Most van itt a perc

A tegnap történtek még mindig motoszkálnak bennem, és újfent csak emlékeztettek arra, hogy mennyire nem jól csinálom a dolgokat. Mert egy csomó lényegtelen dologgal töltöm az időmet, ahelyett, hogy azokra szánnék kevesebbet az egyébként értékes szabad perceimből. Elgondolkodtam egy pár percre azon, hogy mi maradna utánam, ha én ilyen hirtelen elmennék? Mire emlékeznének a gyerekeim és a férjem?
Hát.. valószínűleg előjönne belőlük egy csomó szép emlék is, és biztosan ezek kerülnének előtérbe, már csak azért is, mert ilyen az emberi elme, hogy ezeket keríti elő. De aztán, idővel lehullna a lepel, és eszükbe jutna, hogy volt idő, mikor csak nyűgös voltam, és folyton morogtam. Hogy nemet mondtam mindenféle kérésre, mert nem volt hozzá kedvem, vagy épp csak lusta voltam rá. Hogy mosolygás helyett is morogtam, hogy nem volt türelmem végignézni, végighallgatni, megcsinálni. Hogy elfelejtettem megvenni, felhívni, megcsinálni, előkészíteni. Hogy folyton fájt a fejem, és folyton elaludtam a tévé előtt... Hogy elfelejtettem megkérdezni, éhesek e.
Na.. ezeken kell változtatni. Amúgy is többet kell mosolyognom (mert többen is mondták már, hogy régen sokkal többet mosolyogtam), és amúgy is azt gondoltam, ez az év a lazaság és az öröm éve lesz. Hát itt az idő elkezdeni lazulni, örülni és mosolyogni.
Egy csomó helyen pótolható vagyok akár egyik napról a másikra, de itt nem. A családomnak csak én vagyok egyedül. És ha én most nem teszem meg, vagy nem hallgatom meg, vagy nem mondom el neki, soha többé nem lesz erre alkalom, mert az az adott pillanat elszaladt, és nem is jön vissza már. Nincs két egyforma pillanat, és nincs két egyforma nap sem. De ha nem hozom ki minden napból a létező legjobbat, amit lehet, akkor azt bánni fogom.
Megpróbálok változni, változtatni, leginkább visszaváltozni. Mert amúgy ők nem változtak semmit, csak én. Illetve most már, az én változásomhoz igazodva talán ők is. De minden visszafordítható, de legalábbis újra előhozható.
Még én is. :)