Csak ma reggel döbbentem rá, hogy tegnap este kimondtam valamit, amit már 15 éve nem. És nem is tudom, hogy hogy bírták ki azok, akik előtt elhangzott, hogy nem tettek rá megjegyzést, de még csak meg sem lepődtek.
Történt, hogy beszélgettünk a sógoromról, akinek névnapja volt, és kapott valami pulóvert, vagy mit, amit már másnap felvett, abban ment dolgozni. Megjegyezték, hogy olyan, mint a gyerekek, rögtön hordania kellett. Erre én: "Hogy ti mindenkit megszóltok. Annak idején apuval meg az volt a bajotok, hogy semmit nem bontott ki.."
Azt mondtam: apu. Pedig furcsa, még így leírva is. Nem szoktam a szót használni. Sokáig, nagyon sokáig a keresztnevén hívtam, ha beszélnem kellett róla. Aztán azt mondtam, hosszú évek múlva, amikor már nem haragudtam, csak közömbössé vált, hogy az apám. De ez olyan személytelen.
Míg ez az apu... na, nem, nem akarok neki túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Biztosan nem történik meg az, hogy szemtől szembe valaha is még így hívjam. (bár, soha nem mondom, hogy soha) Mégis úgy értékelem most magamban, hogy talán sikerült végre elfogadnom és megbocsátanom neki.
A kislány-Dius, aki valaha volt mindig szeretni fogja, mert annak idején ő volt a fontosabb nekem, és neki is én voltam. Egyformák voltunk. Egyformán szerettük a könyveket, egyformán nem értettük a család földhözragadt gondolkodását, egyformán logikusan gondolkodtunk. Aztán elvesztettem. Nem miattunk. (azt hiszem) Más miatt. Mert ő lett a nagyon fontos. És gondolom fájt, hogy nekem az az ő nemhogy nem fontos, de még tüske is. És, amikor fáj, akkor bántunk, hogy fájjon másnak is. Hát bántott. És fájt. És lett idegosztály, és lett (volna) nyugtató, meg pszichológushoz járkálás. Aztán pedig a bátor(?) lépés, és a pont a kapcsolatunk végére. Részemről. És ő bólintott. Vagy inkább nem tett semmit azért, hogy ne így legyen. Persze az élet nem állt meg. Leérettségiztem (ott, olyan iskolában, ahova ő szánt), férjhez mentem, születtek gyerekeim, és őt kizártam belőle. Az én döntésem volt. Ma sem bánom. Vagy de igen.. egy kicsit. A kislány-énem bánja. A felnőtt, önálló, öntudatos és magabiztos énem tudja, hogy így volt jobb. Elfogadni nem könnyű. Sosem értettem, hogy tehette, hogy hagyta... voltak olyan gondolataim is, hogy sosem szeretett mégsem, mert hagyta. Most, miután már van három gyerekem, bizony az is eszembe jutott, hogy azért hagyta, mert szeretett.
Találkoztunk már. Beszéltünk is. Kb., mint a szomszédnénivel. Időjárásról, gyerekekről, általánosságokról. Gyakorlatilag azt gondoltam, nem jelent semmit már. Mégis.. a kiújult epilepszia kapcsán is szóba jött megint. Merthogy neki is voltak ilyen rosszullétei, csak sosem volt orvosnál. Úgyhogy akár örökölhettem is tőle.
Mindez persze már rég nem fontos. A múlt. Amit meg kellett élnem. Így, ahogy történt.
Mostani "eszemmel" másképp döntenék. Higgadtabban, megfontoltabban, és megbeszélném. Akkor kamasz voltam, indulatos, lázadó.
Egyet kívánok csak neki. Jusson el ő is ide, hogy meg tudjon bocsátani, és el tudja fogadni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése