Párszor már eldühöngtem magamban az elmúlt napokban azon, hogy pontosan azzá válok, amivé nem akartam, és még ráadásul hangoztattam is (szerencsére nem túlságon fennhangon), hogy én aztán majd biztos, hogy nem így csinálom. Nevezetesen, hogy betegen is dolgozom. Nem megyek bele abba, hogy részletesen taglaljam ennek az okait, mert azzal keményen megsérteném a munkahelyemre vonatkozó szabályokat, maradjunk abban, hogy komoly okai vannak a megfontolásnak. Szóval, dühöngtem itt, hogy mekkora marha vagyok, és adtam magamnak a mindenféle határidőket, hogy még eddig, meg eddig bírjam ki, és aztán ha mégsem leszek jól, akkor aztán már tényleg itthon maradok.
Aztán ma, egy jól sikerült délután után, este a kádban azért átgondoltam ezt a felesleges dühöngést. Mert igen, úgy érzem, hogy nem így kéne csinálnom, de épp most az a helyzet, hogy annyira nem vagyok beteg, hogy ne tudnék mérlegelni. A mérleg nyelve meg többek között azért billen arrafelé, hogy menjek, mert így sokkal biztosabban az, hogy amikor itthon vagyunk, akkor azt csinálunk, amit akarunk. Megtehettük, hogy nem főztem, hanem elmentünk ebédelni. Gyönyörű napsütéses délután volt, jó melegen sütött a nap, és a kedvenc Burger Kingünkben ültünk. Pont úgy volt minden, ahogy a legjobb, a villamosokat is megcsodáltuk, a templom is zenélt többször is. (és még a Fradi kártyás kedvezményt is megkaptuk :P) Hazafelé még vásároltunk, valami olyat, amit régen biztosan nem vehettünk volna meg. Biztos, hogy nem ezt, és nem ennyiért. Mert nem az lett volna a szempont, ami most volt. (most az, hogy mi ez, és mennyibe került, nem releváns)
Szóval, most már nem dühöngök. És holnap is megyek dolgozni. Aztán meg meglátjuk, hogy mi hogy alakul. A mérlegelés mindig ott lesz az ilyen helyzetekben. Azt hiszem, hogy képes vagyok azért arra, hogy ne mindig az anyagi biztonságot helyezzem előtérbe, mert pontosan tudom, milyen az, amikor az egészség fontosabb mindennél. Így marad a mérleg egyensúlyban. ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése