4 év

"Ez a nap más, mint a többi. Másként kelt fel reggel a nap, másként járt a hold...."
Mert az én legkisebb kicsi fiam ma 4 éve, hogy megszületett. Történt azóta olyan sok minden, hogy talán, ha holnap reggelig itt ülnék, akkor sem tudnék mindent leírni (persze, nem is mindenre emlékszem). Mégis, bármi történt is, olyan tisztán emlékszem még mindig arra a napra, aminek befejezéseként (vagy inkább megkoronázásaként) megszületett Ő. De ennyire ne szaladjunk előre.. csak szép sorjában.
Hasonló hideg volt akkor is, mint ma, azzal a különbséggel, hogy szép, tiszta hideg volt. Egész nap főztem, mostam, felmostam, udvart söpörtem. Már délutántól néha meg-megálltam a derekamat fogva, de mindig megállapítottam, hogy majd amikor már végre mindennel végzek, akkor leülök, és nem fog fájni. Mikor már nemigen volt több dolog, és vacsorát is kapott mindenki, akkor azért gyanússá vált a dolog, mert már nemcsak a derekam fájt, hanem a hasam is, és ha figyeltem az órát, akkor bizony sikerült felfedezni benne tizenöt, majd tízperces rendszereket is. De annyira nem fájt, mint az egy szülésnél elvárható lenne, így még mindig megállapítottam, hogy biztosan csak túl sok volt a házimunka egy napra. Azért még vacsora után elmosogattam. Aztán következett egy órás tanakodás, hogy akkor menjek, ne menjek? Egyrészt totálisan hülyének éreztem magam, hogy a harmadik szülésemnél vagyok ilyen bizonytalan, másrészt meg... a többiek úgy indultak, hogy rögtön folyott a magzatvíz. Ő meg nem. Végül azért mégiscsak rászántam magam. Nagy nehezen beleegyeztem, hogy oké, hívjanak mentőt (nem volt könnyű dolguk, ha jól emlékszem, hatan is győzködtek ezügyben). Meglepően hamar itt voltak, túl hamar is. Igaz, össze volt pakolva minden.. A két nagyobbtól nehéz volt elköszönnöm, tudva azt, hogy most pár napig nem leszek itthon. Fogalmam sem volt, hogy a középső fiam, hogy fogja viselni. Párommal megegyeztünk, hogy megvárja, amíg a fiúk elalszanak, és aztán jön utánam, úgyis ráérünk.... A mentő rázott, a sziréna idegesített rettenetesen, még váltottunk pár sms-t a férjemmel (volt, amit évekig őrzött utána a telefonjában :-) ), aztán már bent is voltunk. Azt tudtam, hogy a fogadott orvosom nem lesz ott, megmondta csütörtökön, hogy hétvégén külföldön lesz. Kicsit izgultam is emiatt, aztán mikor megláttam a szülőszobában a két szülésznőt, minden izgalmam elmúlt. Két kedves, mosolygós arc fogadott, két ismerős arc. Egyikőjük a nagyfiamnál volt ott, másikójuk a középsőnél. Mondhatni tökéletes koreográfia volt. Az ügyeletes orvos is szimpatikus volt (később megtudtam, egyidősek vagyunk). Mosolygott, megvizsgált, burkot repesztett. Aztán a hosszú várakozás biztos tudatában közölték, hogy akkor sétálgassak, vagy amit akarok, mert azért még arrébb van, hogy ebből baba legyen. Nem szült rajtam kívül más aznap este (nem is értem, hogy nem jutott eszükbe, mikor olyan tökéletes este volt), így aztán csinálhattam amit akartam, senkit nem zavartam. Hát nem is... talán kétszer mentünk végig a folyosón anyukámmal (közben lestük a kamerát, ami a folyosót mutatta, ideért e már a férjem meg a húgomék, de nem...), amikor közöltem, hogy, na, akkor állj, mert jön a gyerek.. Anyukám persze ment rögtön szólni a szülésznőnek, aki hogyne mosolygott volna meg.. mert az nem lehet... Na, feküdjön fel, megnézzük!- mondta olyan hangsúllyal, hogy tuti hülyének nézett, aztán a következő pillanatban már kiabált, hogy -Doktor úúúúúr!. Megkérdezték, szeretnék e gátvédelmet, megbeszéltük, hogy igen, de nem mindenáron. Legkisebb problémája is lesz a babának a kibújás pillanatában, inkább vágjanak.. Maga a szülés tökéletes volt. Fájt, nem mondom, hogy nem, de minden fájást úgy sikerült megélnem, hogy közelebb visz a pillanathoz, amikor végre meglátom, megfoghatom.. Kicsit nehéz volt a gátvédelem miatt pár fájást "elpihegni", és nem nyomni, de sikerült. És egyszercsak határozottan éreztem, hogy mindjárt megláthatom.. és kibukkant először az a kis formás buksi, és hamar utána már meg is érkezett Roland Milán mind az 53 cm-jével és 3,45 kg-jával. És nem sírt.. körülnézett. És bármennyire tudtam is, hogy nem kell sírnia, kicsit megijesztett, de persze, hogy a következő pillanatban már rá is zendített, megnyugtatva ezzel. És már adták is a kezembe az ollót, hogy akkor anyuka, elvágja a köldökzsinórt? (és igen, anyuka elvágta) Sírással üdvözölte a telefonban az apukáját, aki emiatt majdnem összetörte a kocsit a Hősök terén. :-) Nem várta meg, hogy odaérjen. Illetve, inkább azt gondolom, rákészült a találkozásra, akkor már "jólfésülten", felöltözve várta Őt. Dokibácsi megvizsgált, mindent rendben talált. Én pedig.. hihetetlen módon még képes lettem volna hegyeket elmozdítani, még a szülőszobán lezuhanyoztam, és farkaséhes voltam..
A kórházban sem kellett szerencsére sokáig lennünk, két nap múlva már otthon voltunk. És kezdődött ez a csodálatos-fantasztikus-fárasztó-aggódós négy év ötösben.

Boldog születésnapot Neked, kicsi királyfim.