Ezt elbénáztam

Örök dilemmázó vagyok, ez elég köztudott rólam. Vannak esetek, amikor addig-addig gondolkodom a lehetséges dolgokon, mígnem aztán kifutok az időből, és úgy van, hogy hopp, nem történt semmi.
Általában túllépek ezeken, mondván, hogy jó, hát így kellett lennie, és kész. De vannak olyan esetek, amikor ezen nem lehet túllépni, és legyinteni. Ilyen volt egy csomó másik nap után ez a mai is.
Volt egy csomó ötletem, amivel meg tudtam volna lepni. Volt nem is egy, aminek rendesen utána is jártam, és megnéztem, hogy lehet elintézni, mennyibe kerül, stb. stb. Aztán megtorpantam a megvalósítás pillanatában, elbizonytalanodva, hogy vajon tényleg jó lesz e? Aztán volt, amit kínomban elkotyogtam, és persze, lebeszélt róla. Én balga, hagytam is neki. Némi csalódottsággal ugyan, de mégis hagytam magam meggyőzni, hogy majd máskor, majd egyszer..
Aztán volt a torta-kérdés. Amit én magamban tervezgettem, hogy milyen legyen. Aztán megkérdeztem, hogy milyet szeretne. Aztán kicsit megsértődtem rajta, amikor azt mondta, olyat én úgysem tudok. Aztán végül a fülem hallatára egyeztek meg anyámmal, hogy ő (mármint anyám) milyet süssön neki. Így erről is letettem.
És akkor végül úgy ébredtünk ma, hogy eljött nap, az ő napja, és a hónapok óta tartó tervezgetésből itt álltam a nagy semmivel. Az valósult csak meg csupán, hogy itthon voltunk szabin, és elmentünk este vacsorázni. (de ez utóbbi is annak az évfordulónak az ünneplése volt, hogy ma egy éve végeztek a festők, és tavaly ilyenkor a frissen festett lakásunkban a becsomagolt tűzhely tetején vágtuk fel a tortát). Sosem éreztem még magam ennyire ócskán amiatt, hogy nincs egy kézzelfogható valami sem, amivel megleptem volna őt. Pedig olyan sok mindent szeretnék neki adni, amitől mosolyog, amitől ki tud kapcsolni, amitől jól érzi magát.
De ez volt az utolsó ilyen elbénázott szülinap, az tuti.

Ennyire futotta csak ebéd előtt (és amikor az utolsó két mécsest gyújtottam meg, megjelent :D)