2009. jún. 30.

Spórolás

Napok, vagy akár hetek óta téma a topikban is, ahol gyakran megfordulok, meg úgy egyébként is elég sok helyen, hogy ki hogy takarít meg, vagy mi az, amin spórolni tud. Lehet, hogy rá lehet fogni ezt is a válságra, vagy épp a holnaptól magasabb áfára. Leírták többen is, hogy ők valamennyi összeget mindig a bankszámlájukon hagynak, vagy épp hogy mindig x összegből vásárolnak be. Párszor magamba is zuhantam kicsit ilyenkor, hogy én micsoda herdáló fajta vagyok, mert bizony mi sok pénzt megeszünk. És bizony, mi nem szabtunk sosem összeghatárt, mennyit költhetünk a havi keretből. Illetve de. Általában annyit maximum, amennyi befolyt. Persze, történtek már kirívó esetek ezügyben, de az most nemtéma. Gondolkodtam ezen a megtakarításon. Többféleképpen is. Mert ugyan előfordult már, hogy hóvégén volt még a számlánkon egy kevés pénz, de már nem vettük ki, beosztottuk azt a kicsikét, ami a pénztárcánkban volt. De ez kb. 12-ből 11-szer nem így van. Mert ami jön, az megy is. Gondolkodtam, hogy talán tényleg nyitni kéne a gyerekeknek valami számlát, amire mindig pakolunk egy kevéske pénzt, mert az milyen jó. Aztán továbbgondolva a dolgot, rájöttem, minek tegyem be valakinek tőzsdézni, ha a kezébe is adhatom, hogy "tessék, fiam, Neked akarom adni" De azért nyughatatlan fajtám csak nem hagyja annyiban a dolgot és komolyan gondolkodóba estem, hogy vajon fogom e bánni röpke nyolc év múlva, hogy nem gondoltam előre a gyerekeim leendő főiskolai éveire? Vagy épp ellenkezőleg, vállon fogom veregetni magam, mert az én pénzemmel nem lépett le egyik biztosító és bank sem? Ezt most ugye nem tudhatom. Fura dolog ez a spórolás. Mert azon is gondolkodtam, hogy vajon mennyi lenne az, amiből már félre tudnék tenni. Aztán arra jutottam, hogy a mostaninak a háromszorosából egy kis idő elteltével mondjuk a mostaninak a felét talán már elraknám. De bizony, gyarló vagyok, eleinte kiélvezném minden pillanatát, hogy ha nem kéne garasoskodnom. És elmennék minden második héten fodrászhoz, mert az jó lenne nekem, és megvenném azokat a könyveket, ruhákat, amiket most nem. És vennék a gyerekeimnek olyan labdát, amit nem rúgnak szét két alkalom után, és nem sajnálnám nekik odaadni. És nem érdekelne, hogy még minimum három napig kell enni abból, ami van, és ennek megfelelően nem kéne kreatívnak lenni sem. De tudom, nagyon sokan megvetnének ezért. Mert vannak, akik tényleg szigorúan csak azt veszik meg, ami kell, abból is csak és kizárólag a legolcsóbbat. Lehet így élni, mert láttam olyat, akinél működik.
Csak minek? Vajon boldogabb lesz e ő attól, hogy van a bankszámláján megtakarítva egy bizonyos összeg, miközben eszi a zsíros kenyerét? Vagy boldogabb vagyok én attól a hirtelen felindulásból megvett 120 Ft-os szelet csokitól? Vagy továbbmegyek.. boldogabban nőnek fel a gyerekeim, ha mindig csak az van, amit otthon megtermelünk, és előállítunk, mintha megkívánja a csokit/fagyit/vagy épp drága joghurtot és meg is kapja?
Erre sem tudok válaszolni, csak mindig a pillanatnyi hangulatom függvényében.
Nyilván ez is olyan kinek a pap, kinek a papné dolog.. És nincs is ezzel semmi baj. Csak néha gondolkodom ilyeneken is. :D

2009. jún. 29.

Nem értem

Szülőnek lenni nem könnyű. Sőt, néha borzasztóan nehéz. Középső gyerek anyjának és apjának lenni néha-néha egyenesen kiborító. Legalábbis a mi középső gyerekünkkel mostanság nagyon nehezen boldogulunk. Mondhatom, hogy többször gondoltam rá, hogy nemes egyszerűséggel bedobom a törölközőt. Nem tudom, mi az, amit Vele másképp csinálok, mint a többiekkel. Szerintem nincs ilyen. Vagy létezik, hogy ő ennyire más egyéniségű, mint a másik kettő? Persze, létezik, kismillió dologban bebizonyosodott már. Néha arra gondolok, hogy ugyan nem hiperaktív, de egész biztosan hipermotilitású gyerek. Ami persze tudom, hogy nem igaz, mert leköthető a figyelme (ha akarja). Iszonyatosan makacs és öntörvényű. Társul hozzá a középsőség. És ez így együtt jelen pillanatban csupa-csupa olyan dolgot eredményez, amitől bizony a hajam az égnek áll. Azt már megszoktam, hogy ő a leghangosabb. Azt is, hogy nagy általánosságban szükség van arra, hogy neki még külön mélyen a szemébe nézve is elmondjam, amit kérek, ha azt akarom, hogy meg is tegye. De azt képtelen vagyok megszokni, hogy egyszerűen elengedi a füle mellett amit mondok, nem érdekli, ha haragszom rá. Nem boldogulunk azzal az egyszerű "házirenddel", amivel kéne. Mert minduntalan átlépi a határokat. Nem tudom büntetni sem már, mert már nincs mivel. Játékmegvonásra vállrándítás a válasz, gondolkodni küldöm, leül, majd megadott idő múlva feláll, elmondja, amit hallani akarok, és félóra sem telik bele, kezdhetjük elölről. Nem használ a szép szó, és nem használt az sem, ha kapott. Keresem a hibát magamban, a körülményeinkben, meg egyáltalán mindenben. De nem találom. Azt gondolom, hogy ha nem is vagyok tökéletes anya, azért a lehetőségeimhez és képességeimhez mérten mindent megteszek és megtettem azért, hogy pont ugyanazt kapják mindhárman.
Nem boldogulunk az evés sarkalatos problémájával sem. Merthogy túl sokat eszik. És bizony, igen komoly túlsúlya van már. És mindez a gerincferdülésével és a hanyag testtartásával együtt nem szép látvány. És még ha ezen én túl is lépek, egyáltalán nem egészséges. Első körben megbeszéltük, úgy, mint annak idején a bátyjával, hogy akkor most megpróbálunk kicsit diétázni, mert én ugyan nagyon szeretem őt így is, de féltem az egészségét, úgyhogy jó lenne kicsit lefogyni. Megdöbbentem, mikor azt mondta: ő nem akarja. Próbáltam másképp megközelíteni. Mondtam, nem kell attól félnie, hogy nem ehet valamit, mert ugyanúgy ehet túrórudit, mint a többiek. Akkor azt mondta, oké. Két napig sem bírta. Amikor nem láttam, kiment a konyhába kaját "lopni". Amikor felelősségre vonom érte, bűntudatosan lehajtja a fejét, de nem igaziból szégyelli magát. Csak azt szégyelli, hogy lebukott. Eljutottunk oda, ha nem adok neki enni, ordít, mint a fába szorult féreg. Már azon is gondolkodtam, lehetséges e az egy hétéves gyereknél is, hogy örömszerzésként eszik? Merthogy még alig befejeztük az ebédet, már azon agyal, mit kap majd még délután, és vajon mi lesz a vacsora.
Szóval itt ülök tehetetlenül, összeolvastam már egy csomó mindent a témáról, de nem lettem okosabb, mert nem lehet ráhúzni egyetlen skatulyát sem. Kicsit ez is, kicsit az is, de leginkább Erik. :-)
Persze, lehet, hogy nem is benne van a hiba(?), hanem bennem. Fogalmam sincs. Próbálkozom tovább, mert nem adom fel. Nem kell egy bólogatójános, nem kell, hogy sosecsináljon semmi rosszaságot, csak annyit szeretnék, hogy legyen kicsit kevésbé konok és makacs, hogy neki is könnyebb legyen.

2009. jún. 28.

Egy pillanat alatt...

Világéletemben utáltam ezt a rövidke kis mondatot. Azóta meg főleg utálom, mióta gyerekeim vannak, és lépten-nyomon hallom nőági felmenőimtől, hogy "egy pillanat alatt megvan a baj." Mondják ezt mindig, mert ha rajtuk múlna, a gyerekeim valami búra alatt ülve játszanának békés egyetértésben mondjuk a szőnyegen autót tologatva. De szerencsére nem ilyenek, sőt. Fára másznak, bicikliznek, faralnak a biciklivel, hogy csak úgy nyikorog az aszfalton a gumi. Befogják egymást lónak ugrókötéllel, vagy akármivel, ami a kezük ügyébe kerül. Vagy épp seprűt a lábuk közé fogva ugrálnak le a harmadik lépcsőfokról. :D De nem riadnak vissza attól sem, ha a garázs tetejére kell felmászni, vagy épp az emeletről úgy lejönni a külső lépcsőn, hogy csúszunk a korláton. Én megedződtem már, az esetek 90 %-ában nem izgatom magam. Sikerült akkor is nyugodtnak maradnom, mikor nem olyan rég arra léptem ki a lakásból, hogy Rolikám egyensúlyoz egy rossz széken, és igyekszik fel az egyik melléképület tetejére valami hülye gumibelsőért. Nem szóltam, csak szép csendben megközelítettem, hogy kéznél legyek.. Aztán lejött, és jól leteremtettem. :D Nem biztos, hogy pedagógiailag helyes volt, de ha rászólok, hétszentség, hogy leesik ijedtében. Szóval, egész komolyan edzett vagyok e téren. Végtére is fiúk. És gyerekek. Majd ha már kamasz fiúk lesznek, akkor egész másféle témában kell megszereznem ezt a fajta "lazaságot". De remélem az még arrébb van.
De úgy egyébként minden utálatom ellenére azért el kell ismernem, van igazság ebben az "egy pillanat alatt megvan a baj" kezdetű szállóigében. Mert tényleg. Nyugodtan állhatok ott mellette készenlétben, akkor is tud úgy esni, hogy végighorzsolja magát. Nyugodtan kísérgethettem a kis totyogóst mindenfelé, mikor épp csak félrepillantottam, máris nekiment az autó hátuljának, és máris felrepedt a szemöldöke.
Ma is történt egy ilyen "egy pillanat alatt"-dolog. Szó szerint egyetlen szemvillanásnyi idő alatt. Legnagyobb csemetém épp az emeletes ágy alsó részén "tornázott" (igazából inkább unalmában vonaglott, de az elég hülyén hangzik), amikor az apja bement hozzájuk a szobába. Sikerült abban az egyetlen pillanatban lehajolnia, amikor a gyerekem behajlított térdekkel épp "visszaérkezett" valami tornamutatványból. Paff. Térddel az orrnyergén találta el az apját teljes lendülettel, aki abban a pillanatban mindazösszes kilencvenkörüli kilójával elájult. Gyerekem pedig halálraváltan sikítozva rohant ki a lakásból engem keresve (amúgy előtte két perccel jöttem ki). Falfehér arccal, zokogva, sikítva tudta csak elmondani, hogy megrúgta apát, és most ott fekszik. Azóta kicsit szégyellem, de csak annyi időm maradt, hogy végigsimítsam az arcát, hogy "nemleszsemmibaj", és már rohantam is. Abban az egy-két pillanatnyi időben, míg odaértem, az összes létező rémkép lejátszódott előttem. Vérzik az orra... (volt már ilyen, és el sem állt), összetört a szemüvege, és belement a szemébe, beverte a fejét, és felszakadt. Meg mittudoménmégmi. Beléptem a gyerekszobába, és ott feküdt gyakorlatilag magatehetetlenül, de sehol vér, sehol nem látszott semmi, igaz, arccal lefelé volt. Szóltam hozzá, válaszolt. Jó pár percig csak épp egy-egy szóval kommunikáltunk, majd felült. Külső sérülése nem volt. De ahogy elmondta, nagyon szédült, és nagyon-nagyon fájt. Egy jó félóra kellett hozzá, hogy már ne szédüljön, ne feketedjen előtte a világ, onnantól a feje fájt iszonyatosan.
Patrikot elég nehezen nyugtattuk meg, hogy nincs semmi baj, és nem is haragszik rá senki, hiszen csak egy véletlen baleset volt. Az arcát nem fogom elfelejteni, ahogy jött. És később megtudtam anyámtól, pont ugyanígy sikítoztak, mikor engem láttam rosszul lenni.
Estére minden rendben volt már mindenkivel, és remélem ennyivel tényleg meg is úsztuk. :-)

2009. jún. 26.

Szomorú alkalom

A felnőtt lét velejárója, hogy egyre többször és többször szembesülünk a halállal, és már nem úgy, hogy látjuk, ahogy a szüleink, nagyszüleink szomorkodnak. Hanem minket hívnak egy-egy rossz hírrel, ami után olyan letaglózott lesz az ember. Akkor is, ha idős emberről van szó, mert róla azt gondolnánk, annyira hozzátartozik a mindennapokhoz, legyen szó akár a néniről, aki mindig ugyanakkor ment a boltba, és mindig ugyanazt vette, és mindig úgy köszönt: "Szerbusz, aranyoskám!" De akkor, ha velünk korban nagyon közel álló ember halálhírét közlik, akkor ez triplán, vagy nem is tudom hányszorosan letaglózó. Mert a mi korosztályunkban szerencsére még kevés annyira beteg van, hogy várható legyen. Az pedig felfoghatatlan, amikor váratlanul, hirtelen csak összeesik, és meghal. És akkor marad utána a nagy üresség. Vagy egy csomó befejezetlen mondat.
Átéltük tavaly nyáron. Sosem fogom elfelejteni azt a szombat estét, amikor csörgött a telefonom, és Erika barátnőm szólt bele. Egy őrült pillanatig azt gondoltam, ez nem igaz, csak viccel. Pedig tudtam, dehogy vicc.. ilyennel nem viccel senki, és a hangja is olyan volt, amitől az embernek azonnal összeszorul a torka. Iszonyatosan nehéz volt elfogadni, hogy már nincs. Az az ember, aki még délután nézte a F1 edzést, akinek félbemaradt beszélgetése volt a párommal, akit én is kerestem délután, és azt ígérték, majd visszahívnak. Egy pillanat alatt ment el. Nem volt talán arra sem lehetősége, hogy megijedjen, vagy féljen, ami jó, ha sikerül túllépni a saját önzésünkön. De van az emberben egy olyan kis önző izé, amitől arra gondol, hogy de legalább mondhattam volna még... vagy legalább tudtam volna elköszönni. Persze, megtettük. Gyújtottunk gyertyát, elmentünk a temetésére, emlékeztünk és emlékezünk rá a mai napig is. Tudjuk, hogy nincs már köztünk, hogy talán soha többé nem találkozunk. Mégsem voltunk képesek a telefonjainkból kitörölni a telefonszámát. Mintha még fel tudnánk hívni. :-(
Mire mindezt majdnem egy évvel a történtek után nagyjából feldolgoztuk, addigra nemolyanrég megint jött egy sokkoló hír, egy nálunk sokkal fiatalabb ismerős fiú is meghalt.
Aztán a múlt héten egy telefon a páromnak, hogy meghalt a kollégája. Csak úgy, összeesett, meghalt. Megint csak felfoghatatlan, hiszen fiatal volt, semmi keresnivalója még a másvilágon, hiszen bőven lett volna még dolga itt is. Szerintünk. Magasabb erők másképp gondolták. Nehéz ilyenkor nem attól félni, hogy vajon ránk mi vár? Ma volt a temetése. Én nem mentem el, bevallom, jobbnak láttam nem menni, mert tudom, kikészített volna látni a temetőt a rengeteg fiatal gyászolóval. És ahogy még a páromat is megviselte látni a két kisfiát zokogni, az én szívem szerintem kettészakad, ha azt végig kell néznem. Igazságtalanságnak érzem, hogy neki kellett menni, és nem láthatja felnőni a fiait.
És mit mondjak.. szívszorító látni ezeket a meglett férfiakat, ahogy próbálják visszatartani a könnyeiket, de mégis sírnak. Bár ne így lenne.

2009. jún. 25.

Férfiak...

Napok óta jár és kattog az agyam, már megint (még mindig) munkát keresek, az összes utamba akadó álláshirdetést megnézek, aztán kb. a 98%-át csalódottan be is zárom. Mert mindenhez van valami hiányosságom. Vagy a fősuli, vagy a nyelvtudás, vagy a gyakorlat (ebben-abban jártasság). Nem is tudom, már úgy istenigazából csalódott sem vagyok. Gyakorlatilag elfogadtam, hogy más feladatom van még, és itthon sokkal nagyobb szükség van rám, amúgy meg dehogy fogadtam el. Már csak azért sem, mert kicsit uncsi ez az itthoni "semmittevés". Semmi izgalmas nincs benne, hogy minden nap főzök, mosok, felmosok, valamit takarítok, közben a gyerekeim kérdéseire válaszolok (ha tudok), vagy szétszedem őket, mert épp püfölik egymást, vagy csak épp enni adok nekik. Aztán túllépve az unalmasságán az egésznek, ismét megfogalmazódott bennem, hogy vajon, ha én is dolgoznék, akkor vajon átkérné e magát a párom egy "normális" munkarendbe? Nem nagyon hiszem, hogy így lenne, mégis tudom, más lenne. Mert kisebb lenne a nyomás rajta. És nem aggódna hetekig, hogy biztosan gégerákja van, mielőtt megosztaná velem, hogy mit érez. Mert az a "gombócérzés" a torkában simán lehet egy refluxtól is, amire pedig igen komoly esélye lehet ezzel a nem teljesen normális napirenddel, ami van. Mindenestre azért szerencse, hogy végül mégiscsak elmondta, és végülis már ettől megkönnyebbült, és azóta szedi a savlekötőt, és határozottan jobban érzi magát. De felvetődött bennem a kérdés, amire egy szégyenlős mosoly volt csak a válasz, hogy: "azt gondolja, engem meg kell kímélni ilyesmitől?" Pedig nem kell. Mert legalább engedtessék már meg nekem ebben a normálisak közé tartozni. Legalább hadd aggódjak úgy, mint bárki más. Úgy gondolom, kellőképpen kiveséztük a dolgot, megbeszéltük, ő megnyugodott, én meg aggódhatok helyette. :-) Igaz, tudom, mert egyrészt átéltem (meg még utána is olvastam), hogy milyen tünetekkel jár, mennyire kellemetlen, tehát nem aggódom annyira, mint egy teljesen ismeretlen dolog miatt tenném.
Azt pedig sokkal jobban tudom kezelni, amikor "beteg", mint amikor fogalmam sincs, mitől frusztrált, és morgós, vagy épp mitől fordult már megint ennyire magába. Elbabusgatom én őt is, ugyanúgy, mint a fiúkat. Kb. ugyanaddig is. Mert van egy határ, amikor majd határozottan ráparancsolok, hogy most elég.. és irány az orvos. A határig pedig diétázunk (ill. csak ő, én meg asszisztálok hozzá), meg szedi a savlekötőt. És hátha nem is kell eljutnia odáig.
És akkor ezek felvetik bennem a kérdést: minek is nekem munka? Mikor egyszemélyben vagyok diétás nővér, orvos, gyógyszerész, titkárnő, ügyintéző, telefonközpontos, meg fejlesztőpedagógus, meg gyermekpszichológus, meg még ki tudja mi.. :-) Csak az a fránya De ne lenne. :D

2009. jún. 23.

Diliház

Van nálunk napok óta. Már a nyári szünet kezdete óta tulajdonképpen, de mióta az eső esik, azóta a helyzet fokozódik. Nem tudnám egyik gyerekemet sem kiemelni, mint legdilisebb, de tény, valahogy a legközépsőbb az, akitől minden ered. Hogy, hogy nem, persze mindig le is bukik. Mondjuk nem irigylem érte őket, hogy fülem van mindenhol, meg szemem is, arról nem is beszélve, hogy a pillantásából látom, ha valamit épp füllenteni készül. De mégis.. beszéltem már a lelkére, kértem szépen, higgadtan, hogy térjen észhez. Egyrészt, mert idegesítő, hogy folyton rá kell szólni, másrészt, mert a kisebb is csinálja utána, harmadrészt mindegyikünk jobban járna, ha nem azzal telnének a napjaink, hogy én rendszabályozom őt, ő pedig már a következő csínytevésen töri a fejét. Egyelőre semmire nem mentem a szép szóval. Semmire nem mentem a kiabálással, semmire nem mentem a fenyegetéssel, de semmire nem mentem a büntetéssel sem. Pedig, ahogy azt a pedagógusoktól láttam, játékmegvonással büntettem. Persze, akkor krokodilkönnyekkel sír, és fogadkozik, hogy szót fogad, és sohatöbbetnemcsinálolyat, de amint alkalma adódik, kezdi elölről. Komolyan néha elgondolkodom, hogy lehet e, hogy tényleg nem fogja fel? Mert egyébként okos, értelmes, logikusan gondolkodó gyerekről van szó, tehát ezt is értenie kell(ene). Vagy tényleg ennyire rossz természete van? Vagy tényleg ekkora szüksége van a feltétlen figyelmemre, hogy nem érdekli milyen áron, de kivívja? Nem találtam még választ, igaz, normálisan nem is tudok gondolkodni. Mert folyton zsong a fejem tőlük, és rettenetesen kimerítő is örökös készenlétben állni, vajon mi lesz a következő. A helyzetet persze bonyolítja itt is, hogy ennyien vagyunk itt, amennyien, mert szerencsétlen, ha véletlenül nem is bukna le előttem, mert nem veszem észre, hogy mit csinált, akkor jön valaki, és beárulja. Gonosz, alattomos módon nagy kárörvendve. Elsősorban a nagybátyám, rögtön utána a dédimama a két gonosz. És ma még azért is hallgathattam, mert fent említett gyermekem ma következetesen közellenségnek hívta őket. :D :D Én meg azt találtam mondani, hogy és milyen igaza is van. De ha egyszer így van. Hát mit gondoljon róluk, mikor bemószerolják úton-útfélen? És ők, mit várnak egy hétéves gyerektől? Nem fog alakoskodni, ha egyszer rossz véleménye van, azt ki is fogja mondani.
Keresgéltem már mindenféle ötleteket egyébként, hogy mivel tudnám őket kicsit lekötni, ami újdonság, csendes játék, mindhárman élveznék, és még idebent is játszhatnának vele. Hát, a kreatív elfoglaltságokon kívül nem jutottam messzire. Vagyis de, de ahhoz meg még be kéne szerezni újabb társasjátékot, vagy újabb kártyajátékot. Az én fiaim meg nem azok a "leülök egy asztalhoz és gyurmázgatok szép csendben" típusúak. Ők tombolnak, bicikliznek, fociznak, verekednek, csatáznak, harcolnak, kiabálnak.
Én meg azt hiszem, beszerzek egy füldugót. Vagy inkább kettőt. :-) És alig várom már, hogy süssön a nap..

Családlátogatás

Nálunk szokás az ilyesmi. Oviban is, suliban is. Míg tavaly izgatottan kiskirályfi bűbájos óvónénijeit vártuk egy augusztus végi délutánon, addig az idén hatalmasbarnaszemű fiam tanítónénijei voltak soron. Kicsit túl hamar szerintem, még augusztusig abszolút elfelejtődhet Erik részéről az élmény, de gondoltam, ők tudják. Meg nyilván nekik sem épp a legkellemesebb programjuk az ilyesmi, hát túlesnek rajta minél előbb.
Gyönyörű zuhogós esős napra ébredtünk tegnap, ennek megfelelően a konyha folyamatosan sáros lábnyomokkal volt díszítve, na de gondoltam, hát ha épp ez bántja majd a szemüket, esetleg egy felmosórongyot adhatok a kezükbe. Rendesek voltunk, még sütit is sütöttünk, hogy legyen őket mivel megkínálni. Erik izgatott volt, de nem különösebben. Inkább afféle kíváncsiság volt csak, hogy mit is akarhatnak tőle. És aztán egyszer csak jöttek. Mosolyogtak, ami igen komoly jópontot jelent nálam ugyebár. Erikre még kedvesebben, mint ránk. Erik elfogódott volt, rá nem jellemző módon megilletődve ült a széken. Roli persze szokás szerint kicsit sem zavartatta magát, azonnal elmondta, hogy ő a Rolika, és négy éves, és ovis, és az Erik már megy iskolába. Alig lehetett lelőni. Tanító nénik bemutatkoztak Eriknek, aztán elémtolták rögtön a listát, amin a beszerzendő dolgok vannak, megvárták, míg elolvasom, és megkérdezték, van e kérdésem. Nagy meglepetés nem ért, csak a végén a pár sor, mely szerint kérnének (moströgtönhalehet) 650 Ft-ot, amiből dobozt vesznek, mert a cipősdobozt ők utálták. Hát legyen.. (csaknemfogokrögtönkötözködni) Aztán Eriknek számolnia kellett 0-10-ig. Persze, hogy számolt, nem zavarta, csak engem egy kicsit.. mert nem szeretem produkáltatni a gyerekeimet, és úgy gondolom tök mindegy, tud e számolni. Beszéltünk a nevtanos szakvéleményről, ami nem igazán érdekelte őket, gondolom ez is egyfajta vélemény nyilvánítás a nevtanról. Meg persze szerintem is kissé idejétmúlt. De mivel van, és abban van egy "besorolás", így nem tartottam jó ötletnek elhallgatni, nehogy aztán később az legyen, hogy deanyuka miért nem szólt? Megkérdezték van e valamilyen betegsége, felírták az ekcémát, szerencsére nem kellett hosszan ecsetelnem, mivel járt, mert az előző osztályukban is volt egy kislány, aki szintén, így láttak már ilyet. És aztán még énekeltettek egy cifra palotát Erikkel, akinek eddigre kb. a hócipője is tele volt velük, de azért énekelt. És kedves mosollyal elköszöntek, mondván várják szeptemberben az iskolában. Sütit nem fogadták el, de sebaj, mert estére így is elfogyott, és azt hiszem, a fiúk ennek a verziónak örültek jobban (több jutott).
Sosem osztanám meg a gyerekemmel ezen gondolataimat, és nagyon komolyan bízom benne, hogy nem is veszi észre rajtam, de nekem még most sincs olyan érzésem, hogy "hűdejó, hogy ez a két tanítónéni tanítja majd a fiamat". Mint ami volt Patriknál, vagy Roli óvónénijeinél. Nem tudom megmagyarázni az okát. Van több is, ami miatt reális lehet a negatív érzésem.. egyrészt ugye azért mindenképpen csalódás kicsit, hogy végül nem sikerült átkerülni a másik osztályba. Másrészt akármilyen mosoly volt is az arukon, nekem azért elég merevnek és erőltetettnek tűnnek. Úgy főleg, hogy még a velem egyidős tanító néni(?) is magázódik. Brrrrr... De mégis, ami leginkább zavar, hogy az ösztöneim is idegenkednek tőlük. És nagyon-nagyon remélem, hogy ezúttal becsapnak. Mert minden ellenérzésemet el fogok nyomni. Nem az a fontos, én mit érzek, vagy mit gondolok, hanem hogy Erik jól érezze magát. :-)

2009. jún. 21.

Fertő

Kiolvastam a könyvet, amire azóta vártam, mióta először olvastam a megjelenéséről. És egyébként is Tvrtko könyveit nem szoktam kihagyni. Egyáltalán nem könyvkritikának szánom a post-ot, csak az olvasás közbeni gondolataimat írom le, és osztom meg azokkal, akik olvasnak.
Eleinte megmosolyogtam az aggodalmát, amit egy "ártatlan" felugró nagymellű nő váltott ki belőle, amit hatéves fiú gyermeke azt hiszem érthető okokból szájtátva bámult. Innen indult az egész "nyomozás". Bevallom, néha szájtátva, és forgó gyomorral olvastam egy-két pornóvilágos történetről, mert 31 év ide, vagy oda, bizony nem is gondolnám, hogy ilyenek vannak. Igaz, valószínűleg azért is lehetek tudatlan e témában, mert nem nézek pornót. Még ha véletlenül tv-kapcsolgatás közben egy másodpercre bele is kukkantok, nem nyűgöz le. De a mögötte lévő dolgok -háthogyismondjam- mindenféle érzelmeket váltottak ki belőlem. Volt egy-két olyan sztori, amin felröhögtem. Volt, amitől hányingerem támadt. És persze olyan is akadt sokszor, amitől csak szimplán "kiakadtam". Persze, hogy elgondolkodtam, vajon az én internethasználó gyerekeim mennyire vannak kitéve annak a veszélynek, hogy idő előtt találkoznak össze valami nem nekik való tartalommal? Le van tiltva az általunk ismert oldalak megnyitása, de ahogy Tvrtko is rámutatott, ez aztán édeskevés. Mert ugye ott a google, ami alapesetben, mint tudjuk, a barátunk, de bizony, egész komoly meglepetést okozott számomra, hogy a nagymama szóra pl. az első találat épp olyan, ami hát nem éppen a sütisütős nagyiról szól.
Már épp kezdtem pánikba esni, és gondolkodni, hogy na, holnap első dolgom lesz eladni a számítógépüket, és lemondani az internet előfizetést is, hogy megóvjam a lelküket, nehogy nekem valamiféle torz emberek legyenek felnőttként, mert esetleg stikában megnéznek majd valami erőszakpornót, mikor aztán rátértünk a pedofília taglalására. És ugyan én is ismerem a statisztikákat, meg a hírek is el szoktak jutni hozzám, mégis úgy érzem, ezügyben Ő kicsit túlzásokba esett pusztán csak a saját gyermekei féltése miatt. Én hiszem, hogy anélkül, hogy elmondanám a gyerekemnek, hogy ha bárki a nemesebb szervéhez nyúlna, szóljon nekem, akkor is, ha megfenyegeti az illető, anélkül is tudja ő ezt. Alapszabály volt internethasználatuk kezdetén, hogy tisztázzuk, soha, senkinek nem adhatják ki a címüket, telefonszámot, soha, senkit nem hívhatnak fel, nem adhatnak magukról képet. Ezt betartják. Nem gondolom, hogy muszáj lenne beleolvasnom az email-jeikbe. Azt gondolom inkább, hogy miután normális (na, ez azért csak épphogy) családban növekednek, és szeretjük őket, valamint tudják, hogy bármikor, bármivel lehet hozzánk fordulni, kiépítünk egy olyan bizalmi kapcsolatot egymással, ami tényleg működni fog, és akkor is jön majd, ha kérdései lesznek, vagy ha nem tudja majd, hogyan is kéne óvszert beszerezni. De hogy én a jelen pillanatban 10,7 és 4 éves gyerekeimnek azt mondjam, ha valaki egy nagy autóból kiszól neked, és el akarna vinni, akkor ordíts, mint a fába szorult féreg? Tudja, hogy idegenekkel nem mehet el sehova, nem szívesen mondanék ilyeneket, amin aztán fantáziálhat, és félelmet ébreszt benne, ami ugye jó esetben, és statisztikai százalékossággal számolva is meg sem történik.
Szóval, a könyvvel semmi baj. Tény, hogy sok olyan dologról beszél, amire esetleg nem gondolunk mi, hétköznapi gondolkodású szülők. Mégis itt-ott túlzónak érzem az aggodalmat, amivel a kérdéshez áll. Mert attól, hogy vannak pedofilok (akiket a mi gyerekkorunkban cukrosbácsinak hívtak), még nem teremnek azért minden bokorban. És attól, hogy igen, valakinek fel kell nyitnia azoknak a szülőknek a szemét, akik esetleg nem értenek az internethez, attól még nem kell mindenáron átokként kezelni. Mert hiszem azt, hogy (az általam ismert) gyerekek 99%-a előbb lép be az ebneveldére, vagy a teveklub-ba, mint egy pornós oldalra.
Mindenesetre azért a könyvet ajánlom mindenkinek, mert olyan dolgokat tudhatunk meg belőle, amit egyébként biztosan nem. :-) Mert nem egy hétköznapi téma, az szent.

2009. jún. 20.

Bizonyítvány

Eltelt egy tanév, és mint ilyenkor rendesen, értékelték a gyermekem egész éves munkáját. Még írásban. Jövő ilyenkor Ő már jegyeket fog kapni. :)
Magatartás: Példás

Szorgalom: Példás

Magyar nyelv és irodalom:

Olvasás: Hangos olvasás- olvasástechnika: Felkészülés után 8-10 mondatos szöveget hibátlanul vagy legfeljebb 2-3 hibával fel tud olvasni.
Néma olvasás-szövegértés.Szövegértés bizonyítása írásban: Képes arra, hogy egy szöveget némán elolvasson, és az ahhoz kapcsolódó feladatokat írásban egyedül megoldja. Feladatértelmezési problémái általában nincsenek.

Írás: Írástempó: Írástempója átlagosnál gyorsabb.
Helyesírás: Többnyire hibátlanul másol, de emlékezetből íráskor, és tollbamondás után néha téveszt.
Írásbeli szövegalkotás: Önállóan képes elbeszélő és leíró jellegű szöveget szerkeszteni a tanult szempontok figyelembe vételével.

Nyelvtan: Ismeretek, tájékozottság: Képes arra, hogy egy szövegben felismerje és megnevezze a mondatfajtákat a beszélő szándéka szempontjából. Egyszerű mondatokban felismeri és megnevezi az eddig tanult szófajokat. Felismeri az összetett szavakat.
Irodalom: Viszonyulás az irodalomhoz, mint művészethez: Az irodalmi művek megismerése iránt nyitott, érdeklődő. Szépirodalmi alkotásokat rendszeresen olvas önállóan is. Szívesen tanul memoritereket.

Matematika:
Érdeklődés: Órákon aktív és figyelmes. Önálló munkái többnyire hibátlanok.
Számfogalom: Az ezres számkörben számfogalma kialakult. Az egyjegyű, kétjegyű és a háromjegyű-számokat is helyesen képzi, olvassa, írja, számlálja, sorba tudja rendezni.
Műveletvégzés, számolási készség: Felszámolása gyors és pontos. A kerekítés és becslés fogalmával tisztában van, helyesen alkalmazza.
Szöveges feladatok megoldása: Képes egyszerű, egyenes és fordított szövegezésű szöveges feladatokat megoldani művelettel, és önállóan le tudja jegyezni az adatokat.

Környezetismeret:
Érdeklődés: A természet jelenségei, értékei iránt rendkívül nyitott és érdeklődő.
Megismerő tevékenységek, ismeretek alkalmazása, tájékozottság: Megfigyelései pontosak, a tapasztalatok felidézése, rögzítése során felismeri az összefüggéseket. Képes az adatokat, folyamatokat megadott szempont szerint csoportosítani, rendszerezni. Tapasztalás útján, valamint képi és szöveges formában megszerzett ismereteit tartósan megőrzi, megfelelő helyzetben megbízhatóan fel tudja idézni.

Ének-zene: Érdeklődés, általános zenei képességek:
Ritmikai készség: Ritmikai készsége megfelelő. A tanult ritmusképletek felismerésében, leolvasásában ritkán téveszt.
Dallami készség, éneklés: Zenei hallása fokozatosan fejlődik, de egyelőre időnként pontatlanul/bátortalanul énekel. Segítséggel képes a gyakorolt dalokat kottából szolmizálni.

Vizuális kultúra:
Ábrázolás: Ábrázolási készsége bizonytalan, megfigyeléseit segítségadás után se mindig tudja az ábrázolásban érvényesíteni.
Kifejezés: Kifejezésmódja visszafogott, nem törekszik a színek és formák változatosságára.

Technika és gyakorlati tevékenységek:
Eszközhasználat: Az iskolában megismert anyagok és eszközök használatában tudása korának megfelelő.
A munkavégzés minősége: A technikaórán készülő munkadarab kivitelezésekor türelme, pontosságra törekvése változó.

Testnevelés:
Gimnasztika: A gimnasztikai gyakorlatokat az utasításoknak megfelelően hajtja végre, de esztétikai igényességre még nem törekszik.
Torna: A tornagyakorlatokat koordinált mozgással és esztétikai igényességgel hajtja végre, tud egyensúlyozni, támasz- és függéshelyzetben saját testtömegének megtartására és mozgatására is képes.
Atlétika: Tud kitartóan futni, futással együtt járó tevékenységet végezni, futását a változó feltételeknek megfelelően szabályozni. A szökdeléseket, ugrásokat összerendezetten hajtja végre.
Általános értékelés:
A tanév végi követelményeket jól teljesítette. Dicséret: magyar, környezet.


Nem kommentálom. Büszke vagyok rá. :-)




2009. jún. 18.

Mindenféle

Azt ígértem nem lesz több post ebben a témában. És most is épp írok egy ilyet. De nem teljesen róla/róluk szól, sokkal inkább azokról az érzésekről, és gondolatokról, amik miattuk jöttek elő. Nem mindegyikre vagyok büszke. Vagyis inkább van olyan, amire nem vagyok büszke. De nem is kell annak lennem, mert attól még ugyanúgy én vagyok ez is.
Szóval, megérkezett ez a kicsi baba, és kiváltott belőlem olyan mértékű érzelmeket, hogy ha lenne egy ilyen érzelemmérő, akkor bizony már minden irányban teljesen kilengett volna.
Van bennem irigység, persze, hogy van. Azt hiszem, tökéletesen érthető is. Hiszen ő kislány. Kislány, akire vártam 10 évet. Igaz, kaptam három csodálatos, fantasztikus fiút, akiket soha, semmilyen körülmények között nem cserélnék el tizenöt lányra sem, mégis az a hiányérzet megmaradt. Aztán amikor hazaérkezett, akkor rá kellett döbbenjek, nem a lánysága az, ami irigységre fakaszt. Pusztán csak a baba-volta. Az az édes kis pihe-puha illatos szuszogós csomag. És őrület, hogy mennyire vágyakozom egy baba után már megint (még mindig), de már nem is mondom az illetékesnek, mert úgysem érti. Hivatkozik a száraz tényekre, hogy hova, meg miből, meg egyáltalán, ami igaz, mert nem a levegőbe beszél, de mindet meg tudom vétózni. Fura kicsit, de érzem, hogy egész más lenne most szülni, ezzel a tapasztalattal, ami már megvan. Biztos vagyok benne, hogy minden sokkal egyszerűbb lenne még akkor is, ha annyi minden bonyolódna meg. Talán lehetne végre egy "igazi" babám, akivel önfeledten babáznék, mert nem görcsölnék úgy, mint az elsővel tudatlanul, vagy mint a másodikkal, hogy jusson idő a nagyobbra is, vagy, mint a harmadikkal, hogy bizonyítsam, elboldogulok én hárommal is. Ő lehetne végre az enyém. És a tízéves hatalmas vágyakozás sem kellene már, hogy teljesüljön. Vagy nem feltétlenül. Jelen pillanatban annyira mindegy lenne, csak lenne.. ha csak rajtam múlna. De ugye ehhez ketten kellünk. És a másik felem karakánul ellenáll. Ami fáj. Nem akarom elfogadni. Nem akarom, hogy mondhassa, soha többet nem szülhetek, mikor tudom, pontosan most lennék a legalkalmasabb. De ezt nem lehet elmagyarázni. Hogyan is? Ez így kevés... ettől még nem érti. Az érzéseket pedig nem lehet átadni.
Amire nem vagyok büszke, az pedig az a kajánság, amivel látom, hogy attól még, hogy eddig minden csettintésre működött, van, ami nem. És rögtön az első akadály akkorának bizonyul, hogy sehogysem boldogulnak vele. És ugyan valamennyit segítettem a megoldásban, de nem oldom meg helyettük, mert nem is tudnám, meg nem is akarnám. Legjobb lecke a tapasztalás. Az a fajta lecke, amit sosem fog elfelejteni. Tényleg nem vagyok rá büszke, de úgy gondolom, rájuk fér.
És végül, mivel a legjobb lecke a tapasztalás.. az elmúlt napokban tanúja lehettem annak, ahogy túl tudok élni megannyi helyzetet. Mit túlélni? Emelt fővel viselni. Pókerarccal, büszkén. És gondolatban párszor vállon is veregettem magam már. Mert megcsináltam. :-)
A vágyakozás pedig... remélem egyszer teljesülhet azért. Hogy kerek lehessen a világ. :-)

Mit csináljunk?

Az utóbbi napokban többször is kaptam a kérdést kétségbeesett pillantással kísérve. Ma már társult hozzá kisírt szem is. És láttam, hogy nem tetszett a válaszom, miszerint: "Tessék gondolkodni, elfogadni, és ha kell, tűrni is."
Állítólag "keményebb" lettem sokkal. Mert mondok és teszek olyan dolgokat, amiket régen sosem. Kimondom, ha nem értek egyet. Kimondom, hogy mi a véleményem. Kikérem magamnak azt a fajta kritikát, ami régen olyan sokszor kényszerített "meghunyászkodásra". Nem teszem meg azokat a dolgokat (vagy csak elvétve), amikhez nincs kedvem. Viszont megteszem, bármi áron, amihez kedvem van.
Tudom, látom, és itt-ott elejtett megjegyzésekből hallom is, hogy nem nagyon tudnak mit kezdeni velem. Nem értik. Betudják irigységnek. Betudják annak, hogy talán kicsit megbolondultam már itt fene nagy jódolgomban. Találgatnak, méregetnek, de nem mernek, vagy nem akarnak kérdezni. Vagy nem is érdekel senkit, nem tudom. Pedig, ha megkérdeznék, elmondanám.
Elmondanám, hogy igen, keményebb lettem. Mert ugyan van mögöttem sok-sok keserves pillanat, de mindből tanultam, mind hasznomra vált. Elmondanám, hogy csak azért változtam, hogy végre elfogadjam magam. Elmondanám, hogy milyen nehéz volt megismerni önmagamat, hányszor sírtam ott, ahol nem látták azokért, akiket nem érdekelt. Elmondanám, hogy hány órát töltöttem úgy, hogy gondolkodtam, vajon miféle utat kéne választanom. Elmondanám, hányszor támadtak kétségeim, hogy épelméjű vagyok e. Elmondanám, hogyan bocsátottam meg szép sorban mindenkinek, akikre sosem számíthattam, pedig nekik kellett volna az életem két tartópillére lenni. Elmondanám, hogyan éltem át újra és újra a gyerekeim születését, az első perceket, és hogyan merítettem erőt ezekből a csodás percekből. Elmondanám, hogyan harcoltam meg nap mint nap a démonjaimmal. Elmondanám, hogy mennyire hosszú folyamat volt elfogadni és nem betegségtudattal élni. Elmondanám, hogy mekkora megkönnyebbülés volt az első olyan nap, amikor láttam a napot a felhők helyett. Elmondanám, ki(k)nek köszönhetek sokat. Elmondanám, hogy van egy hely, ahol akár el is olvashatják mindezt.
De ha nem érdekli őket, hát akkor Mit csináljunk? :-)

2009. jún. 17.

Játék

Ismét egy ilyen válaszolósdi, ami megtetszett, hát "lenyúltam". Pedig eredetileg azt gondoltam, nem fogom. Aztán addig-addig kísértett, hogy mégis. :)


1. Nevezz meg egy olyan énekest, vagy zenekart, akit szeretsz!
2. A kérdésekre válaszolj az énekes/zenekar számaiból.
3. 6 embernek dobd tovább a pöttyöst!

Két befutó közül kellett választanom. Nox, vagy Demjén Ferenc. Végül a Nox győzött jelen pillanatban, pedig azt hiszem, Demjén Ferenc számai közül is bőven tudtam volna válogatni, és válaszolgatni. :)
Férfi vagy, vagy nő?
Egy kese lány-csak mese tán'-,
oly' szomorún élt,
mint egy idegen, 'kit szerelem még el nem ért.
Írj magadról!
A szeretet új erőt ad minden nap
Sorsod is csak tőled változhat
Senki nincs ki álmod áthozná
Tégy ma esküt rá
Hogyan írnád le az előző kapcsolatodat?
Szívem zárva már-,
Láthattad az álmom, de meguntál.
Elhittem, hogy nincs szebb világ,
De sorsomra hagytál... hazudtál...

Milyen a jelenlegi kapcsolatod?
Hol a csók, hol a vágy?
Hova bújt mmm a világ?
Hol a tűz, kinek ég?
Hova tűnt, aki véd?
Most hol lennél szívesen?
Van egy föld, van egy ég, van egy menedék-,
dala feltölt, nyara megvéd.
Ez a zöld, ez a kék, 'mely benned élt-,
utad eljött, Örömvölgy várt rég.
Napod eljött, Örömvölgy várt rég.
Mit gondolsz a szeretetről?
Álomvilágból ültess csodát
És jó szívvel ápold, hogy nőjön tovább
Vár még varázs nemcsak olcsó csalás
De tűz kell nem parázs

Mit kérnél, ha egy kívánságod volna?
Százszor ölelj még!(Százszor ölelj még!)
Csókkal bezárt titok lennék
Százszor szeress még!(Százszor szeress még!)
Mást hogy szeretnék?!
Százszor ölelj még!(Százszor ölelj még!)
Édes-csodás bűnbe esnék
Százszor szeress még!(Százszor szeress még!)
Mást hogy szeretnék?!

Nyári szünet

Megkezdődött. És máris tombol ezerrel. Na nem, nem a kánikula. Azt csak ígérték, aztán mégsem lett belőle semmi. De tombol minden más. Indulatok, már-már fékezhetetlenek. Innen is, onnan is. Mert senki nem tud magával mit kezdeni, de egymással sem. Mert ugye egészen mást akar a 10 éves, mint a hét éves, arról már nem is szólva, hogy a négyéves mindenbe belerondít, és abból hatalmas üvöltés van.. Visít fejhangon a 10 éves (komolyan gondolkodóba estem, hogy tán visszafelé fejlődik), óriásira tátott szájjal a hét éves, és sikítva a négy éves. És akkor én, aki korban ugye sokkal előrébb járok, mint ők (naja, fura lenne, ha másképp lenne, vagy akkor nem én lennék az anyjuk) hatalmas kísértést érzek arra, hogy beálljak a sorba, és túlvisítsam mindegyiküket. Bár, lehet, hogy ez lenne a célravezető. Mert amikkel próbálkozom, azok rendre kudarcot vallanak. Nem jön be a különválasztás, nem jön be a lelkükre beszélés sem együtt, sem külön-külön. Nem jön be az sem, ha én találok ki nekik elfoglaltságot, vagy ha legalább egyikükkel megpróbálok érdemben kezdeni valamit. Szóval tipikusan semmi sem jó. Se nekik, se nekem. Illetve de. Azért van egy-egy óra minden nap, amikor "megmenekülünk" egymástól, mert elmennek az apjukkal focizni. És akkor én fellélegzem, mert végre csend van, és senki nem éhes-szomjas, senki nem visít, hogy a másik, vagy épp a másik kettő együtt megcsípte/megrúgta/megdobta/elvette/megette stb.
Nem mondom, hogy nincs bűntudatom a mindenféle "gonosz" gondolataim miatt, amiket rosszabb pillanatokban ötlök ki. Na, nem, nem válogatott kínzások azért, de mégis, egy anyuka nem gondol olyanokat a gyerekeiről, hogy elcseréli őket kiskutyára, mert azt legalább kint lehet tartani az udvaron, meg hasonlók. Persze, ez mind csak átmeneti gondolat.
És persze, tisztában vagyok vele, hogy mindenféle túlélős és beszólós napok, percek után én is szuperérzékeny hangulatban vagyok, így aztán lehet, hogy ha mintagyerekek lennének, akkor az sem lenne jó, nem tudom. Mindenesetre ez így most pár nap után veszélyes előrejelzés több hónapra.
Azért amikor azt mondja az a négyéves visítós "átokfajzat", hogy: "Anya, mindig védelmezzél engem.. és nagyon szeretlek." olyankor hogy haragudnék tovább? Akkor jön a mély sóhaj, és hálás vagyok érte, hogy mérgelődhetek, mert van kivel. :-)

2009. jún. 15.

Csak úgy

E. Isenhour:
Add tovább!

Ha van valamid, ami jó,
Ami barátaiddal megosztható,
Legyen bár csak egy apróság:
Hozhatja Isten áldását.
Add tovább!

Lehet, hogy csak egy dal, mely vidám,
De segít megharcolni egy-egy csatát.
Lehet, hogy egy könyv, mely érdekes,
Egy kép vagy pillantás, mely kellemes.
Add tovább!

Ne feledd a másik fájdalmát!
Te kell, hogy segítsd az úton tovább.
Egy kedves szó vagy egy mosoly
Áldás lehet a másikon.
Add tovább!

Ha tudsz egy kedves történetet,
Vagy hallottál az utcán jó híreket,
Vagy jó könyvet rejt a szobád,
Mely segít elűzni a másik bánatát,
Add tovább!

Ne légy önző a szívedben,
De viselkedj a legnemesebben.
Tedd a közösbe kenyered,
Hogy társaid is egyenek.
Add tovább!

Ha Isten meghallgatta imád,
S az égből áldást küldött le rád,
Ne tartsd meg csak magadnak,
Míg mások sírnak, jajgatnak.
Add tovább!

2009. jún. 14.

