Valószínűleg az ismerőseim 95%-a nem hinné el, hogy én aztán tudok türelmetlen lenni. Pedig de. És erről tudna mesélni az az öt százaléknyi ismerősöm, aki velem lakik, mert ők aztán tudják, hogy mennyire..
De a szokásosnál is jobban idegesítenek azok az apróságok, amiktől úgy egyébként is a "falra mászok", úgymint a fejhangon visítva röhögés, az egymás túlkiabálása, az, hogy "Ne máááááááár, Patriiiiiiiik", meg hogy ha meglátják a kezemben a partvist, akkor megkérdezik, hogy "felmosol?". Meg a "mit fogunk enni?" kérdés. De ugyanígy a falra mászok a hűtőnyitogatástól, a szekrényben kotorászástól, attól, hogy egy este alatt minimum kilencszázharmincszor fordul meg az ágyban, mire elalszik (és az a rohadt ágy nyikorog).
De egyre nehezebben viselem el a várakozást is, meg a vásárlást is. Meg a szennyes ruhát. Meg a hajamat. Meg a körmömet. Meg a bőrömet. (ami vagy fénylik, vagy ki van száradva, és lejön) Meg ha szomjas vagyok. Meg ha nincs itthon éppen ez a valami, ami kéne nekem.
Meg a ködöt.
És tulajdonképpen a köd az oka mindennek. Mert úgy unom már, hogy mindig minden szürke, és nyirkos, hogy alig láttuk a napot az elmúlt két hónapban.
Meg úgy egyáltalán. Elmúlt a karácsony, jöhet a tavasz. De fénysebességgel ám.
Igen, az írásod közepe táján kezdtem úgy érezni, hogy mi lehet a háttérben... Az a baj, hogy még olyan messze van a tavasz, még nem is volt igazán tél. És ilyenkor annyira kilátástalannak tűnik minden, hiszen még szürkeség lesz sokáig, aztán még a karácsonyra (és a szabadságra) várás örömére sem számíthatunk...
VálaszTörlésNa, jól megvigasztaltalak! :D
Én most azt érzem, hogy baromi hosszú a 2 hét téli szünet, amit annyira vártam, a bajomat pedig teljesen egyértelműen leírtad:)
VálaszTörlés