2012. dec. 31.

Az utolsó óra

Ami még hátravan ebből az évből. Azt remélem, hogy az elmúlt egy órában sikerült minden kedves blogbarátnál látogatást tennem, és egy-egy jókívánságot is otthagynom.
Mit is mondhatnék még erről az évről? Itt áll már 366 bejegyzés (és ezzel a maival együtt 367 lett), még több is, mint ahány nap volt az évben. Ezekben mindent elmondtam, amit érdemes volt tudni menet közben. Amit nem, arról meg már utólag nagyon kár lenne bármit is mondani.
Azt gondoltam, hogy a mai nap nagyon nem lesz jó nekem. Mert azért csak-csak motoszkál bennem, hogy holnaptól munkanélküli leszek. De ott egye meg a fene, ha hagyom magam. Hiszen "emelt fővel fővel veszteni, és merészen győzni"... ez van ott a címsorban is. Ehhez fogom tartani magam, még akkor is, ha ez nem a legkönnyebb dolog a világon. Ez nem azt jelenti, hogy örömtáncot járok, amiért így alakult, de azt jelenti, hogy nem adom fel. Ami azért jól hangzik, nem?

De akkor még az idén szeretnék kívánni azoknak, akik közel állnak hozzám, de nem tudok nekik a blogoldalukon jó kívánságot hagyni.
Balázsnak, aki a legeslegkedvesebb a számomra, hogy a következő évben is legyen minimum ugyanilyen, mint az idén. Legyen továbbra is nagyon sikeres a munkájában, és szeressen akkor is, amikor nem olyan könnyű ez.
Eszternek, aki az elképzelhető legjobb barát a világon, hogy a következő évben a munkája szerezzen neki sokkal nagyobb megelégedettséget, mint eddig. Minden másban pedig maradjon ilyen, amilyen most, mert ez így pont jó.
Csabának, aki a sógorom, és a sógoraim közül a kedvesebbik, hogy a következő évben legyen sokkal kevesebb egészségügyi problémája, az év eleji műtétből nagyon hamar épüljön fel. És kívánnék még neki egy nagyon kedves valakit, aki mellette áll, ahogy mellettem az öccse. :)
Patriknak, hogy jobban ne hagyjon rajta nyomot a kamaszkor semmilyen értelemben. És kívánom, hogy jöjjön rá, mi is az, amit a legjobban szeret, hogy majd könnyű legyen a pályaválasztás a maga idejében.
Eriknek, hogy egy egészen picit vegye komolyabban a feladatait, és legyen biztosabb magában, hogy ne számítson, mit gondolnak róla mások.
Rolandnak, hogy maradjon mindig ilyen kis szeretetgombóc, de kicsit jobban nőjön fel a feladataihoz, mert nem minden helyzetben elég a bűbáj, amivel rendelkezik.

Magamnak azt kívánom, hogy legyen elég erőm kitartani, hogy megtaláljam azt a munkát, vagy feladatot, ami rám vár.

Nektek pedig, mindenkinek kívánom, hogy minden álmotok váljon valóra, minden kívánság, és fogadalom, ami ma éjfélkor születik, legyen majd valóság. És legyen elég türelmetek hozzám jövőre is. Mert csak ennek az évnek lett vége most. Egy perc múlva minden kezdődik újra...

2012. dec. 30.

Fogadalom

Így év végén két fő témája van az embernek. Az egyik, hogy mi minden történt abban az évben, amitől épp elköszönünk, a másik meg, hogy mit fogadunk meg a következőre. 
Szerintem ilyenkor a dohányosok 80 %-a megfogadja, hogy soha többet... és tuti, hogy még éjfélkor az utolsót, aztán rá sem néz... 
Ahogy a túlsúlyosok 80 %-a megfogadja, hogy januártól szigorúan fogyózni fog. Csak még az újévi malac, meg egy kis kocsonya.. meg egy jó nagy tányér lencseleves. 
De biztos vagyok benne, hogy mindenkiben legalább egy gondolat motoszkál, hogy mit fog másképp csinálni az új évben. Amivel amúgy nem lenne semmi baj, mert általában építő jellegűek a fogadalmak, legalábbis olyanról még sosem hallottam, hogy egy nemdohányzó ember azt fogadja meg, hogy január 1-től majd füstöl, mint a gyárkémény.. 
A baj talán ott kezdődik, hogy ilyenkor kicsit emelkedett hangulatban van az ember, feltöltődve a karácsonyi szeretettől, teli energiával azt képzeli, hogy semmiben nincs akadály. Aztán jönnek a szürke, és még szürkébb hétköznapok, amikor az élet egy őrült rohanás, és nem jut idő semmire. Olyankor aztán rutinszerűen megy minden, a kávé mellé a cigi, a pékségből a péksütemény, stb. És ebből rutinszerűen következik a keserű csalódás, és önostorozás, mert naná, hogy a szomszéd (aki ugyanolyan zöld, mint a nője) ezt is kisujjból kirázta, és ő már márciusra nemhogy nem dohányzik, de még fitten integet is futás közben. 
Fentiekből okolva egyetlen fogadalmat teszek csak. Amit talán képes leszek betartani. Szóval, megfogadom, hogy ide sem fogok kevesebb írni, mint az idén, de másoknál is aktívabban fogok megszólalni, és nem csak olvasok mindig. 

És Ti? Ki tesz fogadalmat? És mivel kapcsolatban?

2012. dec. 29.

Év végi..

Van ez a pár nap így karácsony és újév között. Ami csak úgy van. Szerintem arra való, hogy kicsit visszatekintsünk, és összegezzünk, esetleg levonjuk a megfelelő tanulságokat, hogy aztán amikor jön az új év, akkor arra már úgy tekinthessünk, mint valami jó dolog, ami megint egy újnak a kezdete.
Lehetnék különleges helyzetben ezzel, hogy éppen ennek az évnek a legutolsó napján szűnik meg a munkaviszonyom. Tekinthetném úgy, hogy végre magam mögött hagyom az egészet, ami két évig rágta a lelkemet, emésztette fel a mindennapokban az erőmet, és végre kezdődhet egy új fejezet. Nem túl egyszerű túllépni ezen a helyzeten, és bizakodva tekinteni előre, még akkor sem, ha a lelkem egyik fele valóban felszabadult. A másik fele viszont folyton aggódik. Mert az, hogy most abban a helyzetben vagyunk, hogy nincs kifizetetlen számlánk, nem kell aggódunk hóvégén a mindennapi betevőért, és nemhogy nincs folyószámlahitelünk, hitelkártya tartozásunk, a bankszámlánk egyenlege erősen pozitív lett így év végére, az annak a havi 38ezernek is erősen köszönhető volt, amihez így hozzájutottam. Nem érzem kevésnek ezt az árat azért, amit nyeltem, és amit végigcsináltam pont azért, amit az előbb ecseteltem. Persze, ha kevésbé tudatos Balázs, akkor kevesebb lenne az az egyenleg, mert én hajlamos lennék sokszor kirúgni a hámból azzal a felkiáltással, hogy "De végre megtehetnénk". És persze, ha még ennél is tudatosabbak lennénk, akkor talán az a havi 38 sem osztana-szorozna annyira, hiszen van kapásból az a havi húszezer körüli, ami csak rajtam múlik. Nehéz nem aggódni, amikor tudom, hogy milyen nehéz állást találni. Nem tudok lehetőségként tekinteni az álláskeresés időszakára, mert nem tudok abba befektetni, hogy tanuljak valami piacképesebbet, hátha bejön. Ha teljesen őszinte vagyok (és miért ne lennék az?), akkor még az is bánt, hogy nem én mondhattam ki a végső szót. Úgy készültem a percre, amikor azt mondhatom, hogy "én már nem szeretnék többet veled dolgozni". Ehelyett...
Ezt a részt zárom le és összegzem a legnehezebben. Minden más a helyén van, úgy gondolom. Hálás vagyok minden egyes napért, amit az idén is rohammentesen tölthettem, pedig sokat tettem azért, hogy ez ne így legyen. Hálás vagyok minden egyes örömteli napért, sőt, azokért a felhőtlen gondtalanságot hozó percekért is, amik az idén jutottak. Tanultam a bánatosabb napok hibáiból, és sokat tanultam azokból a percekből, amikor kifejezetten szomorú voltam. Azt hiszem, az idén is megéltem mindent, amit csak lehet. Nem csináltam titkot sem a felhőtlen örömömből, sem a mérhetetlen szomorúságomból. Volt, amit nem írhattam meg, csak virágnyelven, de azt is meg kellett írnom. Volt sok-sok lehúzós bejegyzésem, mert képtelen vagyok rá, hogy "alakoskodjak", hogy minden jóra fordul majd, ha épp az ellenkezőjét érzem. Ez egészen biztosan nem fog változni.
Az idén valahogy észrevétlenül végképp felnőttem. Kénytelen is voltam, hiszen a gyerekeim lassan túlnőnek engem, hogy nézne ki, ha még én is egy nagy gyerek lennék? A felnőttség együtt jár egy csomó mindennel, amire nem lehet felkészülni. Olyan gondolatokkal, amikről azt gondoltam, soha meg sem fordulhat a fejemben.
Azért most, hogy már nem csak gondolkodom ezen az egészen, hanem le is írtam, egy fokkal könnyebb. Ezen is túl fogok jutni, és majd visszatekintve egy hülye kis epizód lesz az életemben.

2012. dec. 28.

Bulldog szülinap

Jó nekünk, mert még bulldog szülinapot is kettőt ünneplünk egy évben. Egyet év elején, egyet meg év végén. (de három a magyar igazság, úgyhogy csak kellene ide majd egy év közepére is...)
Ma a kisebbik bulldog ünnepelt. Pontosan egy éve született. :) Na persze ő erről mit sem sejtett, neki aztán a mai nap is olyan volt, mint a többi. Bevallom, nagyon nagy ünneplést nem csaptunk... mert ilyenkor "járna" egy egész tál jutalomfalat a szülinaposnak, de mivel Freddy ritka válogatós, így nem mertük megkockáztatni, hogy a szülinapi vacsora után egy hétig ne egyen, úgyhogy inkább csak kicsit több húst kapott a vacsijába. :) De ennek is nagyon örült.
Mindenki mondta neki, hogy Bulldog szülinapot, Freddy, amire ő nagyon értelmesen nézett, és adott egy pacsit. :) Édespofa. Rácáfol amúgy minden mendemondára, miszerint a bulldogok egyáltalán nem taníthatók, mert makacs fajták, és lusták. Ő sok mindent tud, és nagyon tanulékony is. Ad pacsit, mindkét mellső lábával, és érti, ha azt mondom, hogy most a másikkal. Ül, fekszik parancsszóra. Befejezi amit csinál, ha azt mondjuk "elég". És ami a legbámulatosabb számomra: ugyanúgy leül a kézjelre is, amivel Arthurt tudjuk irányítani. Ezen kívül még persze csinál egy csomó mindent, legfőképpen szeret minket, és mi is őt.
Őszintén mondom, hogy leéltem sok-sok évet kutya nélkül, de hiba volt. :)

Remélem, hogy még nagyon sok december vége fog ilyen szülinappal telni. És majd végigkísérjük egymást.. én őt, amíg felnőtt lesz, ő meg engem, míg megöregszem. :) Arthur meg majd ott lesz velünk.. 

De hogy miből lesz a cserebogár (akarom mondani bulldog), megmutatom:














Isten éltessen sokáig, Freddy! (csak ezt a válogatósságot kinőhetnéd igazán)

2012. dec. 27.

Szerva itt,

csere ott. Három, nem éppen kicsi és nem éppen egyszerű fiúgyerekemet egészen apró akármilyen neműekre cserélném. Lehet olyan opció is, hogy az aprótalpúak többen lesznek, mint ők. És akkor itt és most megválaszolom a nap kérdését is.
Ma voltam bent a boltban aláírni a közös megegyezéssel történő munkaviszony-megszüntetést. Azért így, mert jelentősége nincs a világon semmi, a munkáltatói felmondáshoz valami hülye okot kellett volna gyártania, úgyhogy jobb ez így. Aláírtam, elhoztam a szőnyegemet, és gondolatban vállon veregettem magam, amiért meg sem rázott már a szituáció. Mire az összes papíromért megyek már érdekelni sem fog. :)
Amikor itt végeztem, még elmentem a zöldségeshez, és közben a környéken dolgozókhoz betértem, hogy megkérjem őket, ha bármi munkalehetőségről hallanak, mindenképp szóljanak nekem. Háromból ketten kérdezték meg, hogy akkor miért nem szülök, ha úgysincs munkám? Mondtam, hogy az azért elég fura megoldás lenne, mert azzal ugyan az öröm is megsokszorozódna, de a gond sem lenne kevesebb. Márpedig a bizonytalanságra nem szülök. Se helyünk nincs még egy gyereknek, se anyagi forrásunk, sőt, ahogy a három fiam működik mostanában, már energiánk sem igen. De azért, hogy lássák, a humoromat nem veszítettem el, felajánlottam, hogy ha olyat hallanak, hogy elcserélhető lenne három fura korban lévő fiúgyerek három-négy egészen pici gyerkőcre, akkor is értesítsenek mindenképpen.
Nyilván nem gondolom komolyan a dolgot, de néhanap visszasírom azokat az időket, amikor naphosszat ültünk a szőnyegen, és felváltva utánoztam az állathangokat, meg építettem a garázst a mega blocks építőkockákból. Mindeközben néha kirohantam kicsit tologatni a babakocsit. Egyszerű dolgom volt. Még a legkomolyabb hisztit is könnyebben kezeltem, mint ezt a mostani állapotot. Mert már nem hisztiznek. Lerendezik ők egymás között. Hol odasziszegett válogatott sértésekkel, hol ökölharccal, hol pedig őrült egymásnak eséssel, aminek a vége karmolás, kibőgött szemek, és egymásra mutogatás. Amikor pedig számon kérem rajtuk, akkor mindenki ártatlan, csak a másik hibás, aki csúnyát mondott, aki nem hagyta, aki kezdte... Őrület a köbön. És szörnyű hangerő.
Patrik sunyin flegma, és kihasználja minden agyi kapacitását ahhoz, hogy a két kisebben uralkodjon. Nem tetszik, és nem hagyom. Olyankor meg aztán úgy csinál, ahogy közelítek felé, mintha legalábbis valaha az életben már úgy istenigazából elverte volna valaki, mert behúzza a nyakát, és védi a fejét. Dühösen villogó szemeimre olyan bűntudatosan néz, hogy majdnem mindig beveszem, ahogy mondja, hogy "Bocs, anya!"
Erik alattomos macsó, aki minden pillanatban tettrekész, de soha el nem vállalná a hibáit (az egyetlen mentsége, hogy tényleg hisz is magának, hogy ő aztán nem csinált ilyet). Kekeckedik Patrikkal, majd amikor nem jött be a számítása, akkor azonnal átvedlik kisbabává, aki szájrezegtetve, krokodilkönnyekkel sír, mert bántották. A következő pillanatban meg odasúgott Rolinak valami csúnyát.
Roland pedig a faltörő kos. Aki nekimegy mindennek és mindenkinek a maga igazáért. Mindegy az, hogy az utolsó mandarinról van szó, vagy egy óra számítógépezésről. Ha ő akarja, akkor ott kő kövön nem marad. Nagy harcos amúgy, mert nem fél a nagyobbak testi erejétől, ennek megfelelően jó sokszor sír is, mert alulmarad a küzdelemben.
A csaták mindennaposak. Mert mindenki a főnöki pozícióra törekszik.Mondjuk ha megjelenek, akkor olyasmi lesz a jelenet, mint a walesi bárdban. (körötte csend, amerre ment, és néma tartomány) Nagy szemekkel, szájuk sarkában bujkáló vigyorral kérnek bocsánatot.
Én meg álmodozom azokról az unalomig ismételt állathangokról... és nem, nem szülök még egy gyereket, mert tutira ő is fiú lenne, és akkor alig nyolc év múlva kezdődne minden elölről. Na neeeeem. :)

2012. dec. 26.

Ez is hozzátartozik

...avagy görbe tükör rólunk, emberekről. Meg a karácsonyról.
Mert vannak (hála Istennek) jó sokan, akik tényleg úgy élik meg, hogy amikor Áldott Ünnepet kívánnak, akkor egy pillanatra elcsendesedik az ember, mert érzi az őszinte szeretet ebből a két szóból is, és tudja, hogy komolyan így is gondolja.
De vannak jó sokan, akik a jókívánságokat is hobbiból osztják. Mindegy, hogy mit mond, lényeg, hogy jó sokan hallják-lássák. Képesek a cél érdekében megjelölni az embert a bugyuta fotókon a facebook-on, és aztán odakommentelni, hogy boldogot. Ettől aztán olyan igazán őszinte lesz az egész, nem? Nincs gond azzal, hogy emailben, facebook-on, sms-ben érkezik a jókívánság, mert hiszen a huszonegyedik században élünk, és ez egy tökéletesen elfogadott kommunikációs forma. De azért lehet ezt kultúrember módjára is tenni.
Na és vannak azok a kedvenceim, akik egész decemberben osztják az észt arról, hogy a karácsony nem az ajándékokról szól, meg a vásárlásról, sőt, egész évben hallgatom tőlük, látom tőlük, hogy "le a multikkal", és "csakis hazait a termelőtől", aztán érkeznek a karácsonyi fotók.... Hát igen... a fa alja pedig telis-tele műanyag játékkal. Én is megveszem, megvettem, mert az én gyerekeim is ugyanolyan gyerekek, mint bármelyik másik, és mindig arra vágyik, ami épp divat. A bayblade is kínai. De tőlem soha nem hallott olyat senki, hogy ne vásárolj a multinál, vagy épp csakis magyart vegyél. Ráadásul látom, hogy minden nehézség ellenére sem tanulunk a leckéből. Egész játékboltokat vásároltak meg családok, csak hogy minden kívánság teljesüljön. Nem vagyok irigy, bár sosem sikerült minden kívánságot maradéktalanul teljesíteni... igaz, mindig úgy gondoltam, hogy mindent nem lehet és nem is szabad teljesíteni, mert annak a vége félelmetes lehet.
És akkor nem beszélve arról, hogy hányan adósodtak el most mindenféle átgondoltság nélkül. Írtam már, hogy a mi tévénk is hitelre van. Ahogy a tavalyi is úgy volt. 0 %-os THM-mel, ez is, meg az is. És tényleg nulla. Nincs apróbetű, nincs kezelési költség. Tíz egyenlő részletben fogjuk kifizetni a vételárat, se többet, se kevesebbet. Ezért vettük így. A banknak ebben a konstrukcióban az lenne az üzlet, ha azt a hitelkártyát, amit már március környékén postáznak aktiválnánk és használnánk, de nem fogjuk. Na de... ismerek én olyat, aki xbox-ot vett a gyerekének karácsonyra. Hitelre. És kölcsönkért az önerőre. Na ez nekem az átgondoltság nélküli eladósodás. Mert ha most nincs önerőre, akkor hogyan és miből fogja fizetni havonta? Ráadásul két helyre kell, mert az önerőt is vissza kell fizetni annak a valakinek...
Na és akkor még ejtsünk szót a kajáról. Mert anélkül sem lehet szó nélkül elmenni, amit mi az ünnepek körül művelünk a boltban. Ami ugye (nagyon helyesen) ilyenkor kettő és fél napig zárva lesz. Ebből egyenesen következik, hogy az ezt megelőző napon mindenki pánikszerűen vásárol ötször annyit, mint kéne. Mondjuk kenyérből. Ami aztán megy a kukába, mert mire vége az ünnepnek, már savanyú, vagy penészes, vagy mittudomén. Amikor szombaton vásárolni voltunk, a halaspultnál kígyózó sor állt. Ott, ahol egyébként normális napokon ember sem jár. És képesek lettek volna megverekedni azért, mert valaki nem a sor végére állt. (csak úgy a karácsony szellemében). Nálunk tej és víz lett pluszban beszerezve, ne szoruljunk meg. Kenyeret például egyáltalán nem vettünk, és nem is ettünk. Senkinek nem jutott eszébe. Halat pont annyit, amit megettünk, tegnap kacsát és csirkét sütöttünk, ma pedig pulykát. Kevés maradék van. Pont annyi, hogy holnap még nem kell főznöm.
Egy biztos... örülök neki, hogy én továbbra is megmaradtam ilyen kis egyszerűnek. Akinek kellemes ünnepet kívántam, annak őszintén ezt is kívántam.

(és azért még a végére csak ideírom, mielőtt valakit megsértek, hogy a véleményem tökéletes általánosítás, és nem szól senkiről sem... főleg nem a jelenlévőkről, akik, mint tudjuk, mindig kivételek)

2012. dec. 25.

Karácsonyi fejlődés...

Nem hoztam magammal semmiféle karácsonyi szokást és hagyományt a régi családomból. Egész egyszerűen azért, mert nálunk ilyenek nem voltak. Hacsak azt nem számítjuk annak, hogy minden egyes szentestén apám egyedül vacsorázta a paprikás lisztben sütött pontypatkókat, miközben anyám és nagyanyám befogott orral szitkozódott. De nálunk nem volt vacsora szenteste, vagy épp Mennyből az angyal éneklés, vagy csak hogy meghallgattuk volna. Volt ajándék a fa alatt, és kész. Mondjuk olyan hagyomány is volt, hogy anyám átkozta az egész karácsonyt a fenébe, mert sütni kellett, meg takarítani, meg egyáltalán... az is majdnem minden szenteste délutánján jelen volt, hogy ő egyre indulatosabban kapkodott, nekünk meg bűntudatunk volt a végére az egésztől.
Aztán ahogy kezdtem felnőni, úgy lett egyre több igényem a karácsony körüli mindenfélére. A család első adventi koszorúja is az én nevemhez fűződött, olyan 17 éves lehettem, amikor csináltam egyet. Azóta persze minden évben van már. Igyekeztem mindig több terhet levenni anyám válláról az ünnep környékén, mert szerettem volna, ha egyszer végre nálunk is úgy történik minden, ahogy annak kéne. Míg otthon laktam, ez nem következett be, akármit is csináltam.
A szentesti vacsora is csak innentől számítható nálunk. Anyámnál szigorúan csak pulyka, mert a halszagot nem viseli el továbbra sem.
Amikor már külön laktunk, és saját lakásunk volt, én végre elkezdhettem a saját adventünket, karácsonyunkat megélni és szervezni. Feldíszítettem a lakást, évről-évre több díszünk lett, eleinte csak a szobába jutott, mára már a fürdőben is van. Míg itthon voltam a gyerekekkel, az egész családnak én sütöttem karácsonyra. Ebből mára az maradt csak meg, hogy a bejglit még mindig én csinálom mindenkinek. Mert pár éve kiderült,hogy tudok bejglit sütni. Olyat, aminek márványos a teteje, és nem reped ki. (és még finom is)
Aztán azt vettem észre, hogy anyám is leutánoz, ő is feldíszíti a lakást, került adventi fény az ablakba, világító fényfüzér a teraszra. De a szitkozódás nem maradt el. Oké, nem egyszerű úgy, hogy rendszerint jut rá egy szentesti műszak még, de mindannyian úgy intéztük, hogy mire hazajön, már ne legyen sok dolga. (amikor meg nem dolgozott, rendszerint beteg lett erre a napra...)
Pár éve azon gondolkodtam, hogy mitől ilyen vajon? Aztán visszagondoltam azokra a réges régi karácsonyokra, amikor még együtt laktunk a nagyszüleimmel. Ők az egyik szobában a nagybátyámmal, mi a másikban négyen. Ott és akkor soha nem volt karácsonyvárós hangulat. Nagyanyám egyszerűen nem az a fajta, akit az ilyesmi érdekelne. Gondolom anyám is innen hozta. Szomorú, de így van.
Amiért ezt az egészet elmeséltem, az annak a fura dolognak az apropója, hogy az idén nem hallottam szitkozódást. Pedig dolgozott. És nem volt süti, mert én is csak bejglit sütöttem. Valahogy mégis elmaradt végre. Még a végén megérem, hogy nem lesz bűntudatom attól, hogy örömmel készülök rá, még akkor is, ha egyébként roppant fárasztó az egész?

2012. dec. 24.

Karácsony 2012

Még ma reggel is úgy keltem, hogy valamit még s.o.s ki kellene találnom, mert 
-nem fognak igazán örülni annak, amit kapnak
-kevés az az ajándék, ami a fa alatt lesz
-Balázsnak nincs meglepi a fa alá
De persze sem az idő nem volt ehhez már megfelelő, főleg, hogy mozdulni sem nagyon lehetett a jégtől, ami körbevett, sem pedig az energiám nem volt ehhez elég. Amúgy is maradt ötletem talonban (jövőre eltéve), ami már későn jutott eszembe, vagy ami végül elmaradt. Volt, ami önhibámon kívül, volt, ami a saját bizonytalanságomból fakadóan. Mindegy már. 
Arra nem volt időm ma, hogy túl sokat agyaljak azon, ami még reggel problémát okozott, mert délelőtt még mostam, hajat vágtam a fiúknak, aztán elpakoltam vagy négy adag már megszáradt ruhát, felmostam, ilyenek... Ehhez a háttérműsort Erik nevű fiam szolgáltatta, aki percenként nyihogott azon, hogy ő tudja, hogy egészen biztosan nem fog kapni most sem bayblade-et sem, meg trollface-es pulcsit sem. Azért, mert ő nem volt elég jó sem, meg mert a pulcsi csak három napja jutott eszébe. (ha nem lennék egészen biztos abban, hogy nem kutathatta ki, akkor gyanakodtam volna, de az ajándék, ami már egy hete itt van, nem is volt a lakásban sem) Szóval, ez ment non-stop ma. Hogy ő biztos nem... 
Háromkor nekiálltam becsomagolni az ajándékokat, az én abszolút nulla kézügyességemmel ez egy egész órát vett igénybe. Aztán fél ötkor már be is toppant hozzánk Jézuska az ajándékokkal, amíg a férfiszakasz kutyát sétáltatott, én pedig anyámnál voltam segíteni neki. 
A tv-s örömködésen már tegnapelőtt túl voltunk, amikor felkerült a helyére az új tévé, és az új helyére az eggyel régebbi. Az is hatalmas öröm volt a fiúk mindháromjának, hogy youtube-ozni is lehet a tv-n, azóta használják nagy örömmel. 
Mára tehát maradtak az apróságok. A Mennyből az angyalt még a két kutyánk is meglehetős áhítattal hallgatta végig, legalábbis arra az időre nem szaglászták veszett módon az ajándékokat sem, meg a fát sem. A gyerekek igen hamar felfedezték, hogy minden képeslap hátulján egy név van, az ajándék tulajdonosának neve. Szétosztották, és máris bontották. Erik először a bayblade-et fedezte fel (amit ugye biztos nem kap), és majdnem a plafonig ugrott örömében. Aztán kibontotta a másik csomagot. Benne a trollface-pulcsival. Azt az örömöt nehéz elmesélnem. Majdnem sírva fakadt. :) Én meg nem csak majdnem. Azt remélem, amellett, hogy nagyon boldog vagyok az ő boldogságát látva, hogy most egy kicsit visszakapta a hitet magában, hogy ő azért jó gyerek. :) A többiek is nagyon örültek, Roli is kapott bayblade-et, és trollface sálat, Patrik pedig szintén egy trollface pulcsit (like a boss), meg egy meme tolltartót. És mindenkinek van egy Derp-es bögréje is. Sőt, hogy mi, a két felnőtt se maradjunk ki a jóból, nekünk is van Derp-es zoknink. :) (sajnos kutyanyakörvet nem gyártanak, pedig most az is lenne akkor). 
A vacsora is finom lett, degeszre ettük magunkat. Még voltunk anyáméknál, húgoméknál. Ezzel aztán vége is az ajándékozásnak, vendégeskedésnek.

És még azt elmesélem, hogy az idén először Patrik vett nekünk ajándékot. Még eddig sosem, mert mindig készítettek valamit a suliban, amit elrakott, hogy majd a fa alatt átadja. Most azonban a Luca napi vásárra kapott pénzét arra költötte, hogy nekünk ajándékot vegyen. Balázs kapott egy nagyon szép homokórát. Én pedig egy kis angyal-medált. Megláttam, és naná, hogy elsírtam magam. 

Úgy lett minden, ahogy terveztük. Együtt, örömmel, szeretetben. :) 

2012. dec. 23.

Karácsony (előestéje)

Most, hogy nyolc rúd bejgli várja a reggelt az asztalon, amikor majd bekerül a sütőbe, már van egy kis karácsonyi hangulatom. Azzal erősítgettem magam, hogy attól még, hogy jelen pillanatban kicsit megfagyott bennem minden a csalódottságtól, attól én még tudok ám szeretni. És addig, amíg képes vagyok erre, addig nincs veszve semmi.
De ebben ne vesszünk most el. A karácsony fontosabb. Semmi fennkölt érzésem nincs ugyan, sőt... soha még ennyire "hidegen" nem hagyott az egész. Legalábbis a körítés része. Mert az meg még soha nem volt ennyire fontos, hogy mi van odabent.
Az idei karácsony nem a megszokott menetrend szerint zajlik. Mint ahogy mondtam már, nincs kitakarítva, nincs ezerféle sütemény, és nincs ajándék hegy sem. Pontosan kettő darab csomag lesz a fa alatt gyerekenként.
És a fa. Az idén, hosszú évek óta először nem műfenyőnk lesz. Pedig abból is jól állunk. Van egy hatalmas, formás, gyönyörű műfenyőnk, amit évekkel ezelőtt vettünk, azzal a céllal,hogy az aztán talán életünk végéig jó lesz nekünk. Tavaly be kellett szereznünk egy kisebbet, mert az a hatalmas, formás nem fér már el. Az idén már a kisebb sem. Így aztán, hogy fa is legyen, meg még el is férjünk, úgy döntöttünk, hogy az idén akkor nem lesz mű. Vettünk egy pici kis földlabdás fenyőt ma. Amit már be is ültettünk egy cserépbe, és odakint (fedett helyen) várja, hogy holnap legyen belőle karácsonyfa.
Erről a fenyő-témáról eszembe jutott egy vers. Ami nekem gyerekként egy leporellós mesekönyvben volt meg, és nagyon szerettem már akkor is.

Csillagszórós karácsonyfa

Nemsokára karácsony lesz
Ezüst hó hullt már a fákra:
Szél-borzolta erdõ szélen
didergett egy fenyõfácska.

Arra gondolt, ha jönnének
és kivágnák karácsonyra,
szép szobában, jó melegben
állhatna, mint karácsonyfa.

Egy kis nyuszi így mesélte
fenyõfánknak még a nyáron;
alig várta, hogy hó hulljon,
s itt legyen már a karácsony.

Egy szép havas téli reggel
teljesült is régi álma:
kivágták és ráfektették
õzek húzta csengõs szánra.

Sok más fenyõtestvérével
arra várt a kicsi téren,
hogy valaki kiválassza:
Õt válassza mindenképpen.

Egy mamácska meg is vette,
az erkélyre állította;
búsult is a fenyõfácska:
nem lesz mégsem karácsonyfa!

Aztán mégis elõvették
díszítgették napról-napra:
csillagszórót, szaloncukrot
aggatta a kis gallyakra.

Került rá sok színes gyertya,
aranydió, papírangyal:
Õ hívta be a kisfiút,
csengõ hangú kis haranggal.

Lobogtak a színes gyertyák,
csillagszórók gyúltak sorra:
így lett a kis fenyõfából
örömhozó karácsonyfa.

Végh György

Nem ragozom tovább.
Kívánom, hogy mindenkinek olyan legyen az ünnep, ahogy a legjobban érzi magát. Kívánom, hogy teljenek ezek a napok szeretetben, békességben, pihenéssel.

2012. dec. 22.

Aki nélkül

az idén még a karácsony is elmaradna, az bizony nem én vagyok, hanem Balázs. A tegnap történtek tökéletes igazságához hozzátartozik, hogy először azt gondoltam, el sem mondom neki, majd csak az ünnep után. Mert legalább az ő karácsonya legyen jó, ne szomorítsam el. Azt gondoltam egy röpke félóra-óra erejéig, hogy leszek én elég erős ehhez, hogy el tudjam titkolni. Sőt, még haladékot is kaptam, mert naná, hogy még túlórázott is egy kicsit a nagy ünnepi hajrában.
De amikor öt órakor hívott, hogy indul haza, már nem tudtam tovább magamban tartani, és ott, a telefonbeszélgetés közben valahogy csak kibukott belőlem. És persze hogy el is sírtam magam. Az első reakciója az volt, hogy "Ezért sírsz? Igazi karácsonyi ajándék, hogy végre megszabadultál onnan." Ezen aztán kínkeservesen vigyorogtam egyet. Persze azért benne is motoszkált biztos a bizonytalanság érzése, mert két lábbal járunk ezen a földön, és tudjuk, hogy attól, hogy most nincs munkám, még nem egyszerűsödik le a munkakeresés, és lássuk be, az elmúlt két évben sem voltam a legkapósabb jelölt, bárhova jelentkeztem is.
De amiért igazán írom ezt a bejegyzést az az, hogy ugyan mindig tudtam, hogy igazi társam Ő (minden hülyeség ellenére, ami néha előtör belőle is... meg belőlem is). Valahogy észrevétlenül átvette az irányítást tegnap este és ma is. Nekem körülbelül arra volt energiám, hogy elbújjak egy sarokba, és jól kikeseregjem magam, mondjuk úgy egy hétre.. Ő pedig rettenetesen fáradt, az egész hét egy agyrém volt a munkahelyén, sok munka, sőt, rengeteg munka, ami egy csomó plusz problémát és fejtörést hozott magával. Ennek ellenére képes volt rá, hogy tegnap este, tíz perccel azután, hogy hazaérkezett, átlényegüljön, és levetkőzze a saját dolgait. Nem csinált látványos dolgokat, csak hagyott engem. Biztosított arról, hogy egy kicsit sem érzi úgy, hogy hibás lennék bármiben (mert én erre is gondoltam), hisz benne, hogy találok mást, jobbat, mert a hét szűk esztendő után a bőségnek kell következnie.
Ma pedig vásárlás volt beütemezve. Kissé elveszve voltam még ott is, nem sikerült túlságosan odakoncentrálnom a listára sem, amit még itthon megírtam, de gond nélkül átvette a stafétabotot. Mindketten tudjuk, hogy gyűlöl vásárolni. De most még a zöldségeket is ő válogatta össze, és méricskélte le.
És még megannyi apróság történt azóta, hogy úgy kibukott belőlem, hogy hogy jártam.
Hálás vagyok érte, hogy ilyen, amilyen. Mert most nélküle nagyon elveszett lennék. És szívből remélem, hogy  sosem kell majd ezt viszonoznom neki, mert az azt jelenti, hogy vele továbbra is minden a legnagyobb rendben lesz minden téren. :)

Nem világvége

Ki hitte volna még ma reggel, vagy akár tegnap este, hogy ez a nap, amit annyira vártam azért, mert tudtam, hogy délutántól már kezdődik a jól megérdemelt szabadság végül egy kifejezetten szar nappá változik? Nos, én nem.
De mindig úgy történik, ahogy még sosem. Mint ezúttal is. Pedig normálisnak indult. Együtt keltünk reggel, kávéztunk, aztán Balázs elment dolgozni, neki is utolsó munkanap az ünnep előtt, és csak utána megy. A gyerekek is elindultak az utolsó iskolás napra, kicsit jobb kedvvel, mint a szokásos, mert csak fél napot voltak ma ők is.
És végül én is elmentem dolgozni. Nem unatkoztam, egész délelőtt jöttek a vásárlók, akik ugye még az utolsó hajrában vettek egy-egy pulóvert, szoknyát, ezt-azt ajándékba, vagy épp maguknak a karácsonyi ünnepekre.
Aztán háromnegyed egy után jött a főnökasszonyom. Kerített egy díszzacskót, és beletett egy pulóvert meg egy nadrágot. Átadta, boldog karácsonyt kívánt, és egyúttal megköszöni a munkámat is, és elköszön, mert úgy döntöttek, hogy januártól nélkülem csinálják tovább. A boldog karácsony kívánság semmit nem ért ez esetben, mert csak az zakatolt a fejemben, hogy boldog karácsony, mikor éppenséggel most teszel az utcára?
Azt hiszem, méltósággal viseltem az egészet, nem omlottam össze, nem mondtam csúnyákat, és nem csapkodtam. Minek is tettem volna? Semmin nem tudok változtatni. Hibáztatom magam? Hát persze. Biztos van valami, amit másképp kellett volna tennem, különben nem lennék ekkora lúzer, hogy még egy ilyen állásból is engem tesznek ki. Persze, józan pillanataimban tudom, hogy nem tehettem volna semmit, simán csak költségmegtakarítást jelentek, nem mást. Ez esetben részéről ennyi az, amivel foglalkozik.
Őszintén bevallom, hogy ugyan nem szerettem ezt a munkát, mert nem én vagyok, de azért minden munkanapomat (akármilyen hosszú volt is néha) becsülettel és tisztességgel végigcsináltam. A vásárlók szerettek, és egészen biztos vagyok abban, hogy keresni is fognak majd.
Azt is őszintén bevallom, hogy annak ellenére, hogy nem szerettem, megsirattam ma ezt az egész helyzetet. Nem annyira a boltot, és a munkát, sokkal inkább a helyzetet, amibe kerültem. Mert munkát találni nem a legegyszerűbb dolgok egyike manapság. (ezt azért folyamatosan tapasztaltam is) Meg még sajnáltam is magamat, magunkat egy kicsit, hogy pont karácsony előtt kellett ezt megtudnom? Nem ért volna rá a két ünnep között? Hogy legalább még az ünnep a boldog tudatlanság állapotában telt volna....
Mindegy már. A világnak nem lett vége ma, csak a munkahelyemről küldtek el. (majd sok év múlva azt fogom mesélni nagyképűen, hogy én mentettem meg a világot, mert beáldoztam a munkahelyemet)
A karácsony is szép lesz ennek ellenére is, vagy már csak azért is! Mert ugyan volt egy szar délutánom, és még biztos a holnapi nap sem lesz szívderítő, de aztán összekapom magam.
Rögtön ünnep után pedig gőzerővel nekiállok munkát keresni.

És kedves környékbeli ismerőseim, most bukkanjatok elő az olvasás zugából, és ha lehetőséget tudtok, osszátok meg velem. (vagy hívjátok fel rám az illető figyelmét)

2012. dec. 20.

Már csak egyet

kell aludni, és utána lesz egy csomó szabadnapom. Fergetegesen jó érzés, mert nyár óta nem volt ilyen. Nem tervezek semmit, szóval nincsen arra vonatkozó tervem, hogy mi mindent fogok megcsinálni. Azon mondjuk már gondolkodtam, hogy miket fogok főzni. Meg milyen filmeket fogok megnézni. Meg hogy ebéd után lehet, hogy lefekszem majd, mint ezer évvel ezelőtt, mikor még a gyerekek kicsik voltak.
Cseppet sem bánom majd, hogy nem kell hatkor (hat tíz-hat tizenöt) kelni, és szendvicset gyártani, buszra siettetni a gyerekeket. Azt sem bánom egy cseppet sem, hogy nem zárás előtt egy kicsivel tudok majd beesni a zöldségeshez, már sötétben. Meg azt sem bánom, hogy nem kell menni sehova majd. Főleg nem időre.
Ez az igazi karácsonyi ajándék nekem. Ez a tíz nap, amit itthon lehetek.
Talán az sem érdekel majd, ha Patrik és Erik napjában ötször össze fognak verekedni, olyanokon, hogy van e rajta sapka. Meg talán az sem érdekel majd, ha bent esznek a szobában.
Már csak egyet kell aludni. :)

Még valami... már csak egyet kell aludni, hogy itt legyen az új korszak. :) Semmi világvége... (ahogy azt Erik fiam hiszi a nullsíkos történetével együtt). Csak egy új dimenzió. Mondjuk úgy, hogy szép, új világ. El ne rontsuk a négy féléssel, amit az okoz, hogy mi lesz velünk, meg a nagy komolytalansággal, amivel a félelmet leplezzük. :)

2012. dec. 19.

Bevallom...

Az a helyzet, hogy olyan van most nálunk, ami még nem volt. Sohasem. Úgyhogy ennek megfelelően lehet, hogy éppen itt volt az ideje.
Itt most elgondolkodtam egy pillanatra, hogy megtegyem e, hogy rébuszokban írok csak a dologról mondjuk egy jó hosszú bejegyzésnyit, és majd csak a végén árulom el, amikor már mindenki kellőképp fel van csigázva. De nem teszek ilyet. Nem feltétlenül azért, mert ennyire rendes vagyok, hanem inkább mert ennyire fáradt. (de már csak két nap, halleluja)
Szóval... töredelmesen be kell vallanom valamit. Így, a nagy nyilvánosság előtt. Én bizony egyáltalán nem takarítottam erre a karácsonyra. Nincsenek megpucolva az ablakok, nincsenek kimosva a függönyök, az ágynemű is úgy maradt, ahogy fel van húzva. De nem mostam le a szekrényeket, nem sikáltam ki a fürdőt. Semmit a világon nem tettem a karácsonyi nagytakarítás érdekében. A napi dolgok megvannak... úgymint mosás, mosogatás, söprés, porszívózás, de ennyiben kimerül. Ettől meg még maszatos a konyhaszekrény, a hűtő kívül-belül, az ablakon vannak Roli-ujjlenyomatok, a padlón egy kis ez-az.
De azt is be kell vallanom töredelmesen, hogy az idén először nem érdekel. Nem várunk senkit az ünnepek alatt (a váratlan vendégeknek meg majd örülünk, és hát.. ha zavarja, lehet, hogy megcsinálja majd?), ahogy mi sem megyünk sehova. Magunk leszünk. Minket meg annyira nem zavar ez a mostani állapot.
Ma az is megfordult a fejemben, hogy egészen simán meglennék karácsonyfa nélkül is. Nem kell megijedni, lesz azért, de ilyen sem volt még, hogy én azt gondoljam, egyetlen külsőség sem érdekel. Illetve de... a fények. Azok itt vannak a lakásban is, az ablakokban az adventi fény, az ajtók fölött (belül) a girlandokon a világító füzérek. Szóval, erre a fényre szükségem van az idén, ezen kívül viszont semmire.
Lesz azért fa is, ajándék is alatta. Lesz süti is, előreláthatóan csak kétféle. Linzer és bejgli. Aztán még kedvet kaphatok egy harmadikhoz is, de ha nem, akkor sem dől össze a világ. Azt is tudjuk, mit fogunk enni, és azt is, mikor vesszük meg a hozzávalókat.
Úgyhogy semmi gáz nincs. Lesz itt karácsony. Csak kicsit másképp, mint eddig.

2012. dec. 18.

Rendelőből jelentem

Nem lógtam el a vizsgálatokat. Pedig tegnap reggel nagyon erős volt a kísértés, hogy telefonálok, hogy én inkább kihagynám ezt az EEG-t, mert nem csak a torkom fájt, hanem az orrom is rettenetesen el volt már dugulva, amitől aztán az egész fejem sajgott, a szemem mögött fájt. De -nemcsak azért, mert Balázs nem engedte volna lemondani- azért mentem. Vagyis vittek. :) A vizsgálat a szokásos módon zajlott, a fejemre rakták a szerkentyűt, szépen feküdtem, mélyeket sóhajtoztam, amikor kellett, kinyitottam a szememet, amikor az volt a feladat, és még az idegesítő villogó fények sem idegesítettek annyira, mint szoktak. Röpke húsz perc, és már meg is voltunk. Eredményre nem kellett várni, mert úgyis következett a második felvonás ma. Az volt a jó abban a rettenetes torokfájásban, ami egyébként délutánra már komoly nyaki fájdalmakká változott át a nyirokcsomó duzzanat miatt, hogy elterelte a figyelmemet az eeg tényéről. Mert az mindig idegesít, amikor ilyen vizsgálaton vagyok. Rejtélyes dolog az ember agya, és én folyton szorongok, hogy fény derül még másra is.
Aztán ma várt engem az orvosom is háromnegyed kettőre. Ezt is szívesen ellógtam volna, mert amúgy tök jól vagyok így rohammentesen, de gondoltam, essünk túl ezen is. Itt kiemelném, hogy az egyetlen rendelés, ahol mindig betartják az időpontot, és behívnak akkor, amikorra hívtak. Doki nem kért memóriafrissítést, mert emlékezett rám. Megkérdezte, hogy vagyok, hogy van a család, férjem munkahelye még mindig ugyanaz e mint mikor legutóbb találkoztunk. Kaptam gyógyszerfelíráshoz javaslatot. Kérdezte, kell a jogsihoz is? És csodálkozott, hogy nincs jogsim. Elmagyarázta, hogyan lehetne, és elmesélem, hátha valakinek hasznos lesz. Szóval, egy év tünetmentesség után egy évre kaphatok jogsit. Aztán két évet, és így tovább. Van olyan opció is, sok-sok év elteltével, hogy hosszabb ideig is érvényes legyen. Erről ő kiállít egy igazolásfélét (a rohammentességről), és azzal mehetek a háziorvoshoz, aki ugye intézi a továbbiakat. Nos, már ezt is tudom, de jogsim nem lesz. Én kérem, úrinő vagyok, saját, személyi sofőrrel. Végül pedig egy egész évnyi kimenővel kellemes ünnepeket kívántam, és már készen is voltam. :)


2012. dec. 17.

Szavakból lett...

Dóri az utolsó munkanapját töltötte a cégnél. Magában mosolyogva érkezett már reggel is, évek óta erre a napra várt. Megsimogatta alig domborodó pocakját, és csak félig figyelt a telefon másik végén egyfolytában panaszkodó munkavédelmi felügyelőre.
-Mondja meg a főnökének, hogy jegyzőkönyvet kellett felvennem az érintésveszélyes ütvefúróról, és azonnal eltávolíttattam az építkezésről. Ide kell hozni egy másik gépet, különben mára leáll a munka is.
Dóri letette a telefont, és tárcsázta a főnöke mobilját, hogy tájékoztassa az eseményekről.
-Fontos legyen!- szólt bele pattogó hangon a főnöke- Itt ülök a bankban az átkozott devizahitel miatt.
Dóri átadta az információt, majd meg sem várva főnöke dühödt szóáradatát, lerakta a telefont. Nem akarta, hogy elrontsák a napját. A nap hátralévő részében befejezte az összes munkáját, gondosan lefűzte a számlákat, az átutalási megbízásokat a főnöke asztalára készítette az elkészült árajánlatokkal együtt. Négy órakor összepakolta az asztaláról a személyes tárgyait egy kis dobozba. Fél ötig várta, hogy valaki azért még bemegy hozzá elköszönni, de senki nem érkezett. Így aztán felöltözött, bezárta az irodát, és a kulcsot bedobta a cég levesládájába. Kicsit keserű szájízzel ment az autója felé. Ugyan nem várt semmi ajándékot, vagy külön elismerést, de jól esett volna, ha az eltelt hét év emlékére legalább elköszönnek tőle. De ez az átka annak, ha egy építőipari cégnél dolgozik valaki egyedüli nőként.
Otthon lepakolt, készített magának egy csésze teát, és azzal a jóleső érzéssel ült le a kanapéra, hogy mostantól négy hónapon keresztül minden idejét annak szentelheti, hogy a házukat csinosítsa, berendezze a gyerekszobát. Sok év után az első olyan karácsonyuk lesz, amikor majd ő látja vendégül az egész családot. Rengeteg terve volt, amikhez napról napra csak gyűlt még pár. Gondolataiból a telefon csörgése zökkentette ki.
-Szia, szép kismama!- köszönt neki szeretettel teli hangon a férje- Van kedved megünnepelni az utolsó munkanapodat?
-Gondolod, hogy van ezen mit ünnepelni?- kérdezte Dóri
-Miazhogy! Mindenképpen. Mára csak abból az alkalomból is, hogy holnaptól minden munkanapom után az én világszép feleségem főztje vár otthon.
-Hát, oké. Hová megyünk?
-Törpapa éttermébe. - mondta Tamás Vegyél fel valami csinit. Egy óra múlva otthon vagyok érted.
Ezek után Dóri lezuhanyozott, és készülődni kezdett. Nem minden ruhája volt jó már, így elég nehezen talált egy olyat, ami csinos is, és mg nem is úgy mutat benne, mint egy kilövésre váró műhold.
Tamás pontosan ötvenöt perc múlva megállt a ház előtt. Még bement, hogy letegye a táskáját, amiben természetesen megint lapult még egy kis munka, amit este fog megcsinálni.
-Szia, Drágám!- csókolta meg Dórit- Indulhatunk?
-Persze, csak egy pillanat.- Dóri még a tükör előtt állva a fülébe dugta a bolondos, csengettyű formájú fülbevalóját.
Az étterem felé menet megbeszélték a nap eseményeit.
-Azért azt hittem, a fiúk legalább egy "Isten veled" erejéig beköszönnek ma.- mesélte csalódottan Dóri- De senki nem jött.
-Biztos sok dolguk volt ma.-mondta Tamás- Majd eljönnek babalátogatóba.
-Na persze.- mondta Dóri-Addigra azt is elfelejtik, hogy a világon vagyok.
Az étteremben Tamás céltudatosan egy különterem felé indult, kézen fogva Dórit, aki már épp szólni akart a férjének, hogy szerinte ott nem kapnak asztalt, amikor a különtermet leválasztó függöny mögül előlépett a főnöke.
-Sziasztok!- mosolygott rájuk kedvesen- Már vártunk benneteket.
Dóri teljesen összezavarodva lépett be a terembe, hogy egy pillanattal később könnybe lábadt szemekkel csapja össze a kezét. A termet megtöltötték a kollégái, feleségeikkel együtt. Az asztalfőn a szék kék és rózsaszín lufikkal és pántlikákkal volt feldíszítve.
-Istenem. -suttogta Dóri- Ezt el sem hiszem.
-Pedig hidd csak el, kedvesem. -lépett mellé a főnöke- Egy hónapja ezt szervezzük a hátad mögött.
Az épíkezéseken dolgozó férfiak szeretettel mosolyogtak a meglepettségén, mindegyikőjük öleléssel köszöntötte, és máris hiányolták a mindennapjaikból. Dóri egész este sütkérezett a szeretetükben.
A főnöke nagyon kitett magáért. Az étel fantasztikus volt, előételként sajt-tálat kaptak, főételként kakukkfüves csirkét, sült kacsát, desszertként pedig isteni finom csokoládés kockát, amiből felvágva folyt ki a nagyon finom narancsos csokikrém.
A meglepetések sora még nem ért véget a vacsora után sem. A kollégái úgy intézték, hogy egyetlen pillanatra se maradjon egyedül, valaki mindig odaült mellé beszélgetni, emlékeket idézni.
-Emlékszel, Dóri, mikor megpróbáltad elkotorni a havat a hókotróval?- kiáltott oda neki egy másik asztaltól Peti, akivel szinte napra pontosan együtt kezdtek dolgozni annak idején.
Dóri elpirult az emlék felidézése közben, többen pedig harsány nevetésben törtek ki. Kínos emlék volt, de sok év távlatából már azért ő is tudott rajta nevetni. Még csak alig pár hete dolgozott, amikor egy reggelre hatalmas hó esett, ő pedig először ért be dolgozni. Gondolt egy merészet, hogy majd megpróbálja meglepni a férfinépet, és ő egyedül elkotorja az udvarból a havat. Tudta, hol tartják a hókotró kulcsát, látta már, hogyan szerelik rá azt a lapátfélét, ami tolja maga előtt a havat, úgy gondolta, semmi baj nem lehet. Ment is minden mint a karikacsapás. Felszerelte a lapátot, felmászott a fülkébe, és indított. És azzal a lendülettel a hókotró megindult alatta, ő pedig tehetetlenül sikítozva ment vele egyenesen a kapunak. Így találtak rá a fiúk, akik a röhögéstől alig tudták őt kiszabadítani. Másnap, csak úgy a hecc kedvéért az asztalán talált egy iránytűt, azzal az üzenettel, hogy "Csak hogy mindig tudd, merre is kell menned, ha havat akarsz kotorni."
De a legnagyobb meglepetés még mindig hátravolt. Ám Dóri teljesen gyanútlan volt. Jól érezte magát, beszélgetett, mosolygott. Élvezte, hogy akármerre néz, mindenhonnan mosolyognak rá, kedvesen kérdeznek valamit.
Aztán a főnöke mellé ült, és megkocogtatta a kanalával a poharát, hogy felhívja magára a figyelmet, és mindenki befejezze a beszélgetést. Még pár izgatott suttogás elhangzott, a kollégák egymást böködték, és kacsingattak.
Dóri elé az asztalra egy mappát tett a főnöke. AZT a mappát, amihez soha, semmilyen körülmények között nem volt hajlandó hozzányúlni, mert az a szörnyű körömgomba reklámfigura díszelgett az elején.
-Most nem úszod meg, Dóri. - mosolygott rá Zoli- Ebben a mappában van valami, aminek garantálom, hogy nagyon fogsz örülni. De csak és kizárólag akkor, ha kinyitod, és megnézed magad.
Dóri egy-két percig méregette a mappát, erősen koncentrált, hogy tudjon elvonatkoztatni a látottaktól. Végül mélyet sóhajtott és kinyitotta.
Egy fotót talált benne. Őt ábrázolta. Szalmakalapban ült egy napernyő alatt valami homokos strandon. Dóri értetlenül nézte. Aztán férjére nézett, hátha tőle kap segítséget, de ő is csak vállat vont.
-Ez mi?- kérdezte Dóri Zolira nézve.
Főnöke csak mosolygott.
-Nézd csak végig, mi van a mappában.
És akkor Dóri felemelte a fedlapként szolgáló fotót, és meglátta. Két személyre szóló két hetes utazás a Bahamákra. Januárban. Az irat tanúsága szerint az utazás minden költsége rendezve van, a szállodában várják őket a nászutas lakosztályban újév után öt nappal.
Dóri szeméből patakzottak a könnyek, mire végig olvasott mindent. Ránézett a főnökére, és nem tudott megszólalni. Zoli kisegítette:
-Arra gondoltunk, jót fog tenni nektek egy kis pihenés még a baba érkezése előtt. A Bahamákon jó idő van ilyenkor, nincs kánikula, de mindenképp kellemes nyári időt ígérnek.
Dóri nem bírta tovább, és örömében zokogva ölelte át főnökét. Nem tudta szavakkal jól kifejezni amit érzett,  csak mondogatta, hogy "köszönöm, köszönöm, annyira kedvesek vagytok", meg hogy "ez túl nagy ajándék".
Amikor már összeszedte magát, tréfásan a férjéhez szólt.
-A horgászbotot nem csomagolom ám be, mert akkor nem is látlak majd két hétig.
Az ezt követő harsány nevetés végre feloldotta a zavart hangulatot, és a továbbiakban még nagyon jól érezték magukat. Jó késő volt már, mikor elkezdtek hazafelé szállingózni, hiszen a többségnek reggel munkába kell mennie.
Dóri és Tamás hazaérkezve még lezuhanyozott, majd bezuhantak az ágyba.
-Mégiscsak egy klassz utolsó munkanap volt. -motyogta Dóri- Mindenkinek ilyet kívánok.
Az utca végében álló templomóra éjfélt jelzett. A toronyból harang szólt, de Dóri már az álom határán volt ekkor. Csak elmosódottan hallotta, de elmosolyodott tőle.

2012. dec. 16.

Törj ki a csendből....

, a sötétből... És az ő esetében még egy csomó minden másból. Szegénységből, közmunkából, előítéletekből.
Az idén először fordult elő, hogy úgy néztem az x faktor fináléját, hogy mindegy volt nekem, hogy ki nyeri meg, Timi is, Gergő is egyformán szimpatikusak voltak nekem, mindkettőjüket nagyon tehetségesnek és szorgalmasnak gondoltam. Egészen más volt így nézni, mint amikor keményen drukkoltam az elmúlt években (hehe, amúgy mindig a nyertesnek..). Néztem és hallgattam őket, velük potyogtak a könnyeim is, és velük mosolyogtam.
És végül Gergő lett, aki megnyerte, és ezzel azt hiszem, végérvényesen megpecsételődött a sorsa, már ami a közmunka-programból való kitörést jelenti. Én nem bánom, hogy így lett, főleg, hogy úgy érzem, ez a fiú annak ellenére, hogy olyan élete volt, amilyen, (vagy épp ezért) egy nagyon tiszta lelkű ember. Mondjuk ugyanilyen tiszta és romlatlan Timi is, aki ugyan most nem nyert, de szívből kívánom neki, hogy ott folytassa, ahol most abbahagyta.
Véget ért tehát az x faktor az idénre. Elárulom, már most, így jó előre, hogy a következő évben is nézni fogom, és végre a gyerekszobában is lesz egy olyan tévé, ahol normálisan lehet hallani majd (de pssszt).

És nagyon nagy szerencse, hogy nekem ma este nem kellett énekelnem. Még a beszéd sem a szívem csücske most.

2012. dec. 15.

Kár volt..

Túl magabiztosan kiabáltam el valamelyik nap, hogy engem nem tudnak megfertőzni a fiúk. Ma reggelre úgy ébredtem, hogy fáj a torkom, és olyan fura az orrom. Meg kb. minden porcikám is fáj.
Aztán a torokfájásból inkább valami nyirokcsomó-fájdalom lett a nyakam bal oldalán. Az orrom maradt olyan fura, mint volt, se jobb, se rosszabb. Lázam nincs. Csak a nyakam fáj. Kívül-belül.
Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ez az így járás tipikus esete.

És továbbra is csak nagyon light-osan rendelkezünk karácsonyi ajándékkal, és az idő, amit erre tudunk még szánni már majdnem egyenlő a nullával. Sebaj. Ha lesz egy jó vacsora, már lesz, aki elégedett lesz vele. :)

2012. dec. 14.

Súlyos

Lassan megérkezem magamban oda, ahova igazából már réges rég el kellett volna jutnom. Sőt, miután valami olyasmi rémlik, hogy már voltam is ott, kicsit értetlenül és rémülten nézem az utat, ami ide vezetett, ahol még most vagyok.
Tudom magamról, hogy nem vagyok egyszerű eset. Sosem voltam az, és emiatt volt az, hogy már gyerekként is vagy nagyon népszerű voltam, vagy senki nem állt szóba sem velem. Nem tűntem ki soha a tömegből a szépségemmel, vagy az eszemmel, egészen átlagos és hétköznapi lány voltam. Ami talán mindig az enyém volt, és hiszem, hogy soha, senki el nem veheti tőlem, az a szívem. Mert az jó nagy. Talán túl nagy is, és ezért tartok ott, ahol. Mert a nagy szívem miatt mindent egészen csinálok. Teljes lényemmel jelen vagyok mindenhol, minden energiámat oda fordítom, ahol épp jelen vagyok. Az, hogy vannak közegek, ahol ezek az energiák egy pillanat alatt tűnnek is ki belőlem, mert úgy szipkázzák azok, akiknek szükségük(?) van rá, nem nagyon tűnt fel. Hiszen az a nagy szívem azt gondolta, miért is ne segíthetnék bárkinek akármiben amiben lehetőségem van?
Nagyon sok csalódás juttatott el oda, hogy képes legyek legalább nemet mondani. A szívem viszont továbbra is sajog minden ilyennél, hiszen sokkal természetesebb lenne segítő kezet nyújtani, ott lenni, megtenni. Na, és itt van valahol az egésznek a kulcsa. Mert úgy jártam, hogy mivel mindent egészen csinálok, hát ezt is sikerült. És valahogy ez a sok, apró sajgás nyomot hagyott, és elkezdett terjedni. Szépen összekapcsolódtak, alkottak egy-egy nagyobb lyukat, ahonnan máris kihullottak dolgok valahova, a semmibe. Én meg hagytam. Mert képtelen voltam rá, hogy megtaláljam az arany középutat.
Azt nem mondom, hogy most már tudom, hol van, mert még mindig nem. De talán még időben vagyok ahhoz, hogy ismét és újfent változtassak valamin, ami nem működik jól. Egyértelmű jelei vannak, hogy nem jól csinálom a dolgaimat, hiszen minden, amihez kell a jelenlétem fizikai fájdalommal jár (szó szerint). Ez is végigkísér, és még ha nem is tudatos a szó igazi értelmében, mégis én kell, hogy okozzam magamnak, hogy szépen építgetem le magam testileg is, ha nem jól működök.
Bevillant ma magamról egy kép. Rég volt már, de mintha most lenne. Hasonló tüneteim voltak, mint mostanában is (amikről szándékosan nem írok), csak akkor még alig egy évvel voltam idősebb csak, mint amennyi most a legidősebb fiam. Orvostól orvosig jártunk, naponta injekcióztak sokféle injekcióval, mégis ültem a sötét szobában, és potyogtak a könnyeim a fájdalomtól. Akkoriban meglebegtették, hogy talán gyerekem sem lehet soha, annyiféle bajom volt. Szóval ma láttam magam így, és megijedtem, hogy ha így folytatom, akkor megint eljuthatok oda. És ezt nagyon nem szeretném.
Meg kell tanulnom úgy élni, hogy helyén kezeljek mindent. Balázs már megmondta rég, hogy meg kell tanulnom priorizálni. De azt nem mondta, hogy azokat a dolgokat is, amik csak odabent működnek.
Azt gondolom, igazán nem ezt érdemlem magamtól, hogy így bánjak magammal. Szemmel látható minden belső gyötrelmem, az arcom igazi tükre a lelkemnek. Ráncok, fénytelen bőr, fura tekintet. Pedig ez nem én vagyok. (és még a csontjaim is szúrnak)
És tudjátok, miről jutott ez az egész eszembe? Azon gondolkodtam, miután fejben a sokadik karácsonyi ajándék verziót tervezgettem, hogy tulajdonképpen nem mindegy, milyen értékben és mi van ott a fa alatt, mikor egész évben karácsony van? Nyálas, nem nyálas, én nem bánom, de szerintem a gyerekeimnek is egész évben ez van. Hiszen megkapnak mindent, amit szeretnének. Na nem, a toronyórát lánccal nem (meg egy csomó minden mást sem), de ésszerű határokon belül mindent. Az a minimum, hogy akkor, ha már ekkora mázlista vagyok, hogy egész évben karácsony van, mert minden nap van, aki szeressen, akkor megemberelem magam, és visszaérkezem  a helyemre.
Ehhez most még szükségem van egy kis időre. De az, hogy ma délután óta úgy tűnik, hogy az idén már csak öt napot kell dolgoznom, sokat fog lendíteni az ügyön. :)

2012. dec. 13.

Férfiak...

Mire a fiaim felnőnek, egészen biztosan fogok írni egy könyvet a férfiakról, afféle használati utasítás-félét, és majd nagyon jól meg fogok gazdagodni belőle. :) Addig meg szépen összegyűjtöm magamban a válogatott férfi-dolgokat. Mert igen, egészen biztos vagyok benne, hogy vannak olyan dolgok, amik valahogy kromoszómailag vannak bennük elrejtve. (bennünk, nőkben is, csak most nem ez a téma)
Náluk valahogy hatványozottan igaz a pavlovi reflex. Egy csomó mindenre.
Például, ha meglátnak engem, az egyetlen nőnemű egyedet a lakásban, akkor eszükbe jut a kaja. Ha a konyhában tartózkodom, akkor még hamarabb, mint ha nem.
Aztán például, amikor betegek, akkor mindegyik nagyon odavan. A múlt hét végén és a héten a négyből négyen voltak náthásak, fájt a torkuk. (de engem nem tudnak megfertőzni, mert ez tutira ilyen fiúbaci) Volt a repertoárban mindenféle.
-Jaaaaj, én nem tudok fürdeni/öltözni/úszni, mert nagyon fáj a torkom. (és ide még egy köhögés is belefér a szenvedő kép mellé)
-Nekem mindegy, én úgyis tutira meghalok.
-Mindegy már, mert már mindenem fáj.
-Tökmindegy, hogy gyalogolni kell, már úgyis be van dugulva teljesen az orrom.
-Úgysem érzem az ízét...
-Úgyis el van dugulva az orrom.
-Már a fülem is fááááj.
Igazából sajnáltam ám őket, és még drukkoltam is, hogy ám legyen, ragasszák rám, akkor ők jobban lesznek, de nem. Ehelyett szorgosan hordtam haza a mandarint (úgy két kilót esznek meg egy nap alatt), a narancsot, főztem a citromos teát, és hagytam a termoszban, hogy mire hazaérnek, még meleg maradjon.
De például az is genetikailag van kódolva, hogy maximum a saját ruháikat ismerik fel. Azt sem mindig. A szekrényekkel is ez a helyzet. Van a ruhásszekrény, amiben a saját ruhájuk van, és a fiók, amiben az alsónemű. Ezeket ismerik, ezen kívül semmi mást. Ha hirtelen elutaznék egy hétre, igen nagy bajban lennének, vagy az én hajam hullana ki, amikor hazaérnék...
De az vitathatatlan, hogy genetikailag kódolva van bennük, hogy minden kütyühöz rögtön értenek. Amíg én még csak azt keresgélem az új távirányítón, hogy egyáltalán hol is lehet bekapcsolni vele a tévét, addig a legkisebb is már rég elintézte, és csukott szemmel is csatornát vált. De így van ez az érintőképernyős telefonokkal, az operációs rendszerekkel, meg minden ilyesmivel.

És egy bónusz a végére. A négylábú férfiak, akarom mondani majdnem egyéves fiúkutyák is ugyanúgy működnek, mint kétlábú gazdáik. Mert ha meglát, azt gondolja, kaját kap. Főleg, ha ő kint van, én meg kilépek az ajtón. És ma lehorzsolta a csuklóját (jó, tudom, hogy neki nem keze van, de az első lábán az a csuklója, amit ért a sérülés). Nem láttam, hogyan történt, csak az tűnt fel, hogy vérzik a kutya. Eltartott egy darabig, míg megtaláltam, honnan is jön a vére. Kis pici seb volt, de azért lefertőtlenítettem, és bekötöttem. A kötés inkább csak azért kellett, hogy ne kenjen összes semmit. Egészen a bekötés pillanatáig ugrált, játszott. Ahogy rákerült a géz, máris előadta a "szegénybetegkutyavagyok" színjátékot. Alig akart ráállni a lábára, és látványosan mutatta is, hol is van az ő sérülése. Felmászott Arti mellé, és még neki is nagyon látványosan bemutatta az ő szép fehér kötését, majd rárakta Arti hátára, gondolom, hogy akkor most tartsa már neki, ha már egyszer ő beteg.
Szóval, még a kutya is ezt a követ fújja. :)

2012. dec. 12.

Valami nem kerek

Ezzel a decemberrel most az idén. Nem nagyon tudom megfogalmazni még magamnak sem, de azért megpróbálom, hátha együtt okosabbak leszünk.
Már az eleje is olyan fura volt. Jött, elseje volt, amit tudtunk, felfogtuk, de mégsem akaródzott elhinni, hogy ez most már tényleg az. Mert pár nappal előtte még azt vártuk, az időjárást tekintve, hogy nemsokára tavaszodik majd. Szinte vártam, hogy akkor lassacskán rügyezni fognak a fák, és előbukkannak a korai tulipánok is. Ehhez képest hirtelen tél lett, és még csak idő sem volt feldolgozni ezt az egészet, máris nyakunkon volt advent első vasárnapja. Aztán a Mikulás... és aztán hipp-hopp mindjárt itt lesz a harmadik vasárnap, az öröm vasárnapja.
Nem csak magamon, de mindenkin azt látom, hogy tétován bolyong, és még mindig nem hiszi el, hogy mindjártkarácsony. Elképzeltem már magamban a jelenetet, ami hasonló ahhoz a filmbélihez, amikor is elhatározza a férj, hogy márpedig náluk az idén nem lesz karácsony, és vesz jegyeket valami tengerpartra, mert a lányuk nem tud hazamenni. Mígnem az utolsó pillanatban telefonál a lány, hogy úton van haza, és a szülők őrült tempóban próbálnak eleget tenni minden karácsonyi hajcihőnek. (sajnos nem jut eszembe a film címe) Szóval, vicces lenne ugyan, de remélem nem úgy lesz, hogy majd a helyi szupermarketben kell megverekednem a vacsorának valóért, mert mindketten az utolsó darabra pályázunk.
Azon túl, hogy a vásárlási kedv erősen megcsappant mindenkiben, a hangulat is a béka feneke alatt van nagy általánosságban (legalábbis itt nálunk). A karácsony említésére mély sóhajok vannak, tanácstalanságok, tipródások.
Az viszont mindenképpen igaz erre a hangulatra, hogy várakozás van. Csak azt nem tudom, mire várakozunk....Tudja valaki?

2012. dec. 11.

Ha...

...ma írnék, akkor egy csomó nyomdafestéket nem tűrő szót használnék, és egy csomó indulat lenne az írásomban.
Úgyhogy ma nem írok.
Helyette zenéljünk. Csak mert tetszik, és mert elég jól illik is a hangulatomhoz.

2012. dec. 10.

Kaptam valamit....

A december a csodák hónapja. Ezt azért tudjuk mindannyian, még akkor is, ha a hétköznapok szürkeségében nem mindig tűnik fel, hogy ott, valahol a taposómalom mögött világítanak a fények, és történnek csodás dolgok. Amikor az ember olyan passzban van, hogy a szürkeség annyira jelen van, hogy sokkal inkább húz magával, mint a fények csodája, akkor feltűnik valaki, aki megmutatja, hogy ugyan nyissam már ki a szemem, és ugyan mosolyogjak, még ha könnyes szemmel is.
Megtörtént ez a múltkor, amikor megérkezett az a bizonyos fülbevaló Lilitől. Akkor napokig hittem abban megint, hogy az emberek önzetlenek, és jók, és tudnak szeretni.
Aztán megint jöttek a szürkébbnél szürkébb lélekölő hétköznapok, és én újra zuhantam a fekete lyuk felé, ahol kárörvendve várt az önmarcangolás, az önostorozás, és kistestvéreik.
De akkor kaptam egy levelet.
"Kedves Dius! .......Régebben, mikor elkezdtelek olvasni, egy könyv ugrott be rólad. Hogy biztosan tetszene Neked. ........Szeretnélek vele megajándékozni, ha nem bánod. ......"
(A levélből csak egypár mondatnyit idéztem, szándékosan. Mert ugyan megkérdeztem az illetőtől, hogy írhatok e erről itt, és megengedte, de ide ennyi ami belefér. :) A többi az enyém.)
Jó ideig ültem ott bárgyú mosollyal az arcomon a levél olvasása után, mert olyan hihetetlen érzés, hogy valaki, aki csak úgy ismer engem, ahogy... mert sosem találkoztunk személyesen olyan kedves legyen, hogy meg akar ajándékozni.
Akkor megint hittem, hogy az emberek önzetlenek, és jók, és tudnak szeretni.
Kicsit zavarban megírtam a választ, amiben megköszöntem, hogy gondol rám, és megadtam a címemet. Aztán végül úgy alakult, hogy ez a valaki, akinek nemsokára felfedem a kilétét is, végül a saját példányát adta nekem, mert a könyv már nem kapható. Ez a gesztus valami olyan, amit nem is tudok szavakkal kifejezni, mert a könyv általában olyan tárgy, ami csak bekerül az ember háztartásába, de ki nem.
Nem tudom, mi az, amivel mindezt a szeretetet megérdemeltem tőle, amivel ez a gesztus jár. De nehéz szavakkal kifejeznem az érzést, amit okozott vele.
Kedves Dominika ezúton is szeretném megköszönni Neked a kedvességedet, mert bearanyoztad a napomat ma is, amikor a könyv megérkezett, és akkor is, amikor megkaptam Tőled azt a levelet.

És akkor most még egyszer mondom: a december a csodák hónapja. :)

2012. dec. 9.

Ennyi csak...

Vannak érthetetlen dolgok az ember életében.
Például, hogy hogy engedhetem be újra és újra a kutyákat a szobába, ha egy egész órán keresztül porszívózom miattuk a szőnyeget?
Például, hogy hogy lehet az, hogy újra és újra lecsitítom a háborgókat, pedig néha inkább jól odavágni lenne kedvem.
Például, hogy miért van az úgy, hogy mindig arra vágyom, amit épp nem lehet?
Például, hogy miért nem teszem meg, ha amúgy tudom, hogy meg kell tennem.
Például, hogy miért is olyan jó érzés kiszolgálni itthon mindenkit, mikor amúgy meg olyan fárasztó dolog...

És előre szólok, hogy a jövő héten extra fárasztó hetem lesz. Ettől aztán előfordulhat, hogy én is extra fárasztó leszek. Ráadásul ma reggel vesegörccsel keltem (de szinten tartom a fájdalomcsillapítót magamban). Előfordulhat, hogy még ennél is érthetetlenebbeket fogok írni. Előfordulhat, hogy végre megérkezik a szavas történet is.

2012. dec. 8.

Van ez a...

...továbbtanulásos móka, amibe hála az égnek még az idén nem esünk bele. Mármint úgy véresen komolyan. Azért természetesen szemem-fülem nyitva, és figyelek. Mert ahogy változnak a dolgok, azokat szépen le kell reagálni nekünk is majd. Egyáltalán nem irigylem azokat, akik most nyolcadikosok, esetleg tizenkettedikesek egy gimnáziumban, azt hiszem, ők vannak a legnehezebb helyzetben.
Meg a szüleik. Mert én most azon gondolkodom, így, egy évvel a középiskolába felvételizés előtt, hogy ha úgy marad a helyzet, ahogy most van a felsőoktatás terén, akkor mit is fogok mondani az egyébként jó eszű, szorgalmas gyerekemnek? Bocs, fiam, de hiába minden... nem tudom kifizetni neked? Vagy mondjam neki, hogy vegyél fel hitelt, és tanulj? Vagy mondjam, hogy dolgozzon meg érte ő is? Egyik sem jó megoldás.
Egészen a mai napig úgy voltunk a továbbtanulással, hogy Patrik majd egy gimnáziumba megy, ahol emelt szinten fog érettségizni, és a négy gimnáziumi év alatt megszerzi az angol és a német (minimum) középfokú nyelvvizsgáit. Úgy gondoljuk, abszolút alkalmas lenne ezekre, nem jelentene plusz terhet, és igazán nincs elkötelezve egyetlen érdeklődés felé sem, mert még mindig él a programozói vonal is ugyanúgy, mint hogy töritanár legyen.
Na de most én elkezdtem kardoskodni amellett, hogy gondoljuk ezt újra... és menjen inkább egy szakközépiskolába, ahol, ha majd minden kötél szakad, akkor az ötödik, hatodik évben még maradhat szakmásodni. Mert jelen pillanatban én azt mondom, képtelenség, hogy finanszírozni tudjuk a főiskolai/egyetemi éveit. Mert egy dolog a tandíj... mellette ugye élni is kell. Lakni, utazni, enni, ilyesmi. Azoktól, akiknek most van egyetemista gyerekük tudom, hogy egy teljes havi fizetést elvisz egy egyetemista akár. Vannak, akik dolgoznak suli mellett, de egyre kevesebbeknek jut munka. A hitelből diplomázás meg egy csapda szerintem. És ugyanoda vezet, ahova a devizahitel-dömping vezetett.
Tudom, hülyeség ezen gondolkodni, mikor még van időnk... de felteszem, minden szülőben megállt az a bizonyos "ütő" egy pillanatra a felsőoktatási hírek hallatán. Ráadásul tényleg... már csak egy év van hátra, hogy kitaláljuk, mi lehet az, amivel nem lövünk túl nagy bakot. Ha még egyáltalán van ilyen.

2012. dec. 7.

Nem beszélek, gondolkodom

Ritkán, de velem is előfordul, hogy nincs mondanivalóm. Ami ugye nem azt jelenti, hogy épp semmire sem gondolok, és semmin nem gondolkodom. Gondolkodom a karácsonyon, hogy lesz, mint lesz. A legfontosabb az ajándék-kérdés. Mert olyan lenne jó, aminek nagyon örülnének. De-  hogy jó, vagy nem jó azt nem tudom- nincsenek vágyaik. Patrikot ma megkérdeztem, mit szeretne karácsonyra. "Egy jó vacsorát"- válaszolta. Hát persze, szívmelengető az egyszerűsége, de néha olyan jó lenne, ha mondjuk konkrétan azt mondaná, hogy kérem ezt és ezt a könyvet. Mert akkor tudnám, hogy azon kell már csak gondolkodnom, hogy mikor és hol veszem meg. És ha minden kötél szakadna azzal kapcsolatban, hogy nincs idő elmenni, akkor megrendelhetném az internetről is.
De így van ezzel Erik és Roland is. Ők ugyan mondogatják, hogy bayblade-et, vagy lego ninjago-t kérnek, de ez is ennyi csak. Nincs más vágy. Pedig úgy szeretném őket meglepni valamivel, aminek nagyon-nagyon örülnek. De ezen gondolkodnom kell még.
Balázs sem egyszerű eset. Meglepni meg aztán...
De ezen túl még az is roppant bonyolultnak tűnik, mit hogyan fogok megcsinálni, elintézni, eljutni. És már nem izgat, hogy nem lesz patyolat tisztaság a lakásban. Sőt, örülni fogok, ha épp sikerül majd felporszívózni is, meg felmosni is.
Na de majd lesz ám, ahogy lesz, mint mindig.

2012. dec. 6.

Brrr

A mai nap után egészen biztos vagyok benne, hogy soha, egyetlen pillanatra sem fogom tudni megszeretni a telet. Mert én annyit fáztam, hogy már sírni tudtam volna. Pedig... két zokni, egy harisnyanadrág, egy kordnadrág, hosszú ujjú felső, garbó és még egy pulcsi meg egy kardigán is volt rajtam. Mégis... Az életemet mentették meg Balázs és Patrik, hogy ahogy hazaértem,  azonnal mehettem a kádba.
És igenis el vagyok keseredve rajta, hogy még csak december eleje van. Mert még olyan sok van hátra a télből.
Pedig amúgy a Mikulás tök jó fej volt, és hozott mindenkinek ajándékot. Gondolom, jók lehettünk. A fiúk kaptak könyvet, meg peonzát, (a két kicsi csak), csokit, gyümölcsöt. Balázs is kapott egy éppen neki való szaloncukrot, egy dobozzal, én is kaptam egy isteni finom mogyoródarabos svájci csokit. És még a kutyák is jók voltak mifelénk, mert kaptak egy-egy csomag jutalomfalatot.
Úgyhogy mielőtt elalszom, majd a reggelre fogok visszaemlékezni, nem a fagyoskodásra. Főleg mert a takaró alatt jó meleg lesz. :)

2012. dec. 5.

Kétjó

Délután még nagy optimistán azt gondoltam, hogy majd akkor ma este jól megírom a szavas történetet, és azt jól elnevezhetem Mikulás-ajándéknak nektek. Csak aztán kiírtam a szavakat egy cetlire, és hát... na, ezen még gondolkodnom kell egy kicsit. :D
Helyette elmesélek két jó dolgot máról. (a nem jókat meg megtartom magamnak) Az első egy nagyon rövid történet. Ezer éve ismerjük egymást,és ezer éve tudok róla olyan dolgokat is, amiket normális esetben az ember nem beszél meg senkivel.  Erre ma jön egy sms: "Szia. Elsők vagyunk az örökbefogadási listán." Orbitálisan nagy titok volt, ahogy később megtudtam. Mondjuk érthető, annyi sok kudarc után azt hiszem, én is nagyon csendben várnám a csodát. Ti nem tudjátok, kik ők, és azt hiszem, nem is változtatna semmin, ha nevük, vagy akár arcuk lenne, de mivel a december egyébként is a csodák hónapja, hát reménykedjünk velük együtt, és drukkoljunk nekik nagyon, hogy megtörténjen a csoda, és most már nagyon hamar család lehessenek. :)
A másik jó pedig egy vásárlómhoz kötődik. Tavaly is ugyanezen a napon jött. És ugyanazt vette, amit most. Mert a fiának holnap születésnapja lesz. És minden évben kap egy nadrágot, a zsebében egy Mikulással, ha már a Mikulás hozta őt. A néni 87 éves. Ámulatba ejtően friss testileg-szellemileg. Sikerült el is szégyellnem magam, hogy én meg itt micsoda egy puding vagyok, mikor ő ma ablakot pucolt, és függönyt mosott. Mondom, 87 éves. Gondolom nagyon örült neki, hogy emlékeztem rá tavalyról, a nadrág méretére is, meg arra is, hogy akkor mesélte, hogy még mindig jár a szomszéd faluba gondozni a gyümölcsöst. Ás, kapál, gazol, mindent, amit kell. Örömében pedig mesélt vég nélkül. Pillanatok alatt kiderítette, hogy kinek a dédunokája vagyok (tündéri asszony volt a Hollósi néni), ki a férjem. A világ kicsi, és én ámulva hallgattam, ahogy mesélte, hogy még kislányként a férjem nagymamájával (aki szintén kislány volt) mentek a szíjgyártóhoz, mert: "Ilike néni küldött neki levelet." Ilike néni az én férjem dédimamája volt, aki nekem is, neki is csak egy név, és csupa misztikum. Ma egy pillanatra olyan igazi volt. :)
De a néni azon túl, hogy ismer itt mindenkit, és szerintem napokig tudna mesélni, meglepően "képben" van a mai dolgokról.  És a nyáron koncerten volt az Arénában. Most pedig a fiától dvd-n megkapta a koncert anyagát, ami valami csoda.
Határozott véleménye van a politikai helyzetről, a gazdaságról.
"Csillagom, én 1925-ben születtem, 67 éves koromig dolgoztam főállásban, de most nem kezdeném újra, pedig a háború után nagyon nehéz volt."
És a legjobb, hogy amikor elköszönt, azt mondta, a viszontlátásra csillagom, nem pedig azt, hogy "jövőre is jövök, ha megérem." Szóval, lehet ő intő példa akár előttem, hogy ha neki ilyen energiája és életkedve van közel 90 év minden tapasztalatával a háta mögött, akkor én igazán talpra állhatok még bármikor. :)

2012. dec. 4.

Amikor...

Azt hittem, én naiv, hogy velem olyan sohasem fordulhat elő, hogy nem tudok lereagálni valamit, ami történt velem. És most itt nem arra gondolok, hogy megírom, vagy nem írom... Mert azon túl, amit itt leírok, még vannak dolgok, amiket nem. Sőt, azon túl is, amiket megbeszélek azokkal, akiknél biztosan nyitott fülekre találok.
De eddig egészen jól kezeltem ezeket. Magamban elmélkedtem, boncolgattam. Ha úgy volt jobb, elvonultam sírni. Vagy épp csak úgy meg sem szólalni. Minden helyzetet, eseményt muszáj valamivel "lezárnom" magamban, hogy ne tudja tovább rágni a lelkemet. (volt már gyomorfekélyem, köszi, még egyszer nem kérném) Egy ideig sikerrel hitettem el magammal, hogy igenis minden rosszban van valami jó. Meg hogy minden okkal történik, jó okkal, sőt, olyan okkal, amiből tanulni fogok. De valamiért ez a hitem is kezd eltűnni, mert olyan önámításnak érzem. Egy fél szikrányit sem lesz attól nekem jobb, ha azt mondom, hogy "de jó, hogy esik a hó, legalább a Mikulás-szános sztori tényleg igaznak hat majd". Ettől még én nem fogom szeretni (a havat).
Mostanában már nem sikerül túl sok érzést kicsikarnom magamból. És ez ijesztő. Olyan helyzetek, amiket régen úgy tudtam jól lekezelni, hogy előbb dühöngtem, majd sírtam, végül jól kibeszéltem magamból most csak simán eltelnek. Van a dühöngés, sírás, kibeszélés helyén egy érdekes semmi. Ami olyan semmi, amiből hiányzik valami. Nyilván a düh, és a könnyek.
De hogy nem tudok dühöngeni, és sírni, az egy dolog. De egyre nehezebben tudok örülni is. Csak itthon megy, ahol tökéletes biztonságban érzem magam. Máshol képtelenség belőlem örömöt kicsikarni. Pedig régen "híres" voltam a mosolyomról, és a vidámságomról. Most kerülöm az ismerősöket, nem akarok beszélgetni.
Nézem a tükörben önmagam, és visszanéz rám egy kiábrándult szemű, ráncos és mosolytalan valaki. Aki idegen, mert egy hülye droid, aki csak működik, mert mondták, hogy működjön.

Az a helyzet, hogy nagyon szeretnék mosolyogni, bármikor és bárkire. Nagyon szeretnék féktelenül kacagni, és fuldokolva zokogni, ha a helyzet úgy hozza.
Meg fogom találni ehhez a kulcsot, ha addig élek is...

2012. dec. 3.

