2017. aug. 22.

Kedd

Kétségtelen tény, hogy minden olyan napnak, amikor délelőtt dolgozom, van két jól meghatározható nehéz pontja. Az egyik az, amikor reggel fel kell kelni. Azok a percek szörnyűek. Igaz, amikor végre sikerül magam meggyőzni, hogy most már aztán muszáj nekiállni öltözni, onnantól már percek alatt felébredek, és nincs tovább gond, de az a pár perc az maga a pokol tud lenni.
A másik ilyen az, amikor hazaérünk. Olyankorra ott tartok a fáradtságban, hogy még az is nyűg, hogy egyáltalán létezem, nemhogy bármi más. Ilyenkor legtöbbször muszáj egy kicsit leülnöm nyugiban, vagy lefeküdnöm. Nem kell több egy fél óránál, de ha ez nincs, akkor egész délután nyűgös vagyok.
Na, ez a kedd is pont ilyen volt. :)
Most estére meg sikerült olyan bűntudatot generálnom magamnak, hogy szerintem a héten még egyszer elmegyek a rossmannba. Történt már vagy két éve, hogy azt ígértem Rolinak, hogy majd nyáron befújhatja a haját kékre. Ő nem felejtette el, mert az idén is emlékeztetett rá, de eddig sehol nem találkoztam össze olyan hajspray-vel, mint amit egyszer már használtunk zöldben. Erre ma ott volt a rossmannban, és én nem vettem meg. (nem pont olyan, de kék) Most meg dögnek érzem magam, mert megígértem, és amúgy is tudom, hogy milyen boldoggá tenném vele, ha megtehetné. Meg már csak alig pár nap maradt a nyári szünetből, amikor ilyet lehet.
Meg amúgy is.. az ilyen pillanatokra fog majd emlékezni, és elmesélni még a gyerekeinek is majd, hogy volt olyan, hogy a nagyanyátok vett nekem kék hajspray-t, és befestettük a hajamat vele. Nyilván készül majd róla kép is. Szelfi, mert az nagyon megy neki. És majd posztolja az instagramot, amiről én azon nyomban értesítést is fogok kapni. (na ezt a részt már nem biztos, hogy elmeséli majd)

2017. aug. 21.

Hètfő

Ma olyan szokásos hètfő volt. Az a fajta, amikor az embernek sokkal inkább kedve lett volna mèg ágyban maradni, ès nyakig betakarózni, mint hogy hajnali öt órakor már munkába induljon.
A helyzetet nem tette könnyebbé, hogy mindössze tizenkèt fokot mutatott a hőmérő a kocsiban, ès eszembe juttatta, hogy mindjárt itt lesz visszavonhatatlanul az ősz, ès hozza magával azokat a nyirkos, fàzós napokat is. Nem várom, mèg akkor sem, ha van az ősznek gyönyörű rèsze is, a csodálatos színeivel. A telet meg szívesen át is aludnám, ha lenne rá lehetősègem.
Azèrt, hogy a hètfőnèl maradjak, akadtak ezen a napon is jó dolgok, burger kinges ebèddel, pár összemosolygós pillanattal, kajlán ugrándozó kutyával.
Patrik tök jól èrzi magát a diákmunkás lètben szerintem. Beszipkázta a marketing világ, úgy tűnik, jó döntés volt (csak hogy stílusos legyek). Azt nem tudom, hogy megerősítette e a továbbtanulási szándèkàt, nyilván ez kèsőbb fog csak kiderülni, de az már most látszik, hogy jót tett neki ez az egèsz, csomó èrdekessèget hall ès tapasztal, amit mèg mi sem. Ès...olyan felnőtt is lett vègèrvènyesen.
Erik nem várja a sulit, pedig a papírforma szerint azèrt kicsit illene izgatottnak lennie. De erről szó sincs. Jobban izgatja a foci, meg a youtube, meg hogy az öccsèt szekálja.
Roli elmondása szerint már egy kicsit várja, de leginkább a barátai hiányoznak, semmi más. Azt el sem tudom képzelni, hogy fognak majd felkelni, mikor tíz előtt nemigen kerülnek elő az ágyaikból, de ha tehetik, mèg akkor sem.

2017. aug. 20.

Semmi sem történt

Nem tudom mit írjak. Nem történt semmi. Nem voltunk sehol, itthon a négy fal között töltöttük az államalapítás ünnepét. Őszintén szólva nekem aztán nem is volt semmi ünnepi hangulatom, azok után meg még majdnem az életkedvem is elment, amikor eszembe ötlött, hogy holnap már megint hétfő, és menni kell hajnalban dolgozni. Oké, legalább némi változatosságot jelent, hogy három hét délutánosság után most majd reggeles leszek, gondolom szerdára már pont ki is leszek purcanva attól az alig négy órányi alvástól, amit majd minden éjjel produkálok.
Nem vagyok valami motivált semmilyen irányban. Lennének tennivalók, kisebbek-nagyobbak, amikkel elfoglalhatnám magam, és lehet, hogy még jó is lenne, mert menet közben megjönne a tettvágy és a motiváltság, de nehezen veszem rá magam bármire is a kötelező dolgokon kívül.
Igen, még a blogot is úgy írom, mint afféle kötelező napi feladat, ami persze látszik is rajta... de arra most nem érzem magam alkalmasnak, hogy úgy tudjam elmondani, ami belül van, hogy érhető legyen, és nem tűnjek se idiótának, se olyannak, akit meg kell menteni.

2017. aug. 19.

