:(

Szomorú vagyok, és érthetetlenül állok a mai történések előtt. Még akkor is, ha engem nem érint közvetlenül. Engem nem is, csak azt az érzékeny lelkemet. De azt nagyon. Ma délután baleset volt a közelben (talán láttátok is a hírekben, vagy valamelyik hírportálon), és az autót vezető nő meg is halt. Egészen estig rejtély volt, hogy ki ő, de ismeretlenül is sajnáltam őt nagyon, és olyanok jutottak eszembe, hogy szegény, se oda nem ért oda, ahol várták, se senkinek nem tudott már mondani semmit..
Aztán este kiderült, hogy ki ő. Ismertem is, mindenki ismerte, a város egyik központi helyén dolgozott évek óta, ha máshonnan nem is, hát onnan mindenkinek ismerőse volt. Nyáron fagyit adott, télen kávét hozott, vagy épp mikor mit. :) Én dolgoztam is vele egy munkahelyen még ezer évvel ezelőtt, amikor az egyik helyi benzinkútnál voltam könyvelési asszisztens. De sokkal inkább onnan ismerjük egymást, hogy dacára a köztünk lévő több, mint tíz év korkülönbségnek, a fiaink évfolyamtársak az iskolában. Ő is nyolcadikos most, mint Patrik. Nem ő az egyetlen gyerek, van két nagy lánya, akik már férjnél vannak (és unokái is vannak) és van egy kicsi lány is, aki Rolandnál egy évvel fiatalabb. Egész este ők járnak a fejemben. A két gyerek.. a fiú, aki nyolcadikos, és akire két hét múlva vár a felvételi, egy hónap múlva pedig a farsangi tánc. Ahol.. (és már a gondolatra is könnyek vannak a szememben) a szombati szülők bálján hagyományosan a lányok az apukájukkal táncolnak, a fiúk az anyukájukkal. Ők már nem fognak együtt táncolni. És ennek a szegény fiúnak többet nem lesz kihez menni, ha anyai megértésre van szüksége. És az a kicsi lány is úgy fog felnőni, hogy nem lesz többé anyukája.
Szörnyű és szörnyen megrendítő. És egyben szörnyen ijesztő is, hogy bármikor eljöhet az idő, amikor menni kell, és fogalmunk sincs róla, mikor lesz ez. Nincs idő felkészülni, nincs idő elköszönni, esetleg elmondani még azokat a dolgokat, amik valamiért elmaradtak.
Ilyeneken gondolkodom egyfolytában, a rémülettől dobog a szívem a torkomban, és csak az a hit nyugtat meg egy kicsit, hogy mindenki akkor megy, amikor odaát már szükség van rá.
Ha nem lenne hitem, most nagyon dühös lennék.