Levél

Ugye a fejlécben is az van, hogy "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek." Nos, ez a mostani post nem teljesen így igaz, de Annak, akinek szánom, nem mondhatom el, így elmondom mindenki másnak, és akkor talán végre tényleg nem fog fájni egy icipicit sem, és jöhet az új bekezdés, nagybetű. :-)
Szóval.. hülyeség, de bizony, eljátszottam többször is a gondolattal, hogy felhívom a volt főnökasszonyomat, hogy talán mégis beszéljük meg.., vagy írok neki emailt ugyanebből a célból. Nem tudom, mit várnék tőle. Talán, hogy gondolja meg magát? Vagy csak gondolkodjon kicsit? Nem tudom. Az biztos, hogy kevésbé nyomná a lelkemet. Úgyhogy most megszabadulok tőle.
"Szia, Éva!
Köszönöm, ha a temérdek email között rákattintottál az enyémre, és elolvasod. Gondolom, megfordult a fejedben, hogy rögtön a delete gombra kattintasz, mert ugyan mit is akarhatok én, aztán mégis győzött a kíváncsiság.
Lehet, hogy nem kéne megírnom ezt a levelet, mert így az a kevés maradék önbecsülésem is épp porba hullik, de vannak dolgok, amik azóta a november végi nap óta rettenetesen nyomasztanak Veled kapcsolatban. Tudod, aznap reggel úgy mentem dolgozni, hogy a gyomrom icipici kis csomóban volt, mert tudtam, meg kell Veled beszélnem, hogy jutok el a következő kedden Szfvárra az epilepszia rendelésre. Nem akartam, vagyis inkább nem mertem se szabira, se betegnapra, se semmi ilyesmire apellálni már, abban reménykedtem, hogy megoldhatjuk úgy, hogy fél napot dolgozom, a másik felét pedig vagy letúlórázom még azon a héten, vagy akár levonod a már meglévő túlórákból. Ehhez képest derült égből villámcsapásként találkoztunk az ajtóban, mikor én hozzád indultam, Te meg engem kerestél. Mikor a hídra hívtál, már tudtam, baj van. Aztán kértél egy tárgyalót, gyakorlatilag semmibe véve engem, mert hozzám sem szóltál. Csak leültünk, elém toltad a papírt, és közölted, hogy nem, ne is mondjak semmit, mert Te már eldöntötted, hogy így nem akarsz Velem dolgozni, mert azt ígértem, hogy megoldom, ha a gyerekek betegek, ehhez képest a múlt héten is otthon voltam, meg most is. Annyit bírtam kinyögni visszanyelve a pánikszerűen előtörő könnyeimet, hogy "Éva, én voltam beteg." De ez már azt hiszem, semmit nem számított. Alá kellett írnom, és a visszavezető úton is részem lehetett abban a hatalmas megaláztatásban, hogy nézhettem a hátadat, ahogy mész előttem a magad fontosságának teljes tudatában, és még arra sem méltatsz, hogy egyáltalán rámnézz. Fájt, hogy nem hallgattál meg. Szerettem volna, ha megbeszélhetjük. Arra készültem, hogy elmondom, hogy a betegségem 10 éve jelentkezett először, de hála az égnek 7 éve a színét sem láttam. Most újra előjött, és azért maradtam otthon egy napot, mert nem volt már gyógyszerem (honnan lett volna), el kellett mennem a háziorvosomhoz. De akartam volna, hogy tudd, ettől nem vagyok kevésbé terhelhető, nem vagyok más, mint akármelyikőtök, csak átmenetileg lett volna szükségem egy kevéske kis megértésre. Azért, hogy meg tudjam szokni a gyógyszeremet, a gondolatát annak, hogy megint fénem kell kicsit, és felkészítsem magam, és mindenki mást a környezetemben, hogy ha ez van, akkor mi a teendő. Nem akartam betegállományba menni, sőt, a lehető legnormálisabb életformát próbálom fenntartani azóta is. (pedig ha tudnád, milyen pokolian nehéz néha) Meg kell tennem, mert a gyerekeim tanúi voltak annak a rosszullétnek. És rettegtek, félnek a mai napig is. Nem kértem volna más elbírálást, mint a többiek, nem kértem volna kevesebb munkát, rövidebb munkaidőt, semmi ilyesmit. Egyetlen dolgot szerettem volna, ha emberként kezeltek. Nem is tudom, kit sajnálok jobban. Magamat, vagy Benneteket. Tudom, hogy jó boltelszámoltató lettem volna, lettem volna olyan jó, mint bárki más, mert érdekelt, és tetszett, és hamar ráállt az agyam is. Nem tudom, mi alapján döntötted el, hogy nem lehet rám számítani.. az alapján, hogy próbaidő alatt ugyan, de elkaptam egy vírusos nyavalyát, amitől egyik percben térdeltem a wc előtt, a másikban meg ültem a wc-n? Amitől napokig az ágyból alig bírtam felkelni, és enni sem tudtam? Vagy az alapján, ahogy ha kellett 12 órában bontottam vég nélkül és szó nélkül bárki postáját? Vagy az alapján hogy bent voltam fél nyolc helyett már 7:10-kor? Nem volt könnyű 10 év után munkába állni, beilleszkedni, és megfelelni. Nem volt könnyű a gyerekeimet itthon hagyni, és úgy tenni, mintha nem fájna. Mert fájt, piszokul. Az első héten minden nap fél egykor el kellett vonulnom sírni, mert tudtam, akkor mennék az oviba a gyerekemért. De nem hátráltam meg.
Nem mondom, hogy én vagyok a jófej, Te meg a gonosz boszorkány. Csak nem értem, miért nem hallgattál végig? Miért nem adtál egy esélyt legalább? Miért nem kérdezted meg, hogy mi a baj, mi történt? Miért nem kerestünk megoldást? Miért kellett rögtön elküldeni?
Köszönöm, ha végigolvastad. Nem várok választ, szerintem úgysincs. Nem várom, hogy bocsánatot kérj, már nincs rá szükségem. Amit szeretnék tőled kérni csak annyi, a jövőben azért jusson eszedbe, hogy ilyen emberek, mint én, még sokan vannak a világban munkakeresőként. És sokat jelentene nekik, ha nem rúgnál beléjük szó nélkül, hanem megkérdeznéd: Miben tudok segíteni?
További jó munkát, és sikereket kívánok neked."