Szenilitás

30-on túl az embert már érik kellemetlen meglepetések az agykapacitása kapcsán. De amikor már jóformán csak ilyesmikkel kell szembesülni, az azért gáz.
Főleg annak tudatában, hogy valaha fénykoromban (több, mint két emberöltővel ezelőtt :D) a memóriámról voltam híres. Mert én aztán mindig tudtam fejből és kapásból mindenkinek a születésnapját, névnapját. Mindenki autójának a rendszámát. Minden fontosabb eseményt fejben tudtam tartani, ki mikor hova, miért megy. Képes voltam lerendezni az agyamban, hogy ekkor kelni kell, és pontosan akkor felébredtem. Tudtam, mit melyik könyvben olvastam, ki írta. (még általában a borítóját is magam elé tudtam képzelni). A telefonszámokat kívülről tudtam, mindenkiét.
Na, ehhez képes most...Sokszor, najó, épp tök őszinte vagyok, a sokszornál többször, fogalmam sincs milyen nap van. De frankón rá kell kérdeznem, hogy milyen nap is van? A születésnapokat ugyan fel tudom idézni, de csak a dátumot tudom, az aktualizáláshoz külső segítségre van szükségem. Rendszámok--- örülök, hogy a mienket tudom. De pl., ha megkérdeznék, mi az anyámék kocsijának a rendszáma, halvány lila segédfogalmam sem lenne róla. A könyvek... az esetek többségében az épp olvasott könyvem címét sem tudom megmondani anélkül, hogy ne nézném meg. Az meg, hogy mikor, hova kell menni, elintézni, stb....na, ahhoz vannak itt-ott elhelyezett félcéduláim. (feltéve, hogy nem felejtem el felírni) A reggeli ébredések a katasztrófával egyenlőek. Az óra, és a telefon versenyt csörömpölnek a fülem mellett, már az összes halott ember toporog, mert felébredtek tőle, csak én vagyok, aki totál békésen alszom mellette. Így leírva tök vicces, de a tanév során nem kevésszer kerültünk emiatt olyan helyzetbe, hogy tíz perc alatt kellett felébredni, felöltözni, reggelit készíteni, és elindulni. És nem, nem is tanultunk a hibánkból.
Most foghatnám tényleg az öregedésre. De azért annyira nem öreg kor még ez a 31, hogy bármit is foghatnék rá. Foghatnám a betegségemre is, de az elég szánalmas lenne. Foghatnám még a nyuszira is. :D De azt gondolom, leginkább az az oka, hogy érdemben már jó ideje nem használom. Vagyis lehet, hogy kéne egy kicsit "gyúrnom agyra"? :D :D :D
Ki fogom próbálni. Keresztrejtvényekkel, vagy hasonlóval indítva. Mert az azért nem állapot, hogy azért szivatom magam, mert elfelejtem bevenni a gyógyszeremet. És persze, hogy akkor jut eszembe, mikor nem tudom bevenni, mert nem vagyok otthon. És persze, hogy mire hazaérek, már nem vehetem be, mert akkor az esti marad ki. Így maradt egy köztes megoldás.. meg a következmények viselése. Hiába, no, így jár, aki kicsit szenilis.

2009. jún. 12.

Kikérem magamnak

Ez az utolsó ezzel kapcsolatos post reményeim szerint. Legalábbis megpróbálom elfogadni a dolgot úgy, amilyen, és nem tönkremenni bele. De mire úgy-ahogy kibeszélhettem magamból mindent, ami bántott, megbántott, fájt, és azt érezhettem, hogy akkor most vehetek végre egy nagy levegőt, és elkezdhetem "összeszedni magam" (ahogy azt tanácsolták is... a lyuk a gödörből, de mindegy). És akkor jött a következő pofon. Letöltöttem a fényképezőgépről a számítógépre a mai kórházi látogatás során készült képeket. Mert ugye kértem én már többször a büszke apukát, hogy küldjön át, még nem ért rá erre. De nem baj, hát biztos fáradt szegény ahhoz a két kattintáshoz, megoldom én magamnak. Vittem a masinát, aztán összedugtam a géppel, és lőn, már ott is voltak. Nézem, és tátva maradt a szám. Merthogy két neve van. Mármint két keresztneve. És először azt hittem, rosszul látok. Aztán közelebb hajoltam, de még mindig ott volt. Kapóra jött anyám pár perc múlva, akitől rögtön megkérdezhettem, hogy akkor tulajdonképpen hogy is hívják ezt a kislányt? És igen, két neve van. És ja, Te nem tudtad? Mégis honnan tudtam volna? A kisujjamból? Anyám (szegény) nem biztos, hogy már magához tért abból, amit hirtelenjében tőlem kapott. Nem voltam sem finom, sem nőies. Voltam viszont sértett, és haragos, és kikértem magamnak. Mert rendben, titkolóztak a végtelenségig.. na de azért... Hogy ennyibe ne nézzen egyik sem, hogy normálisan "bemutassa" a kislányát? Most gondoltam rá, hogy miután épp ma van a második nevének névnapja( merthogy Villő) , küldök nekik egy sms-t, hogy még időben megtudtam, hogy felköszöntsem. De aztán úgy döntöttem, nem. Akkor pont odáig süllyedek, mint ők. Egy dologra jó volt ez az affér. Kicsit most megacélozta az amúgy fájós szívemet. Most úgy megfagyott. Mindenki irányában. Mert ezt bizony kikérem magamnak a húgomtól, az anyámtól és a sógoromtól is.
Lehet, hogy engem tényleg a gólya hozott?

2009. jún. 11.

Alig fél méteres boxbajnok

Hogy hogy is lehet az, hogy egy háromkilósra sem hízott, félméteresre sem nőtt valaki egész egyszerűen kiüsse az embert? Nem nehéz. Mondhatni, könnyű ellenfél voltam. Mert neki nem kellett tenni semmit, csak megmutatni magát, és kész, eldöntetett. Mert ugyan tegnap még fogalmam sem volt akkor, mikor a postot írtam, hogy bármi történhet aznap (bár véletlenek ugye nincsenek), estére mégis ott találtam magam a padlón, ahogy egy Dorottyának keresztelt icipici párperces baba számolt rám.
Azt gondoltam egyébként, hogy eléggé felkészültem. Aztán rájöttem, hogy dehogy... nem is lehet. Mert hiába minden "vért", adott pillanatban bizony nagyon fáj. Már maga a szülés ténye is. Mert én is szeretnék még, és önző az ember, nehezen viseli, hogy másnak épp megadatik, ami neki épp nem. Aztán a lányság kérdése. Amivel kapcsolatban valahogy örök veszteség érzésem lesz. Nem mintha a három fiam kevesebb lenne, vagy ha bármelyikük is lány lett volna, őt jobban vagy másképp tudnám szeretni. Megfogalmazhatatlan az érzés. És aztán az örökös "bezzegek" után még ez is.. Mert bezzeg neki lett diplomája, bezzeg neki lett háza, bezzeg ő tud spórolni, és most bezzeg ő tudott lányunokát is produkálni. És micsoda misztikum és micsoda izgalmak övezték az egészet. Szemben az én kis pórias és snassz babavárásaimmal.
Bevallom, nehéz örülnöm. Úgy szívből. Mert árnyék vetül mindenre. Már most, egy nap után utálok mindenkit, aki azzal jött, hogy "Na, végre megvan anyukád öröme!" meg "Na, végre már hogy valaki egy kislányt is hozott." Még egy-két ilyen megjegyzés, és vagy képen törlöm, vagy nemtudom... de gusztustalan, és buta, és tele a hócipőm.
Eltűnődtem, mi legyen a kórházi látogatással. Aztán a fiúk kívánsága került előtérbe. Mert ők nagyon örülnek. És látni szeretnék. Így hát holnap bemegyünk. Még akár jó is lehet, ha "semleges" terepen túlesünk az első találkán.
Na, nem kell aggódni, azért túl fogom ám élni. Csak most tényleg a legvadabb rémálmaimban ébredtem. Eltart egy darabig, míg visszatér a valóság.

Megszületett

2009. június 10-én 20:15 perckor megérkezett Rábai Dorottya 2760 gramm-mal és 46 cm-rel.

"Kicsi rózsabimbó,
élted hajnalán
szunnyadozz csak párnád
hófehér haván.
Ringat jó anyácskád,
ezer gondja van rád,
féltő szívvel virraszt
sok-sok éjszakán. "
Csanádi Imre

Isten hozott a családban, kicsi lány. :)

2009. jún. 10.

Mi lesz velem?

Tökéletes kérdés volt kb. két héttel ezelőtt. És lassan időszerű is. Mert nemsokára megszületik valaki, akiről nem tudjuk, mi a neme, nem tudjuk, vajon hogy fogjuk majd hívni. Van egy rakás mindenféle érzésem ezzel kapcsolatban. Mert ugye, anyaként nagyon drukkolok, hogy egészséges legyen, könnyen szülessen, gond nélkül teljenek az első napok, tehát ne sárguljon be, ne kerüljön inkubátorba, és hasonlók. Testvérként is így kell(ene) éreznem. De valahogy minden olyan idegen. Persze, biztos a különbözőségünkből fakad. Meg abból, hogy nincsenek jó érzéseim ezzel kapcsolatban. Nem tudom, miért. Nem tudom, igazak e, vagy csak az irigység hangjai, érzései. Igen, van bennem irigység. Semmi másért, csak és kizárólag a babáért. Meg a szülés élményéért. Ami persze önmagában lehetne hülyeség, hiszen nekem megadatott már háromszor. Neki meg még csak most először. Lehetnék irigy azért is, mert ő nem hízott el, mint én annak idején mindháromszor, bálnaméretűre, de ez mondjuk nemhogy irigylésre nem sarkall, sokkal inkább taszít. Mert 50 kg-val menni szülni közel 170 cm-es magasságával szerintem több, mint gáz. És laikusként végzett felületes számításaim szerint is marad belőle mondjuk 43? Hetedikes, nyolcadikos kislányok súlya. Nehezen tudom elképzelni, hogy minden a legnagyobb rendben lesz így. Mármint azokkal kapcsolatban, amik az első napokban, hetekben, hónapokban olyan embertpróbáló energiát emésztenek fel, főleg egy első babánál, amikor még azt sem tudja az ember, hogy miféle szerkezet is egy ilyen pihe-puha illatos, ámde nélkülünk életképtelen baba. Nehéz félreállni és csendben maradni. Nehéz lesz félreállni és csendben maradni. Nehéz lesz kibírni, hogy ne ösztönből működjek majd, márpedig ezesetben nem működhetek úgy. Mert két véglet vagyunk. Amíg én ringattam bármikor, bármeddig, ő nem fogja (szerintem). Mert rendszert kell tanulni. Amíg én beláttam a korlátaimat viszonylag hamar, ő nem fogja tudni, mert a végletekig maximalista. Amíg én képes voltam feláldozni (amennyiben ez áldozat) mindent és bármit azért, hogy egy mosolygós és elégedett kisbaba szuszogjon a kiságyban, vagy a karomban, addig itt valószínűsítem, hogy végig kell néznem, hogy itt nem így lesz. Mert kell a rendszer, és következetesség, anélkül nem is lehet élni. És ez csak az érem egyik oldala. (bár ez az érem, aminek kettőnél is több van)
Mert fogalmam sincs, mi történik velem, ha kislány lesz a meglepetés baba. Próbálok felkészülni, hogy ne érjen váratlanul. Bár ez tényleg csak szánalmas kis próbálkozás. Mert minden ilyen gondolatomra azonnal jön a másik, hogy ááá, biztos kisfiú lesz. (de mégis, minimum 50-50% az esélye a kislánynak is) Nem lesz jó érzés, az biztos. Több okból sem. Tutira nem lesz jó érzés, mert annyira szerettem volna egy kislányt. És tutira nem lesz jó érzés, mert senki nem lesz képes kihagyni, hogy na, Te szerettél volna, náluk meg összejött rögtön. És ott muszáj lesz mosolyogni. Mert azt nem hagyom, hogy bárki lássa rajtam, ha a lelkem egy része kicsit belehal abba, ha neki megadatik a kis rózsaszín rugdalózó, vagy majd a kis fodros ruhácska, urambocsá majdan egyszer egy bordó bársony ruhácska a karácsonyfa alatt. Fel kell készülnöm, meg kell acéloznom magam, és előre meg kell bocsátanom annak az egyelőre ismeretlen babának, mert ő tehet a legkevésbé bármiről is.
Nem lesz jó érzés, ha majd vigasztalnom kell az anyámat. Mert itt majd megkapja a magáét, nem úgy lesz, hogy elfogadják a segítséget, és majd legfeljebb fél órával később megcsinálják másképp, amikor nem látja már, hogy ne bántsák meg. És majd jön sírva, mert itt meghallgatják.
Nem lesz jó érzés, ha még a húgom is jön majd vigaszra, ha mégsem sikerül a természetes szülés, csak a császár. Mert bántani fogja. És fogja mondani. Én meg nem fogom tudni szívből vigasztalni, de el kell kerülnöm, hogy azt mondjam, köszönheted magadnak.
Nem lesz jó érzés a gyerekeim előtt is titkolnom, ha kicsit belehalok, mert ők persze, hogy felhőtlenül örülnek a kisbabának. (bezzeg, ha tudnák, hogy ezentúl majd levegőt is lábujjhegyen kell venniük)
És nem lesz jó érzés az sem, hogy a férjem meg sem fogja nézni. Mert abszolút nincsenek beszélő viszonyban a húgommal és a sógorommal. És ő az ő gyerekük lesz, következésképp szintén nem lesz vele "beszélő" viszonyban. Én meg majd emiatt haragudni fogok rá, mert mégiscsak egy kisbaba, és mit tehet ő róla.. meg magyarázkodhatok mindenkinek, mert nem fogják azt sem elkerülni, hogy megjegyezzék, micsoda bunkó...
Szóval fogalmam sincs, mi lesz velem... Egy dolog biztos. Tudom, van Valaki, akihez fordulhatok majd, akinek sírhatok és szitkozódhatok a telefonban, és nem fogja azt mondani, hogy de hülye vagy... Vagy ha mondja, hát majd építő kritikaként. És így kevésbé fogok belehalni.

2009. jún. 9.

Politika

Anélkül, hogy túlságosan belemerülnék. De mégsem tudom szó nélkül hagyni a vasárnapi EP választást. Nem okozott meglepetést számomra az a hatalmas fölény, amivel nyert az a párt, aki. A meglepetést az okozta, hogy egy szélsőséges, radikális nézeteket valló másik párt ekkora szavazótáborral rendelkezik. És, bevallom, engem meg is ijesztett. Mert ők (elnézést azoktól, akik esetleg érintettek az ügyben) szerintem kicsit sem az eszükről híresek. Engem taszít a rasszizmus ilyenfokú megnyilvánulása, taszít az is, hogy egymást arra buzdítsuk, hogy szabaduljunk meg a "selejttől". De ez, ez valahogy túlságosan szélsőséges. Szép, szép a NagyMagyarországhoz való "hűség", és abszolút szép az az idealizált világ, amiről azt gondolják, valóság is lehet. Annak ellenére is, hogy esetleg ésszel felfogható lehetne, hogy ha nem írják alá annak idején Trianont, talán már Magyarország sem lenne. Nem tudom elfogadni, hogy mindent arra fogjunk, hogy xy beszéde miatt... vagy azért, mert xy kormányozza az országot. Vagy épp azért, mert annyi kisebbséghez tartozó él ebben az országban, amennyi. Lehet ezt így gondolni, hiszen gondolati szabadság is van. Csak úgy gondolom, veszélyes dolog lépten-nyomon hirdetni, és toborozni. Veszélyes, ránk nézve is. Mert az egy dolog, hogy én személy szerint nem vagyok nekik útban (talán). De ha a legfőbb támogatójuk az összes bakancsos, kopaszra nyírt, és állig felszerelt emberével nekiindul, fogja őket érdekelni, hogy én ki vagyok? Közéjük sem az áll be, aki tisztességes munkával tisztességes családban él. (persze, itt is tisztelet a kivételnek) És bevallom, azt sem értem, hogy egy magát konzervatívnak, és kereszténynek valló párt hogyan nevezheti legfőbb támogatójának a fent említett szervezetet?
De legfőképp nem értem, hova tette az a 400ezer ember az eszét, aki őket is bejuttatta Brüsszelbe? És el sem tudom képzelni, hogy mi lesz itt jövő tavasszal? Persze, azt már tudom, nem nehéz matekpélda kiszámítani, hogy a kormányzó pártnak simán meglesz a 2/3-os többsége.
Mindenesetre nekem személy szerint is ment tönkre kapcsolatom emiatt a hihetetlen mértékű radikális mozgalomnak a hatására. Reménykedem, hogy ez csak egy kirívó példa, és nem lesz iskolapéldája semminek.

Őszinteség

Párszor kerültem már olyan helyzetbe, amikor azt gondoltam, jobb volt a boldog tudatlanság. És jópárszor kerültem már olyan helyzetbe is, amikor azt gondoltam, jobb lesz inkább őszintén tisztázni mindent, mint kerülgetni a forró kását.
Most nem nekem kellett őszintének lennem. Velem voltak. Biztos vagyok benne, hogy nagyon nehezére esett ilyen mértékben kimondani a gondolatait, főleg, mert nem szokása. Talán ennyi év alatt először fordult elő, hogy azt érezte, mindketten jobban járunk így, és erőt kell vennie magán.
Sosem voltunk az a fajta páros, akik körül folyton izzott a levegő, és sosem voltunk az a fajta páros sem, akik afféle lepedőakrobaták. De azért volt egy megteremtett összhang, amivel mindketten elégedettek lehettünk.
Aztán az összhang eltűnt. Olyannyira, hogy szép lassan odáig süllyedt, hogy már nemhogy összhang nincs, de semmi sincs. És én ezt bizony kikértem magamnak. És eljutottam odáig is, hogy biztos velem van a baj (ugye más nem is lehet). Mondjuk mindez előtt természetesen megsértődtem, aztán dühöngtem, aztán csak szimplán és bunkón célozgattam. Mígnem aztán vasárnap este jött a meglepő vallomás. Hogy velem semmi baj, vele viszont annál több. Mert olyannyira kimerült, hogy semmihez sincs kedve, energiája, meg egyáltalán, és ez kb. az utolsó utáni a sorban. Tudja, és tisztában van vele, hogy ez így nagyon nincs jól, és igazam van, amikor kikérem magamnak. De adjak neki kis időt, mert remélhetőleg eljöhet szabadságra hamarosan, és akkor feltöltődik, és újra a régi lesz.
Most erre mit mondhatnék? Tudom, hogy nehéz volt ezt megfogalmaznia és elmondania, még akkor is, ha legeslegbelül a kisördög piszkál, hogy nagyon jól tudja, hogy így tudott hatni rám legjobban.. Azt tudom, és látom, hogy tényleg iszonyatosan fáradt. És tény, hogy december óta folyton megy.. És tény az is, hogy bármennyire hozzászokhatott is, azért az mégsem normális dolog, hogy akkor dolgozik, mikor aludnia kéne, és akkor alszik, mikor dolgoznia kéne. Fogalmam sem lehet róla, mennyire kizsigerelő ez a valóságban, azt tudom csak, amit látok.
Mindenesetre azért az őszintesége jólesett, még akkor is, ha nem megoldás semmire.