Bizalom

...avagy milyen kapcsolatcimkével látnám el az ismerőseimet.
Onnan kell kezdenem a történetet, hogy alapvetően én egy meglehetősen nyílt és közvetlen ember vagyok. Akinél mindenki úgy indul, hogy jó fej. Ritka az olyan kapcsolatom, ahol nem jutunk el mély értelmű beszélgetésekig. Ami ugye máris bizalom. Mert amikor a véleményét mondja el az ember valamiről, akkor a lehető legőszintébben kitárulkozik. Előfordulhat olyan, hogy épp emiatt vége is annak a kapcsolatnak. Mert nem mindenki képes arra, hogy ha nem ugyanaz a véleménye a másikéval, netán homlokegyenest más, akkor  is elfogadja a másik álláspontját, és ne próbálja meggyőzni a maga igazáról.
Régebben az ilyen kapcsolatok haldoklásába én magam is belehaltam egy kicsit. Mert sok ilyen volt. Kerestem is magamban a hibát, és volt idő, amikor alig valakit engedtem közel magamhoz, és alig valakinek engedtem meg, hogy bepillantson a lelkem mélyére. De az ilyen viselkedés nagyon nem én vagyok. Alakoskodó, körmönfont, mindent százszor és ezerszer megrágós ember kell ehhez. Így aztán csalódások útján ugyan, de megtanultam, hogy aki elmegy, azt el kell engedni. Valószínűleg a mi kapcsolatunk épp csak erre volt jó.
Vannak aztán azok a kapcsolataim, amik a gyerekeimen keresztül jönnek létre. Másik gyerekek, akikkel kapcsolatban elég sokáig tartott megtanulni, hogy ők valaki másnak a gyerekei, tök más értékrenddel, mint mi, ennélfogva elég az, ha elfogadom őket csak úgy valakiknek, és nem akarom őket szeretni. Mert ez jó nagy hibám volt, hogy szeretni akartam őket, mert gyerekek. Ami általánosságban igaz is, de persze mindig vannak olyanok, akikkel ez nem megy. És a gyerekeimen keresztül ismerek felnőtteket is. Szülőtársakat, akikkel néha olyan, mintha valami őrül versenyben indultunk volna, és óvónőket, tanítókat, tanárokat is. A szülőtársakkal van egyfajta cinkos egyféleség, hiszen egykorú gyerekeink vannak, ennélfogva nagyjából hasonló cipőben járunk mindig. Vannak, akikkel több év után is épp csak köszönünk egymásnak, de sokan vannak, akikkel még telefonon is megkeressük egymást. A pedagógusokkal való kapcsolat kényes dolog. Még akkor is, ha arra törekszem alapvetően, hogy ha már a gyerekemmel foglalkozik, akkor tiszteljük, szeressük. De velük van a legnehezebb dolgom (bár a kivétel mindig erősíti a szabályt... szerencsére), mert amíg tiszteletben tartom az ő döntéseit, és elfogadom annak minden esetleges következményét, addig akár vele szemben is a gyerekem érdekeit kell képviselnem a mi értékrendünk szerint.
Vannak aztán a tipikus munkakapcsolatok. Ami lehet két munkatárs közötti is, és lehet főnök-beosztott is. Volt olyan munkatársam, aki aztán éveken keresztül rendszeresen felhívott, és megkérdezte, hogy vagyunk. De volt olyan is, akivel három szót váltottunk csak, és többet nem erőltettük. Ez is egy kényes ügy egyébként, mert az ember "össze van kényszerítve" valakikkel, akik vagy szimpatikusak, vagy nem. Komoly energia távol tartani azokat, akik nem szimpatikusak, mert egy munkahelyen nehezen megengedhető a vita, és a sértődés. És van a főnök-beosztott viszony, amit szerintem tipikusan a vezető irányít és formál jórészt. Már csak azért is, mert mindig az erősebb kutya...
Vannak aztán a baráti kapcsolataim. Ahol a lehető legtökéletesebb bizalommal lehet beszélni bármiről, ami épp eszembe jut, és nem kell attól félni, hogy majd sírva menekül előlem. Ahol ki lehet mondani úgy a kritikus szavakat, hogy nem kell félni attól, hogy soha többet nem áll velem szóba.
Van a férjemmel való kapcsolatom is. Bizalom, szeretet, kapocs. Széttéphetetlen egység, ahol nem is nagyon érdemes bizalomról beszélni, mert szerintem egyikünk az a oldal, másikunk a b. Egyikünk sem ugyanaz a másik nélkül, értelme sem sok van úgy.
És van, a csúcskapcsolat mind közül. A gyerekeimmel való kapcsolat. Amitől ismerhetem a létező legtökéletesebb szeretet fogalmát.
Ettől, hogy a csúcson még ilyen kapcsolatok vannak, nem  halok bele többet a felületesebbekbe. :)











2012. dec. 2.

Még nem is meséltem...

A hétköznapokon, amikor dolgozom, (és ez a hétköznapok nagyon nagy többségén így van) akkor munka közben szól a rádió. Amíg volt a régi Neo Fm, addig őket szerettem hallgatni, azóta pedig általában a Music Fm-et. (Figyelem, az írás virtuális reklámot tartalmaz!)
Szeretem reggelente az Önindító-t is, pedig a régi Bumeráng reggelek után (ami azért az utóbbi egy évben már néha fájdalmasan erőltetett volt) azt hittem, nincs is tovább jó reggeli műsor. De legjobban a délben kezdődő Call Centert szeretem. Ha délutános vagyok, akkor majdnem végig hallom, ha délelőttös, akkor csak egy órácskát belőle. De mindegy, mert akármennyi jut is belőle, mindig jó. :)
Egyszer, még nem sokkal a tanév kezdete után könnyekig hatódtam egy telefonálástól. Szó szerint folytak a könnyeim, ami elég ciki volt, mert naná, hogy olyankor jött egy vásárló. :) Szóval, a műsor egy afféle kívánságműsor-féle, de nem a szokásos módon, hanem Kata, a kedveshangú műsorvezető felhívja az illetőt, akinek üzenni szeretnél, és elmondja, amivel megbízod. És aztán persze még zenét is játszik, amit kértél neki. Akkor egy kisfiút hívott, akinek az anyukája kérte meg erre Katát, mert tudta, hogy örülni fog neki. És tényleg... annyira helyes volt, ahogy örült. Nyilvánvalóan egy barátjával volt, és jó hangosan suttogta neki, hogy a "Mák Kata az a rádióból." Igazi leplezetlen öröm volt a hangjában, elmesélte, hogy az anyukája megengedte neki, hogy hazafelé megálljon a játszótéren, és körülbelül nyolcszor is elismételte, hogy mennyire jó, hogy Kata felhívta őt.
Már jó sokszor elhatároztam, hogy majd én is meglepek egy ilyennel valakit. Balázst szerintem egyszer mindenképpen meg fogom lepni, amikor majd nem dolgozik dél és kettő között. Olyan kíváncsi lennék rá, hogy mit mondana meglepettségében. :))
De egyébként azért is jó műsor ez, mert kiderül, hogy minden látszat ellenére azért egy csomó tök jó fej ember él a világban. Akik felhivatják a kollégájukat, csak hogy megmosolyogtassák, akik üzennek a barátnőjüknek/feleségüknek, barátjuknak/férjüknek.
És hát... nem én lennék, ha nem vallanám be, hogy már eszembe jutott az is, hogy vajon én meg tudnék e szólalni egy ilyen meglepetéstől? Lehet, hogy hallgatnék, mint a csuka, ha egyszer csak azt hallanám, hogy "Szia, én Mák Kata vagyok a Music Fm-ből, és ez itt élőben a Call center..." :D :D


2012. dec. 1.

Na mi van ma?

Aki rávágta, hogy december elseje, annak is igaza van. De ezen túl még van valami...
Sosem gondolkodtam azon, hogy meddig tart majd nálam a blogírás. Abszolút pótcselekvésként indult, afféle igazi nem tudom elmondani senkinek, elmondom mindenkinek inkább dolognak. Aztán valahogy ezen túlnőtt. Lettek a saját gondolataimnak olvasói, és néha az is kiderült, hogy vannak, akik szívesen hozzám is szólnak.
Kaptam sok-sok pozitív gondolatot, és érzést ezen a fórumon keresztül. Negatívat is, ami ugyan itt nem csapódott le, de megtörtént. Tanultam az esetből, leginkább azt, hogy a világ tényleg a bátraké. :)
Tisztában vagyok a blogírás összes hátulütőjével, főleg egy névvel-fotóval vállalt nyilvános blog esetén. Régebben még teljesen meg voltam rettenve ettől, és annak rendje-módja szerint még a google sem talált meg, mert nem engedtem meg. Mostanra ez így van jól, hogy megtalálhat bárki, mert sokkal több kedves emberrel találkozhattam, mint nem.
Így, ennyi hadova után elárulom, hogy ma blogszülinap van.
Bizony, a negyedik. :)

Mondhat bárki bármit, én büszke vagyok a négy év minden sorára, akármiből fakadt is. Akik nyomon követik, az életem részei, és hiszem, hogy akik rendszeresen visszajárnak, azért teszik, mert részesei is akarnak lenni a gondolataimnak.
Szeretném azt ígérni, hogy életem végéig is minden nap írni fogok. Szeretnék még sok-sok blogszülinapot.

Stílszerűen ma Burger Kingben voltunk. Mert a szülinapozáshoz szorosan hozzátartozik a whopper. (meg mert ez volt az adventi naptár első kis "zsákjában")
És még ezen túl a másik szülinapi ajándék, hogy Freddy már nem sántít. És a diétának köszönhetően nagyon jól van. Most épp diéta 2-t tartjuk, épp próbáljuk kiszűrni a gluténérzékenységet. De erről majd beszámolok akkor, ha lesz miről. :)

Köszönöm nektek, akik jöttök, olvastok, írtok. Végtelenül jó érzés. :)

2012. nov. 30.

Fényév távolság

Ó, nem, ezúttal nem fogok semmiféle énekversenyről és ilyesmiről értekezni, dacára a címnek. Valami egészen máson gondolkodtam ma. Van egy kislány, aki afféle törzsvásárlója a munkahelyemnek, egészen apró kora óta. Most éppen kilencedikes, vagyis elsős a helyi gimiben. Amikor sokat kell várnia a buszra, akkor jön hozzánk a boltba. Így megy ez már pár hete, jön heti kétszer-háromszor, és ott van fél órát, háromnegyed órát, mikor hogy...
Elég hülyén hangzik, de mikor eszembe jut, hogy csak két évvel idősebb az én legidősebb fiamnál, akkor elképedek. Mert Ő és Patrik a címben szereplő távolságban vannak egymástól. Jó, hát amúgy nem is ismerik egymást, de minden tekintetben egészen más ő tizenöt évesen, mint Patrik a maga tizenháromjával. Na de erre ráfoghatom, hogy azért, mert az én fiam egy egészen komoly gondolkodású, meglehetősen magának való gyerek(?), épp emiatt nem igazán tekinthető átlagos tizenhárom évesnek. (és ezt nem nagyképűségből írom, simán csak tény) Szoktunk viccelődni vele, hogy annyira "kocka", hogy ha nem vigyázunk,még majd barátai is lesznek. De a szó szoros értelmében kocka. Folyamatosan olvas, a számítógépen olyan dolgokat csinál már, amihez nekem lövésem sincs. Ő utánaolvas, megcsinálja. Őrületes memóriája van, és szivacsként szippant magába minden információt.
Tehát Ő és ez a lány két külön világ, egymástól fényév távolságra.
De! Én emlékszem magamra ennyi idős koromból.. hogyne emlékeznék.. és én is fényév távolságra voltam az akkori önmagammal is ettől a lánytól. Pedig nem voltam jó. Akkor már cigiztem is. (ne számolj utána) És minden alkalmat megragadtam arra, hogy lógjak a suliból, hogy beszólhassak anyámnak, vagy épp elhúzhassak otthonról. Egyetlen gondolatot nem pazaroltam a tanulásra, szó szerint mindig az az napnak éltem, és minden pillanatát maximálisan habzsoltam magamba. Ahogy visszaemlékeztem, el is képedtem rendesen, hogy hogy lehet, hogy anyám nem tekerte ki a nyakam. De volt ennek az időszakomnak is egy olyan oldala is, amikortól úgy szerettem, mint még soha senkit, amikor mindenáron gondoskodni akartam. Balázs.. persze, ki más. Most mondjam, hogy arra jutottam a gondolatmenettel, hogy attól változtam azzá, aki most vagyok, hogy Ő volt végig mellettem? A hülyeségeimet pont ugyanúgy viselte, mint amikor jó fej voltam. Sőt, előfordult, hogy együtt voltunk hülyék. Vagy együtt jó fejek. Vagy csak szimplán együtt léptünk le.
Szóval.. ezzel a logikával nézve, előfordulhat, hogy amikor ennek a lánynak majd valamikor lesz valaki, aki így van mellette, akkor ő is egészen más lesz.
És ezzel a logikával egyszer még Patrik fiam is okozhat nekem meglepetést.
Egy biztos... attól a tizenöt éves kori önmagamtól fényév távolságra vagyok. És mégsem. Mert maradt a lázadó, dacos énem. És maradt Balázs is. Az első nem túl jó, a másodika legjobb, amit történhetett ez alatt az utazás alatt, és közben. :)

2012. nov. 29.

Játszunk?

Mindig vannak olyan napok, vagy akár hetek is, amikor kicsit csendesebb vagyok itt a szokásosnál, vagy épp csak semmitmondóbbakat posztolok. Van, amikor nem tudom az okát, hogy mitől van, de van olyan is, hogy szándékos. Vagy azért, mert nem tudok írni arról, ami foglalkoztat, vagy azért, mert nem akarok. A kettő között lehet óriási szakadék is, meg lehet kis rés is. Részletkérdés.
Most is valami ilyesmi állapotban leledzem. Írhatnék arról, hogy milyen nagyon fáradt vagyok,és gondoltam is ma rá, hogy újraírom a Jézuskának írt levelemet, hogy törölve minden kérés, csak két hét szabadságot szeretnék.
Írhatnék egy csomó minden másról is, amiken gondolkodom, de van egy pár gondolat, ami tiszta hülyeség, meg van pár, ami nem az, de nem tudnám jól megfogalmazni.
Így aztán, úgy gondoltam, ilyenkor az a legjobban bevált módszer, hogy azt írom, amit mások iratnak velem.
Ó, igen, a szavas játék....
Maximum három szót várok. Mindegy mi az.
És ha igazán ki akartok szúrni velem, akkor jó sokan írtok hármat. Hogy fel legyen adva a lecke. :)

2012. nov. 28.

