Bolond világ

Egy párszor megállapítottam már, hogy valószínűleg rosszkor érkeztem ebbe a világba. Vagy későn, vagy korán, nem tudom. Annak ellenére a megállapítás, hogy hiszek abban, hogy mi választjuk, hogy hova és mikor születünk. Hiszem, hogy mindenki születésének és életének célja van. DE! (már megint egy :-D) Mit keresek én ebben az elanyagiasodott, elállatiasodott figyelmetlen világban? Én, aki rendületlenül szeretnék hinni abban, hogy a világon két fontos dolog van. Az egészségünk, és a szeretetünk. És ugyan erről nem szoktam beszélni, de ez itt ugye a nem mondom el senkinek... világ, így itt beszélek róla. Arról, hogy mennyire tud fájni, amikor azt látom, hogy kicsi közösségeken belül is (ami lehet akár család, akár baráti társaság, de egy internetes közösség is, tökmindegy) inkább a figyelmetlenség, az önzés, és a rohanás veszi át a főszerepet, mint az, hogy figyeljünk egymásra, egymás gondolataira, ne sejtsünk minden mögött támadást, rosszindulatot. Nem kell mindennek rózsaszínnek lennie, egyáltalán nem. De olyan sokan felejtik el, hogy mennyit tud jelenteni egy sms, vagy egy telefon, vagy egy képeslap, amiről csak úgy eszébe jutott az a valaki. Csak rohan mindenki, nincs ideje szeretni, nincs ideje figyelni, nincs ideje beszélgetni, nincs ideje megkérdezni, hogy hogy vagy. Aztán persze eljut odáig, hogy nem kérdezik tőle sem, akkor az meg fáj. És fájdalmában támad. És irigyli a szeretetet ami esetleg mások között működik, pusztán azért, mert nem sajnálnak rá időt szakítani. Mindig azt gondoltam (én naív), hogy rajtam kívül is mindenki ismeri ezt:

"A szeretet nem kér,
Nem követel,
Csak súgja, hogy vigyázz rá
Hirtelen érik be
Egy törékeny virággá"

És nem. Olyan sokan nem ismerik, vagy épp elfelejtették. Pedig nem kerül semmibe, hogy megjegyezzük a másiknak mikor történik valami fontos az életében, nem kerül semmibe, hogy figyeljünk rá, ha beszél velünk. Nem kerül szinte semmibe, hogy felhívjuk, csak úgy, és megkérdezzük, "Rég beszéltünk, hogy vagy?" Vagy küldjünk egy mosolyt, csak úgy. Vagy túllépve (v. inkább visszalépve) azon, hogy nem mindenki van elérhetetlen távolságban. Hova lett az emberekből az az érzés, ami arra késztet, hogy megölelj valakit, akinek szüksége van rá, hova lett a "csak úgy.." puszik, virágok, csokik, meglepetések világa? Tudom, mindenki hajt. Pénzt, időt, aztán megint pénzt, amin megint befizetünk valamit, vagy megveszünk. Csak aztán nem lesz időnk szeretni. És gyakorlatilag lehet, hogy ez a kulcsa annak, ami miatt nekem nem megy simán ez az álláskeresés. Nem tudok karrierista, pénzhajhász (bár jó lenne, ha lenne) életet élni, mert sokkal fontosabb számomra, hogy lehessek az a gyerekeim, a férjem, és a barátaim életében, aki néha meglep, mert csak.. aki felhív, mert épp eszébe jutott a másik, aki hazavár mosolyogva. Persze, könnyen teszem ezt, ha van, aki biztosítsa a hátteret. Mert sajnos azt tudom, hogy pusztán a szeretetből nem lehet megélni. És ezért ilyen ez a világ, amilyen. Mert a többség szerintem úgy gondolkodik, hogy ha nem lehet belőle megélni, akkor nem is kell. És elfelejtik. És a gyerekek abban nőnek fel, hogy nem mosolyognak rájuk, nem ölelik őket, és nem mondják nekik, hogy dejó, hogy ide születtél, vagy hogy mennyire szeretik őket. És fogalmuk sem lesz róla, hogy hogyan is kell szeretni. Ez elszomorít. Olyan jó lenne, ha egyszer csak egy napra mindenki tudna felhőtlenül mosolyogni, boldognak lenni, és örülni. Akár lehetne egyszer a Híradóban is az a téma (ahelyett, hogy melyik képviselő mit és kivel és hogyan és mikor), hogy akkor kedves nézőink, most tessék megölelni azt, akivel együtt nézzük, vagy most tessék felhívni, aki hiányzik. Vajon nehéz lenne?
Nem kell megválaszolni a kérdést. Aki(k)re vonatkozna a saját mikrokörnyezetemben, ők úgysem olvassák(már csak azért sem, mert nemigen használnak netet:-D). De majd egyszer megkérdezem tőlük, és akkor megírom, mit reagáltak. :-)
Addig pedig: