2017. ápr. 25.

Mindig az idő

Mindig mondom, hogy az idő nem a barátom, és erről mindig bizonyosságot is szerzek. Meg hát, úgy tűnik, hogy az idő múlásával is nehezen barátkozom. Nem is annyira az éveim számának a növekedése az, ami zavar, főleg, mert egyébként nem tudom magam összeegyeztetni azzal a harminckilenccel, ami nemsokára következik, hanem sokkal inkább az, ahogy a gyerekek nőnek.
Valamelyik nap mondta Erik, hogy csütörtökön tablófotózás lesz. Akkor majdnem megkérdeztem, hogy aztán neki mégis mi köze van hozzá, mire gyorsan észbe kaptam, hogy ja, persze, hát ő mindjárt ballag az iskolából. Aztán ma megint eszembe jutott ez a tablófotó dolog, és rákérdeztem, mikor is lesz. De sehogy sem tudom magamban még összerendezni a sorokat, hogy Erik, az a kis kópé ErucMerucka, ahogy hívta magát sokáig mindjárt befejezi az általános iskolát. Pedig így lesz, jó lesz, ha ezt tudatosítom magamban.
Nem könnyű...

2017. ápr. 24.

Nem esett jól

Sosem könnyű szabadság után visszarázódni a mindennapokba, így aztán ma sem volt az. Mondhatnám, hogy hoztam a papírformát, és kb. úgy indultam, mintha a vesztőhelyre mennék. Persze, örültek nekem, meg persze, rögtön el is halmoztak mindenféle csodás feladattal, és végül azért úgy este hét órára vissza is rázódtam már a szokásos ritmusba. :)
De azért jó az a tudat, hogy pontosan egy hónap múlva megint szabin leszek pár napot.

2017. ápr. 23.

Rokonlélek

Ma kezdtem el egy új könyvet (Katie Fforde -Tökéletes esküvő), és rögtön az előszót olvasva már mosolyogtam is. Egyébként is szeretem ezt az írónőt, olyan tökéletes könnyedséggel megírt regényei vannak, hogy már sok-sok estémen sikerült vele kikapcsolódnom teljesen.
Valami ilyesmi van bennem is mindig, mint amit ő megfogalmazott.
..."Bármerre nézek, ihletet találok a következő könyvre, és szinte nincs olyan, hogy ne inspirálna egy-egy helyzet,vagy ember, amellyel vagy akivel találkozom. Amikor tévét nézek (ugyanis ez is kutatómunka!), a szenvedélyes beszélgetéseken át, egyszerűen imádom, ahogy az íráson keresztül lehetőségem van belekóstolni más emberek életébe, és akár kipróbálni olyan foglalkozásokat, melyeket sosem tanultam. ......
Imádok írni, számomra ennél nincs kielégítőbb és örömtelibb foglalkozás. Kifejezetten szeretem, ha szerelem szövődik a regényben. A világ legjobb dolga szerelembe esni és szerelmesnek lenni, és boldog vagyok, mikor a szereplőim az olvasóim előtt ezt átélhetik."

Gondolom, ha nagyon akarom, egyszer majd ez az álmom is meg fog valósulni. :) Időm, mint a tenger, inspiráció mindig van. ;)

2017. ápr. 22.

Minden jó

Jó ez a sok ablak, az már biztos. Szép világos tőle a lakás. Reggel a felkelő nap a nappali tetőablakán süt be először, majd aztán ahogy telik az idő, úgy jelenik meg egyszer csak délelőtt a nappali másik ablakában, és végül, este az étkező ablakának sarkából láthatjuk, ahogy búcsút vesz.
Ezen túl még arra is tökéletes, hogy mindösszesen öt órát eltöltsek azzal, hogy leszedjem a függönyöket, minden ablakot lemossak kívül-belül, tokkal-párkánnyal együtt, majd aztán a függönyöket visszategyem. Voltam olyan fantasztikusan ügyes függönyválasztó, hogy a gyerekek szobáinak a négy ablakára valókat vasalnom is kell, mert egyébként úgy néz ki, mintha a kutya szájából rángatták volna elő, és nem, nem lógja ki magát.
De ez a sok ablak tökéletes arra is, hogy miközben elmélyülten tisztogatja az ember pl a tok belső felét, mindenfélén gondolkodjon, és rájöjjön például arra is, hogy milyen igaz az, hogy előbb utóbb mindannyian meg fogunk felelni annak a képnek, amit elvárnak tőlünk.
Ennél tökéletesebb gondolkodást teremtő helyzet már csak az, amikor azt a temérdek mennyiségű ruhát hajtogatom, amit ma is mostam. :)
Mondhatjuk, hogy gondolkodom, tehát vagyok.. :D

2017. ápr. 21.

Ikeában jártunk

és nem két betűt hoztunk, hanem két dobozt. Meg még pár apróságot. :)
Ahhoz képest, hogy eltelt úgy egy évtized is az életünkből, hogy a lábunkat sem tettük be ebbe az áruházba, mert mindkettőnket megőrjített a labirintus, ahogy fel van építve.. meg a tömeg, ami ott mindig van, mostanában már egészen jól kiismerjük ott magunkat.
Ma kifogtunk egy viszonylag csendes napot (Ikea mércével mérve), úgyhogy szerencsénk volt.
Meg erre is érdemes volt várni egy kicsit, mert az első kiszemelés óta leárazáson esett át.
Egy ilyenünk lett ma:

És hozzá még egy ilyenünk is:


2017. ápr. 20.

Már tudom

A nagyszüleim, de főleg a nagyanyám mindig komoly, meghatározó szerepet töltöttek be az életemben. Kicsi korunkban mindig ő volt, aki velünk volt, aki óvodába vitt, aki hozta reggelire a kakaós tejet és a kiflit, aki később keltett minket, amikor iskolába kellett menni. Emlékszem, ahogy bejött a szobába, elhúzta a függönyt, közben beszélt egyfolytában, és sürgött-forgott. A húgomnak még a takaró alatt a lábára húzta a zoknit, mert mindig fázott, aztán egy pillanattal később már a konyhában volt, és vette elő a tányérokat a kifliknek, majd a nemlétező porszemeket söpörte le a kezével innen-onnan, vagy a szőnyegről szedegette a szöszöket. Aztán csinálta a frizurát a húgom hosszú hajából, végtelen türelemmel válogatva az ezerféle csatt és hajgumi között. Mire az iskolából megjöttünk, készen volt az ebéd is. Tavasztól őszig fáradhatatlanul dolgozott a kertben, közben mindenkiről mindent tudott, mikor jön, hova ment, mikor kell indulnia. Később a fiaimat is rengeteget pesztrálta, hol a babakocsiban altatta őket, hol csak nála voltak, ha valahova mennem kellett. Játszottak a kertben, ezerféle mondókát tudott nekik mondani.
Mellette mindig ott volt a nagyapám is, akivel viszont nekem szinte semmi kapcsolatom nem volt. Képtelen vagyok arra visszaemlékezni, hogy gyerekkoromban azon kívül, hogy néha úgy szólt hozzám, hogy "ejjnye, kisleányom", valami mást is mondott volna nekem. Pedig biztos mondott, de tényleg nem emlékszem rá. Ő volt az, aki a pénzkereső volt a családban, afféle klasszikus régi családmodell volt az övéké, hiszen a nagyanyám háztartásbeli volt, ő pedig dolgozott. Elég korán leszázalékolták a szeme miatt (sofőr volt, vagy ahogy akkoriban hívták, tehertaxizott), de a nyugdíj mellett mindig eljárt még dolgozni. Meg persze ő volt, aki itthon mindent megcsinált. Mindegy volt, hogy autót kellett javítani, vagy kerítést hegeszteni, esetleg betonozni, ő mindenhez értett. Közben persze öregedett ő is, meg a nagyanyám is, meg én is felnőttem. Felnőttként elég sokszor kerültünk összetűzésbe, mert valahogy sosem találtuk meg a közös hangot. Azt hiszem, tőle örökölhettem azt a fajta tudálékosságot, ami miatt néha nem bírom ki, hogy ne okoskodjak bele mindenbe, és így aztán, hogy én is ilyen vagyok, meg ő is, hát voltak már parázs vitáink, és kiabáltunk is már egymással többször is. Büszke nem vagyok rá, de ez van..
Azt tudom, hogy egészen a közelmúltig olyan "közömbös" volt ő nekem. A nagyapám, így aztán persze nem lehet közömbös a szó szoros értelmében. Mégis, valami ilyesmi. :(
A nagyanyám sajnos rohamosan hanyatlásnak indult. Nem lehet tudni, hogy van e valami konkrét oka, vagy egyszerűen csak időskori demencia az, ami felütötte a fejét nála, de szívszorító látni, ahogy egyre csak szűkül be a tudata, és egyre csak romlik az egészségi állapota. Az, ahogy a nagyapám ezt az egészet kezeli, az pedig maga a csoda. És azóta, mióta látom őket ebben a helyzetben, azóta tudom, hogy mit is jelent pontosan az, amikor megfogadja valaki a másiknak, hogy "mindenféle bajában". Mert ez az ember olyan végtelen türelemmel kezeli és segíti a társát, amit -isten bocsássa meg nekem- sose feltételeztem volna róla. Segít neki fürdeni, wc-re menni, öltözni. Boltba megy, ahova egész nyolcvanegy éve alatt szerintem a lábát sem tette be. Bármelyikünk megtenné, hogy segít, hiszen itt vagyunk. De nem kér segítséget. Azt hiszem, úgy érzi, neki kell megtennie. Megható ez a fajta szeretet, elképesztő látni, hogy mi mindenre képes valaki a másikért, amikor igazán szereti.
Kellett hozzá majdnem harminckilenc év, hogy lássam a nagyapám valódi arcát. Azt nem tudom mondani, hogy hálás vagyok érte, hogy láthatom, mert mindehhez az kellett, hogy lássam a nagyanyámat ennyire "semmivé" válni, akit pedig olyan valakinek gondoltam, akit soha, semmi nem tud majd legyőzni.

Nem.. nem tudtam úgy megírni, hogy elégedett legyek vele, már csak azért sem, mert olyan nehéz szavakba önteni ezeket az ambivalens érzéseket. Annyira természetes nekem, hogy ők itt vannak, hogy ők ketten együtt vannak itt, hogy még most sem elképzelni nem tudom, sem felkészülni nem tudok arra, hogy valószínűleg hamarosan eljön a búcsú ideje. És ekkora szeretetnél azt hiszem, nem is lesz hosszú idő majd két búcsú között. :(

2017. ápr. 19.

Hello, tél!

És hello, migrén. :(
Napok óta motoszkál bennem egy megírandó történet, amit eddig csak azért nem írtam meg, mert még nem álltam rá készen. Erre ma, amikor azt éreztem, hogy most már biztosan úgy tudom megírni, hogy elégedett leszek vele, váratlanul, mint valami alattomos féreg lecsapott rám egy olyan migrénes roham, amitől éppenséggel (ahogy egy kolléganőm mondaná) tokától-bokáig görcsben vagyok.
Az a fajta, ami miatt nem merek lefeküdni sem egy cataflam v és egy no-spa forte nélkül, mert egyébként nem csak az a félő, hogy el sem tudnék aludni, de szinte biztos, hogy ugyanígy is ébrednék. Így talán az ébredés másmilyen lesz, inkább csak majd valami kiszáradt sivatagra fogok emlékeztetni. Ez lesz a jobbik eset. Rosszabb esetben a fájdalom megmarad.
Remélem, hogy a telefonom által is előrejelzett lassú felmelegedést érzi a fejem. Akkor meg van bocsátva minden. Mert azért ezt a mai időjárást kikérem magamnak.