Már megint iskola

Kicsit olyan "üres" vagyok mostanában. Természetesen csak annyira, amennyire ez megállja a helyét velem kapcsolatban. Mert ugye "olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó", így aztán ugyanezt az elvet követve olyan sincs, hogy én valamin ne gondolkodjak, álmodozzak, vagy bármi. De minden olyan felületes.
Lélekölő volt számomra ez az Erik iskolai osztálya körüli dilemma, és az intézkedés (több szálon). A hivatalos értesítés tegnap megérkezett:
"Tisztelt Cím!
Gyermeke beiskolázásával kapcsolatos fellebbezését nem áll módunkban figyelembe venni. A leendő első osztályokban lévő fiú-lány arány és a kiegyenlített osztálylétszámok nem teszik lehetővé, hogy a gyermeke másik osztályba kerüljön.
Kérem szíves megértésüket."
A keltezés dátuma az a nap, amikor bent voltam a suliban. Ami felveti bennem a kérdést, hogy egyáltalán megkísérelt e bármit is tenni ez ügyben. Egyáltalán vette e a fáradtságot, hogy elgondolkodjon azon, amit én elmondtam a gyerekemről. Akit én ismerek, minden rezdülését, minden pillantását, ő pedig nem. Tudom, hogy hivatalosan már semmit nem tehetek. És tudom, hogy a nemhivatalos szálak mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy sikerüljön. És tudom, hogy elképzelhető, hogy az évnyitón végül mégis ott fog állni a csoporttársai között másik osztályban, mint ahova besorolták. De ha nem, hát nem. El tudom fogadni. Majd. Addig csak felkészülni tudok rá, mert most valóban nekem nagyobb "kudarc" (ha lehet erre ezt a szót használni), mint a gyereknek. Aki mondhatni vállrándítva fogadta a hírt. Na de azért ennyire nem laza gyerek. De nem foglalkozik olyannal, amiről fogalma sincsen. Honnan tudhatná, milyen az, bemenni egy rakás ismeretlen közé, mikor sosem került még ilyen helyzetbe? (azt meg még csak épp csak hagytam gondolati szinten elsuhanni, hogy az egész oviból nem találtam még senkit, aki ide került volna...) Azzal vigasztalom magam, hogy a sors rendezte így, mert bizonyára így lesz neki a legjobb. Én meg erős leszek, és tudom segíteni. Mindegy, mit és hogyan kell tennünk azért, hogy zökkenőmentes legyen az iskolakezdése, megtesszük. Mindegy, hányszor és hogyan kell "hazugságokkal" traktálnom, megteszem. Kegyes hazugságok, amiket olyan sokszor "bevetettem" már. Mert nem buta. Miért csak neki kell fejlesztőpedagógushoz járni? Mert Te vagy a legkülönlegesebb a csoportban. Igen, valóban különleges. Páratlan. Egyedi, és megismételhetetlen. Nekem az egyik leg az életemben. És valamiféle plusz is van nála a legek között, amitől úgy érzem, örökké vezekelnem kell vele szemben. Nem mintha az eszem nem tudná, hogy semmiről nem tehetek, ami ott történt a szülőszobán hét évvel ezelőtt. Nem mintha, visszapörgetve már kismillószor az ott történteket, valóban bármit is is másképp tennék ma. Mégis.. annak ellenére, hogy azok a rettegésben töltött napok, míg kiderült, milyen mértékű volt az oxigénhiány talán sosem merülnek feledésbe. Ezek miatt számít nála minden duplán, amit teszek, vagy tennék, ha nem lennék akadályoztatva. Ezek miatt kellett bemennem reklamálni is. Egyelőre kerülöm vele az iskola-témát. Most még nem foglalkozunk vele, mert "ejj, ráérünk arra még". A nyár pedig tökéletes lesz arra, hogy megerősödjünk, elfogadjam, és képes legyek hitelesen azt mondani "Nagyon jó tanító nénikhez kerültél".
De legbelül, nagyon mélyen, tudom, hogy ez a tüske is elraktározódott.

2009. jún. 8.

Erdei iskola II.

Az elmúlt napok abszolút hitelesen közvetítették számomra, hogy "ember tervez...", aztán mondhatom a gyerekeim, meg egy rakás külső körülmény végeznek. Iszonyatosan kimerültem a múlt heti erdei iskola miatti aggódásban. Nem tűnt fel menetközben, mert tettem a dolgom, ahogy a kisgyerek teszi egyik lábát a másik után, mikor járni tanul. Akkor döbbentem csak rá, mikor már itthon volt. Épségben, és tele élménnyel. Én meg leeresztettem, mint a lufi. És, ugyan kicsit lelombozott a rám mért hihetetlen mértékű hatása a dolognak, de a leeresztéssel együtt járt mindenféle rémség. Merthogy képtelen voltam ésszerűen és összefüggően gondolkodni, kimerült voltam, és kedvetlen, és fásult, meg minden finomság, ami ezzel jár. Foghatnám az elegáns betegségemre, hogy könnyebben kiütnek ezek a dolgok, de ez csak kifogás lenne. Nem gondoltam magamról, hogy ennyire kikészít egy ilyen. Mert persze, az újdonság erejével hatott másra bízni a gyerekemet napokra. Az újdonság erejével hatott megbírkózni az esti üres ágyával, hogy neki nem kell kakaót csinálni, hogy őt nem kell reggel kiimádkozni az ágyból. És az újdonság erejével hatott mindezek lelki oldala. Mert ugyan megnyugodhattam volna már rögtön másnap, mert jól vette az akadályokat, de nem ment ez. És igaz az is, hogy egyáltalán nem mellesleg azért a kicsi királyfi kisebb balesete is igen sok energiát emésztett fel belőlem. De nem tudom még magam előtt sem felmenteni magam. Mert ez így nem tudom, teljesen normális dolog e, így kikészülni egy ilyen párnapos távolléttől. Hiszen lassan egy kerek évtizedes lesz ez a gyerek, teljesen természetes folyamat, hogy egyre többször és többet lesz önállóan távol tőlem. Nem is lenne egészséges, ha nem így lenne. Mégis, hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor hazaért, nyakig koszosan, a táskájában is tele koszosabbnál is koszosabb ruhákkal. Igaz, kívülről azt hiszem, semmi nem látszott rajtam, sem akkor, sem azóta. Tehát azért az "alakoskodás" jól ment. És lassan visszatérünk a normális kerékvágásba, kipihenem minden aggodalmamat, idegeskedésemet, és fáradalmamat.
És talán, mire a következő gyerekemnek kell indulni, kellőképp megerősödöm hozzá, hogy ne készüljek ki ennyire.

2009. jún. 3.

Erdei iskola

A tanterv része. Tudtuk már elsőben is, hogy lesz ilyen. Ha a tanító néniken múlik, akkor már tavaly.. akkor még szerencsére megúsztuk. Mert akkor volt a szintén tanterv része kötelező úszás is (tanterv részeként a szülők zsebére testálva), és miután azért az osztály nagyrésze dolgozó (alsó)középosztálybeli szülők gyermeke, tehát nem Krőzus, így elhalasztottuk.
Ez a mostani időpont is megvan már egy ideje. Nem tudom, melyikünk félt tőle jobban, elsőszülött fiam, vagy én. Mert az ugye tökrendben van, hogy biztos jól fogja érezni magát. Meg ha mindenki benne van, akkor ő is. Meg előttünk (és utánunk) is túlestek rajta már jó sokan. Először nem akart menni, és én már igen komolyan hajlottam rá, hogy jó, akkor nem, elviszem az orvoshoz, valami kamubetegséget csak sikerül összeszedni. Megnyugodtam ebben, lévén, ez nekem is a legkönnyebb lett volna. De aztán fordult a kocka, mert a suliban folyamatosan téma volt. Tanító nénik mesterien értették úgy csűrni-csavarni a szót, hogy végül eljussunk odáig, hogy várja. Én meg- mit tehettem volna- félretéve minden rossz érzésemet, féltő aggodalmat, innentől kezdve támogattam, és mosolyogva biztattam. De ekkor még mindig olyan messzinek tűnt az a két hét, amikor majd lesz... igenám, de aztán eljött a nap, amikor pakolni kellett, mert a két hét letelt, és másnap indulnak. Óriási erőfeszítésembe került bepakolni neki a táskába. Persze, nem én lennék, ha nem lenne mindenből plusz, és a plusznak is még tartaléka. Érdekes volt, ahogy aznap délután kerültük egymás tekintetét. Mindketten tudtuk, hogy nem szabad a másiknak mutatnunk a bizonytalanságot, azt a mindjártelsírommagam hangulatot, mert akkor valamelyikünk visszacsinálja. Elfoglaltuk magunkat, ki ezzel, ki azzal. És kibírtuk sírás nélkül mindketten. Még akkor is, mikor a haját vágtam este, és akkor is, mikor elköszönt lefekvésnél.
Túl hamar lett reggel, és túl hamar kellett indulni. Ahol aztán egy szempillantás alatt beszippantotta a közösség forgószele, és pont úgy zizegett, pörgött, mint bárki más. És az az utolsó puszi is mosolygósra sikerült, bár megintcsak nem néztünk egymás szemébe inkább. Én aggódtam érte, nagyon. Féltettem, nagyon. Ő pedig, fogalmam sincs, mit érzett, úgy, hogy elindult az ismeretlen felé... mert még soha, egyetlen éjszakát sem töltött el úgy a majdnem 10 év alatt, hogy valamelyik szülője(vagy nagyon közeli hozzátartozója) ne legyen vele.
Azóta már eltelt az első nap, és az első éjszaka. Tudom, hogy jól érzi magát, de tudom azt is, hogy már első este hányingerig fokozódó fejfájása volt, amitől kicsit sírva is fakadt, de abszolút kemény férfiként nem élt azzal a lehetőséggel, hogy felhívjanak engem. Sőt, azóta már a második nap is eltelt, és minden bizonnyal a második éjszaka is megkezdődött. És holnap, a harmadik nap végén találkozunk egy közös bográcsozás erejéig, de még akkor rá vár a harmadik éjszaka, hogy aztán a negyedik nap délutánján majd hazaérkezzen.
Ide, ahol most azért nagyon üres minden. Ahol a testvérei folyton kérdezik, mikor jön már, mert ugyan tudom, a megérkezése utáni tizedik percben már össze fognak veszni, de ők sem az "igaziak" így.
De nemsokára majd fellélegezve mondhatom, hogy ezen is túlvagyunk, és még jól is érezte magát. :)

Hmmm

Van, illetve lenne miről írnom, merthogy mindig vannak olyan események, történések, beszélgetések, gondolatok, amiket ugyan továbbgondolok, és szeretném is megörökíteni, aztán idő hiányában valahogy elmarad. Na persze, ami késik, nem múlik, így tuti, hogy pótolni fogom.
Amin most kicsit fennakadtam internetes barangolásom során.. az viszont arra késztetett, hogy na, most azonnal lépjek be, és írjam le. Bár nincsenek kiforrott gondolataim, vagy épp kiforrott véleményem egyáltalán.
Na, lényeg a lényeg, egy könyves honlapon rábukkantam egy "naplóra" nyomtatott formában. Aztán azonnal beugrott, hogy hé, ezt én már láttam valahol, miközben itt-ott olvasgattam. Rákerestem, és tényleg. Egy babás blog. Kinyomtatva, eladhatóan. És aztán rögtön úgy gondoltam, hogy na, ez azért erős, hogy kitárom ország-világ elé a gyerekem első évének ilyen-olyan evési-ürítési-mosolygási és egyéb fázisait. És még ezen "keresek" is. Aztán eszembe ötlött pár hasonló példa. Merthogy van rá, millió.
Aztán jött a gondolat, hogy ezek szerint micsoda hülye vagyok, mert akkor az én három fiam élete aztán igazi sikertörténet lehetne azzal a tengernyi ijesztő, mókás és egyéb történéssel. Na de... mondjuk ha húszévesen kikéri magának, akkor mit mondanék neki? Hogy olyan édescukiutánozhatatlanok voltatok, hogy muszáj volt pénzzé tennem?
Szóval, nem tudom eldönteni, hogy ez most jó dolog, avagy egyáltalán nem.