Kicsit fura

Nem tudom honnan jött, vagy hogyan kezdődött, mindenesetre kezd egyre jobban elharapózni ez a dolog nálam. A finnyásság.. vagy nem is tudom hogyan kell ezt hívni.
Eleinte csak mániákusan kezet mostam minden olyan helyzet után, amikor a lakáson kívül voltam. Meg a szívroham kerülgetett olyankor, amikor valaki az ÉN poharamat vette ki a szekrényből, és abból ivott. Nem bírom elviselni. Még akkor sem, ha utána el lehet mosogatni, és kész, mintha mi sem történt volna.
Aztán szépen, sorban jön hozzá mindenféle. A mosogatószivacshoz sem bírom, ha más ér hozzá rajtam kívül. De gyűlöltem a gondolatát a Balatonban is, hogy rajtam kívül egy csomó idegen ember teste is benne van. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, de időről időre bekúszott az agyamba mindenféle szörnyű gondolat ezzel kapcsolatban.
Undorodom megfogni az üzletekben a kosarat, és a bevásárlókocsit is.
De egyre inkább kínosan kerülöm az összes testi kontaktust minden olyan emberrel, aki nem tartozik szorosan a családomhoz. Nehezen viselem az idegen puszikat, a hátamon feláll a szőr, ha valaki meg akar ölelni, vagy épp csak megsimítja a hátam. Múlt héten egy kolléga tette a kezét a hátamra, pusztán kedvességből, hogy meg ne ijesszen, vegyem észre, hogy ott áll, hát.. nehezemre esett elviselni.
Azt gondolom nem kell részleteznem, hogy mit érzek a nyilvános wc-vel kapcsolatban.
Őszintén hálás vagyok érte, hogy nem férfinak születtem, mert párszor már elképzeltem, ha nekem mindenkivel kezet kéne fognom minden találkozáskor, hát már elkopott volna a kezem a szappantól.

Nem tudom, hogy meddig fajul ez, lehet, hogy a végén eljutok odáig, hogy a táskámban lapul majd egy flakon domestos, egy kis szappan, meg ilyesmi.. Vagy talán egyszer elmúlik.

2017. aug. 18.

Minden jó

Mindig a végére jut a jó. :) Most is így van ez, mert a munkahét végére jutott a hét legjobb része. Ezt már kiérdemelné csak úgy magában a péntek is, de ez a péntek azért tartogatott másféle jót is azon kívül, hogy végre együtt mentünk dolgozni, és aztán együtt is jöttünk haza (és még Patrik is velünk jött)
Kaptam ma egy telefont. Azért, mert jó fej férjem van, és szeret engem, és mert látta, hogy mennyire tetszik nekem az övé, és Eriké is. (Erik a ballagásra kapott pénzen vette magának)



Jó nagy, még szoknom kell a méretet, és már előre röhögnek rajtam, hogy hogy fogom majd beállítani az ujjlenyomatos azonosítót (de kitolok én velük, azért is megtanulom ezt is), de a kijelzője is, meg úgy egyáltalán mindene maga az álom. :)
Ugye milyen jó nekem?

2017. aug. 17.

Mik vannak

Úgy látszik, vannak dolgok, amik valahogy mindig visszaköszönnek. :)
Napra pontosan egy évvel ezelőtt ugyanazt írtam, amit akár ma este is írhatnék, mert szóról szóra igaz.


Amúgy egy rettenetes éjszakán vagyok túl, alig aludtam, mert még attól is fájt a bokám, ha hozzáért a takaró. Balázs hajnalban bekenegette nekem, aztán persze még én is többször délelőtt, meg bekötöztem, és persze, elmentem dolgozni. Délután is jó párszor bekentem flexagillel, most úgy tűnik, javulóban van. Igaz, jobban be van dagadva, mint tegnap ilyenkor, de kevésbé fáj. Remélem, hogy holnap ilyenkorra el is felejthetem.

2017. aug. 16.

Hoppá

Lehet, hogy amit tegnap írtam, még át kellene gondolnom, mert mégsem jó irányba haladok. Ugyanis ma váratlanul úgy bevágtam a jobb bokámat a konyhai radiátor sarkába, hogy abban a pillanatban Karádi őrmester is megirigyelte volna a káromkodást, amit eleresztettem. Na mondjuk ez pont jó volt arra, hogy az a hirtelen és váratlan fájdalom ne uralkodjon el rajtam teljesen, mert el voltam foglalva azzal, hogy hogy is fejezzem még ki magam. :D Egy-két másodpercre jól be is pánikoltam, hogy mi van, ha el is törött, de aztán óvatosan megmozgattam, és nem volt gáz. Elmentem dolgozni is, és még akkor is úgy éreztem, hogy nagyobb volt ennek az egésznek a füstje, mint a lángja.. de aztán teltek az órák, és úgy lett, hogy egyre jobban fájt. Egy helyben álltam szinte egész délután, az sem tett jót, de az semmi volt ahhoz képest, amikor az utolsó órában leültem.
Bekentem fájdalomcsillapító kenőccsel, és remélem, hogy azért reggel sikerül majd anélkül is lábra állni, hogy a csillagokat látnám. (mondjuk annyira nem tervezek korán kelni, hogy még a csillagok is látszódjanak)
Azt meg mindenképpen fontolóra veszem, hogy milyen út nem jó, amin járok. Főleg, mert az hittem, sínen vagyok. :)

(úgy látszik, ez egy ilyen hét... megint rinyáltam :D)