ct szerint. Jelen pillanatban az intenzív őrzőben alszik, miközben kapja az infúziós kezelést. Azt nem lehet tudni, hogy jobban lesz e ettől, és ha igen, akkor mennyi idő kell hozzá, mert teljesen egyénfüggő. Azt hiszem, sok múlik azon, hogy ő mit szeretne. Remélem, hogy még van kedve és ereje küzdeni, mert akkor biztos, hogy talpra áll, és akár jövő ilyenkor megint felmegy a létra tetejére papucsban is.