Bibibííí

Lili hirdetett egy játékot a múlt héten, amire azon nyomban le is csaptam, akarom mondani írtam neki egy emailt, hogy teljesítsem a feltételeit. :)
Amikor azt írta, hogy az egyik nyeremény-fülbevaló Szonja kedvence lesz, akkor már tudtam, hogy az kell nekem. :)
Hétfőn kaptam egy emailt, amiben a postacímem iránt érdeklődtek.
Ma pedig jött a postás... és hozott nekem egy képeslapot, egy csokit, éééééés egy Hello Kitty-s fülbevalót.
A képeslapot Lili írta nekem saját kezűleg, a fülbevalót pedig valaki más készítette saját kezűleg.
Nagyon örülök neki, és nagyon tetszik is. :) És már el is képzeltem, milyen jól fog kinézni a hello kitty-s felsőm és a hello kitty-s kardigánom ezzel a fülbevalóval. :)))

Köszönöm szépen Lili. Nagy örömet szereztél nekem. :)

2012. nov. 27.

Mindjárt karácsony

Azért, hogy ma ne gondoljak sokat arra, hogy négy évvel ezelőtt éppen ezen a napon veszítettem el a munkahelyemet, arra koncentráltam, hogy a novemberi tavaszban megpróbáltam számba venni, mennyi mindent kell(ene) majd elintézni karácsonyig.
Igazából már most beletörődtem, hogy egy csomó mindenre nem lesz időm, vagy energiám. Mondjuk ez a kettő egymással teljesen ellentétesen működik, mert amikor időm van, akkor energiám nincs, amikor meg lenne hozzá kedvem, akkor meg időm nincs rá. És az is hülyeség, hogy csak arra nincs, amire nem akarjuk, hogy legyen, mert egy csomó minden van, amire egyáltalán nem elég az a lecsípett negyed óra, fél óra, amit bármikor meg lehet menteni (mondjuk blogolásra).
Az biztos, hogy ki kell találnom, milyen ajándékkal lepem meg majd keresztapánkat, és meg kell csinálni, el kell vinni. Erre van körülbelül másfél hetem még.
Aztán ki kell találnom, hogy ki mit fog kapni. Erre van még majdnem egy hónapom, és jó bőven mértem rá az időt, mert nagyon sokat fogok tanácstalankodni. Ugyanis lista, és kívánság nincs az idén. Csak Eriknek. Az övé jó hosszú mondjuk, ha minden kötél szakad, akkor a többiek is azt kapják, amire ő vágyik. :D
Aztán ki kell találni mit fogunk enni, mit süssek, ilyesmi.

És éppen ma este sikerült mérhetetlenül megdöbbennem azon, hogy szombaton ki kell nyitni az adventi naptár első kis zsákját. Egy pillanatra végigszaladt az agyamon, hogy "kell e még, hiszen olyan nagyok már", de gyorsan le is hurrogtam magam, miszerint hogyne kéne....

Egyébként meg még addig lesz itt december 21 is. Erik meg van róla győződve, hogy be fog csapódni a Földbe egy bolygó, és fel fogunk robbanni. És közölte, hogy "majd meglátjuk". :D Nagyon foglalkoztatja a téma.

2012. nov. 26.

Kedves Jézuska!

Az a helyzet, hogy az idén már megint senkinek semmi ötlete nincs, hogy mit is szeretne kapni tőled, és mindenki azt mondja, hogy neki mindene megvan, és az is jó lesz, hogy majd együtt leszünk, jókat eszünk.
De nekem vannak ötleteim, hogy miket hozhatnál nekem. Elárulom őket, csak hogy legalább velem könnyű dolgod legyen, ha már ennyien vannak, akiknek fogalmuk sincs.
Első körben lehetne mindjárt egy ilyen kis cuki....
De jó, belátom, azért december végén nehéz egy ilyen kicsi kutyával, úgyhogy akár el is halaszthatjuk a szülinapomig.
És akkor vegyük egyszerűbbre...
vagy
De ha ezeket túlságosan nagy ajándéknak gondolod, akkor lehet egy ilyen is:
Jó, jó, belátom, ezeket nem feltétlenül érdemlem meg. Mert ennyire nem biztos, hogy jó voltam az idén, hogy ekkora ajándékokat kaphassak. 
Így aztán választhatsz ezek közül is nekem valamit:

De egészen kis dolgokkal is beérem ám. 
Úgymint:
-egészséges kutya végre (mindkettő)
-öntisztuló wc
-önhordó szemetes
-magától megtelő hűtő
-egyedül főző tűzhely
-portaszító szőnyeg
-kosztaszító padló
-teregetőgép

Vagy akár a mindent járó malmocska. 
De tudod mit, Jézuska? Mindent törölhetsz a listámról, ha záros határidőn belül megsúgod nekem, hogy mit szeretne Balázs, Patrik, Erik és Roland. És még Te is jól jársz, mert ha nekem elárulod, neked már semmi dolgod nem lesz azokkal a dolgokkal. :)


2012. nov. 25.

Freddy

Gondoltam, írok egy kutyás bejegyzést, ami majd jól érdektelenségbe fullad, mert újabban ijesztő számokat mutat a statisztika. :D
De amúgy is Freddy-ről akartam írni, az én drága négylábú majdnem egyéves gyerekemről. Hangozzék akármilyen hihetetlenül, és hülyén, mert ugye az ember az ember, a kutya meg kutya... és én magam sem hittem volna nem is olyan régen még, hogy lehetséges így szeretni egy kutyát. De az a helyzet, hogy lehetséges. És pont úgy, ahogy a gyerekeimnél, a kutyáimnál is képes vagyok osztódni, és pont ugyanúgy szeretni mindkettőt.
Arthur ugye különleges helyet foglal nálam, mert ő volt az első igazi kutyám, és mert annyira, de annyira passzol hozzám, mintha csak azért született volna, és azért alakult volna úgy a sorsa, ahogy, hogy nálunk kössön ki végül. Nem érdekel, hogy süket, nem érdekel, hogy ezen túl sem felelne meg a fajta standard egy csomó szempontjának, mert pótolhatatlan. Az egyetlen, aki bármikor odaül elém, mélyen a szemembe néz, és vár. Aki, ha leülök, jön, és beleugrik az ölembe. Csak az enyémbe. :)
Freddy pedig azért különleges, mert egészen apró babakora óta a mienk. Nálunk, velünk kezdte el átaludni az éjszakákat, lett szobatiszta, váltotta a fogait. És elfért a kezemen.  Mi tanítottuk meg egy csomó dologra. Giccses, vagy nem, de olyan, mint a gyereknevelés. Abszolút ugyanaz a folyamat, csak sokkal gyorsabban. Hihetetlen fárasztó időszak volt az első pár hét, amikor mindig résen kellett lenni, hogy észrevegyük, ha ki kell vinni. Amikor még azért is résen kellett lenni, hogy nehogy Arthur megkaparintsa, mert ő bizony eleinte nem igazán örült neki, hogy idejött ez a "kiscsávó" alkalmatlankodni. Minden pillanatát megérte a fáradtságnak, az sosem volt kétséges. Igazi hálás kiskölyök, aki rendkívül tanulékony, és korához, fajtájához képest szerintem elég jól nevelt is. Igaz, hogy leginkább Balázsnak fogad szót, de ha muszáj, akkor azért nekem is. És leül, ha kérjük, fekszik, ha kérjük, pacsit ad, és még "kérni" is tud már. Nagyon szereti a fürdőkádban nézegetni a habot, és nagyon szeretné megenni is. De persze csak kívülről szereti annyira, a fürdés nem a kedvence.
Eleinte igazi haspók volt. Akárhányszor kapott, akármennyit kapott, azt köszönte szépen, elfogyasztotta. Volt egy idő nyáron, mikor kifejezetten daginak gondoltuk. De aztán... nem tudom mi és hol, de valami elromlott. Beteg lett, hányt, hasmenése volt, nem evett. Aztán meggyógyult, akkor nagyjából visszatért az étvágya, de nem volt az igazi. Mindig volt mire fogni, és nem is nézett ki rosszul még mindig, úgyhogy nem aggódtunk. Főleg, mert igazán élénk kiskölyök volt még mindig, játszott, futkározott, ha valamit el akart érni, minden tudományát azonnal bemutatta... két perc alatt ült, feküdt, pacsit adott, kért, épp csak az orrán nem pörgött. Aztán lesántult. Egy hétig akkor is alig evett. Tudni kell, hogy a bulldogoknak nagyon nagy a fájdalomküszöbük, szinte lehetetlenség belőlük kicsikarni, hogy kimutassák, ha fáj. De ha nincs jól, nem eszik. Egy hétig kapta az injekciókat,kétnaponta, és hála az égnek meg is gyógyult. A kajálással küszködtünk, ha este evett, akkor reggel nem, ha reggel evett, akkor este nem. Igazi örömünnep volt, ha véletlenül megette mindkétszer az adagját.
És aztán a múlt héten megint lesántult. Megint injekció, megint nem eszik. Most épp ott tartunk, hogy ma egyáltalán semmit. :( A jobb első lábát egyáltalán nem használja már, ülésnél is inkább feljebb emeli egy kicsit. Nem ütötte meg, nem esett le sehonnan, és nincs is rajta semmi fizikai sérülés. A sántaság mellett másfél napig hasmenése is volt megint. Ijesztően le van fogyva, és kedvetlen.
Holnap persze megint orvoshoz visszük, de most már nagyon aggódom érte. Nagyon rossz látni, hogy ilyen kis bágyadt, és elesett, és jó lenne kitalálni, hogy mi baja van. Szívem szerint este adtam volna neki egy tál jutalomfalatot, csak hogy egyen végre valamit, de van annyira makacs fajta, hogy többet az életben nem enne meg mást.
Az internet szerint a könyökizületi diszpláziától kezdve sok egyéb baja lehet. Nekem fogalmam sincs, csak arról, hogy én holnap addig nem jövök el az állatorvostól, amíg meg nem mondja mi baja van, és hogyan fogja rendbehozni.
Végtére is, alig egy hónap múlva bulldog szülinap lesz... hát hogy fog így bulizni, ha beteg?

2012. nov. 24.

Zámbó Krisztián

Megpróbálok óvatosan fogalmazni, mielőtt úgy járok, hogy azonnal az összes Jimmy rajongó és a teljes Zámbó klán nekem ugrik, már csak úgy megszokásból is, mert amit ez a fiú kapott az elmúlt hónapokban, ez már valami kialakult feltételes reflex lehet azoknál, akik szeretik Őt.
Csak azért kell óvatosan fogalmaznom, mert én is azt gondolom, hogy itt, most, ebben a műsorban nem tudott jól énekelni. Amellett, hogy sokszor mondtam már, nekem sem fülem nincs igazán ehhez, sem hangom nincs énekelni sem, úgyhogy ki vagyok én, hogy megítéljem? Bár, elárulom, legalább háromszor sírtam az ő dalain, úgyhogy valamit tud. :)
De! Az egy dolog, hogy mit tud. Az egy másik dolog, hogy mit nem. Ezen túl ő egy ember. Valaki olyannak a fia ráadásul, akinek olyan hangja volt, mint tán senki másnak az országban. Épp ezért jó sokan elvárták tőle, hogy minimum olyan legyen, mint az apja. Mintha mondjuk feltámasztanánk szegényt, és újra énekelne. Pedig hát ilyen nincs.
Miután nézem a műsort a válogatóktól, így aztán élénken emlékszem arra, amikor a válogatók során először énekelt. Az egy olyan igazán libabőrözős éneklés volt. Amitől az ember ült, gombóc a torkában, könnyek az arcán, és azt gondolta, ilyen nincs. Mert tényleg volt a hangjában valami, ami olyan volt, hogy néha még az apja zsenialitása is visszaköszönt benne.
Aztán láttam, hogy valahogy hétről-hétre görcsösebb, és hétről-hétre kevésbé jön össze neki, hogy jó legyen. A hangjában is hallani lehetett, hogy ott van örökké a pánik szele, hogy nem fog sikerülni. És ez az érzés az, amitől annyira értettem és megértettem őt. Amellett, hogy valamiféle sorsközösséget is éreztem vele sokszor. Mert a személyisége nagyon hasonló lehet az enyémhez. Olyan, aki minél jobban akar valamit, annál jobban elbaltázza. És mikor elhatározza, és kimondja, hogy megcsinálom, akkor egészen biztosan őrült nagy kudarc jön azonnal, ahogy lehetőség lenne bizonyítani.
Azt pedig, amit mindannyian láttunk, hallottunk, tapasztaltunk, akik internetet használnak, facebookoznak, hogy mekkora tömegek álltak ki ellene, és alázták-gyalázták a hozzászólásaikkal, blog posztjaikkal, attól én sírva menekültem volna, az biztos. De nyilván nem tehette ezt, hiszen a show-nak menni kell, nem úgy van, hogy én most nem tudok szerepelni, mert egész héten engem utált a világ. Szörnyű érzés lehetett úgy kiállni a színpadra, hogy pontosan tisztában volt vele, mennyien haragszanak rá, amiért még mindig ott van. Elképzeltem, hogy nekem oda kéne ülnöm egy rakás olyan ember közé egy terembe, ahol mindenki utál. Abban a helyzetben kéne írnom valamit, akár még kulcsszavak is lennének hozzá, amiből egyébként egészen könnyű egy történetet összehozni. Az a helyzet, hogy még ha valamit össze is hoznék, az valami olyasmi lenne, mint az ő dalai az x-faktorban. Görcsös, élvezhetetlen. Mert képtelen lennék kikapcsolni magamból azt, hogy ezek az engem utálók most minden mozdulatomat lesik, és alig várják, hogy elkövessek egy hibát, amibe beleköthetnek.
Szóval, csak azt akartam mondani, hogy Zámbó Krisztián szereplése az x faktorban egyáltalán nem volt hiba. Ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt, hogy nekem megtanította, hogy igenis lehet emelt fővel megbukni valamiben.