2018. jún. 24.

Vasárnap

Ez a mai nap sem fog bevonulni a legjobb vasárnapok közé. Igaz, a legrosszabbak közé sem lehet sorolni.
Délelőtt ment a mosógép, megcsináltam az ebédet, majd elpakoltunk, és indultunk Füredre.
Az utazások mostanában nem olyan felhőtlenek már a gyerekeinkkel, mint valaha, mert vagy egymást szekàlják, vagy csak minket bosszantanak fel, vagy épp bántanak meg a beszólásaikkal. Most is így történt, ami kicsit rányomta a bélyegét a délutánra.
Miután hazaértünk, még elpakoltam a ruha hegyet, ami már napok óta vár a kosárban, aztán este is lett.
Azt őszintén remélem, hogy mostanra mindenki eléggé felfrissült, átszellőztette a lakást, mert szerintem jöhetne már vissza a nyár.

2018. jún. 23.

Lusta nap

Elkapott ma a lustaság. De úgy rendesen. Pedig tegnap még azt gondoltam, hogy na majd ma mennyi mindent megcsinálok azok közül, amiket a héten tervezgettem magamban. Szigorúan a nyaralásig tervezek... de már látom, hogy a terveim közül jó sokat el kell engednem, mert vagy időm nem lesz rá, vagy kedvem nem lesz hozzá.
Balázs somlóit sütött ma, olyan igazi, autentikus változatot, ahogy még annak idején tanulta. Még Patriknak ígérte meg a ballagása környékén, de valahogy azóta is mindig volt valami, ami miatt nem készült el. De ma igen. Ettől, hogy ő nekiállt a konyhában tevékenykedni, én már nem fértem oda főzni. Egy fél órát szerencsétlenkedtem ott, aztán fogtam a telefonomat, és rendeltem pizzát inkább. :) Na, nem esett olyan nehezemre lemondani a főzésről, sőt..
Aztán, ha már így esett, akkor szépen hagytam is magam a semmittevésben ellenni, és megnéztem a vb meccseket a tévében. Az esti meccsen halálra izgultam már magam, mert tartottam tőle, hogy még a végén mégis úgy járnak a németek, ahogy nem szeretném.. de hála istennek (meg egy csomó minden másnak), végül nem így történt, még maradt esély. :)
Azért egy adag ruhát kimostam, megszárítottam, de elpakolni már nem volt kedvem.
Azt nem mondom, hogy lubickoltam ebben az érzésben, hogy nem csinálok semmit, mert amúgy meg tiszta nyűgös voltam. Nem való nekem ez a lehűlés nyáron, nincs rám jó hatással egyáltalán.

De legalább a somlói nagyon finom lett. :)

2018. jún. 22.

25 év

25 évvel ezelőtt volt az az este, amikor közte és köztem elcsattant az a csók, ami aztán végül örökre össze is kötött bennünket. Gyerekek voltunk még, én mindössze csak tizenöt éves voltam, ő pedig tizenhét.
Együtt nőttünk fel, mindketten ott voltunk egymás középiskolás ballagásán, és mindent, de tényleg mindent együtt csináltunk végig. Azt nem mondom, hogy nem voltak közöttünk kisebb-nagyobb súrlódások, összeveszések, mert dehogynem.. nálunk is volt (és biztosan lesz is még) ajtócsapkodós vita, meg olyan is, ami után nem szóltunk egymáshoz akár egy napig is. De ezek olyanok csak, amikről jó gyorsan meg is tudunk feledkezni, mert nincs túl nagy jelentősége.
Ennyi idő alatt van annyi közös élményünk, emlékünk, amit talán már nem is vagyunk képesek felidézni.
Nincs szükség arra, hogy számot vessünk bármivel is, mert még mindig ugyanúgy szeretjük egymást. Nyilván a gyerekes-kamaszos lángolást mára felváltotta egy sokkal stabilabb és csendesebb szerelem, de még mindig ott van az a kis szikra a szemeinkben, amikor egymásra nézünk. Megvannak azok a pillantások, amikből bárki azonnal tudja, hogy mi ketten összetartozunk.
25 év alatt összecsiszolódtunk annyira, hogy nem is mindig lenne szükségünk arra, hogy élő szóban fejezzük ki magunkat.
25 év alatt mi ketten egy egészek lettünk. Széttéphetetlen, megbonthatatlan egység, mindig egymásért küzdve, és minden pillanatban egymásért élve.


Vár még ránk sok-sok ilyen év, sok-sok élmény, amiből emlék lesz, és egy csomó minden, amit most még elképzelni sem tudunk. Az biztos csak, hogy mi ketten ugyanígy egy egészek leszünk, mint most.
Szeretem. Pont, mint 9131 nappal ezelőtt is már. :)

2018. jún. 21.

Minek nevezzenek?

Majdnem olyan érzés volt ma hazajönni este, mintha már péntek lenne. Kellett is emlékeztetnem magam, hogy nem, még nem, csak a délutános napoknak van vége, holnap hajnalban még fel kell kelni, és majd akkor lesz csak péntek, amikor már annak a műszaknak is vége lesz.
De az már fél siker, hogy holnap olyankor, amikor egyébként indulnék dolgozni, már majdnem hazafelé fogok jönni. Ki gondolta volna, hogy ilyeneknek fogok örülni? Főleg, hogy ez azzal jár, hogy alig pár óra alvás után indulni kell dolgozni.
Azt meg aztán el sem tudom mondani, hogy micsoda boldogsággal tud eltölteni, hogy már csak kettőt kell lapoznom a naptárban ahhoz, hogy lássam beírva, hogy Dia szabi. :)
Ez egyébként olyan érdekes dolog az életemben, hogy mennyire különválasztódott az, hogy kik hívnak Diának, és kik hívnak Diusnak. Valahogy úgy maradt, hogy mindenki, aki a munkahelyemen ismer, Diának hív. Alig egy-két ember szólít ott Diusnak, és még ezek közül is nagyon kevés az, akitől jól esik. Akiktől nem, ők erre valahogy rá is éreztek (lehet, hogy csúnyán néztem rájuk?), és már nem hívnak így, akiktől meg igen, hát ők a mai napig is. Van egy-két ember, aki nagyon kedvesen hív Diácskának, és nincs szívem megmondani nekik, hogy egyébként ettől a hátamon feláll a szőr tőle, már gyerekkoromban is nagyon utáltam.
De van olyan is, aki Diának hív, és sokkal jobban esne tőle, ha Diusnak hívna, mert közelebb áll hozzám, mint a többiek, de ilyet nem kérek. Magától meg nyilván nem fog eszébe jutni, mert nem is tudja, hogy hogy vagyok én ezekkel a becenevekkel.
Megmondom őszintén, hogy a Dius-énemet, és az életemnek azt a részét, ahol csak nagyon elvétve vagyok/voltam Dia, sokkal inkább kedvelem, és sokkal jobban szeretek Dius lenni, mint Dia.
Ez elég hülyén hangzik, mintha valami skizofrén személyiség lennék, pedig nem. :) Vagy legalábbis nem tudok róla.

2018. jún. 20.

Semmi különös

Ma nem történt semmi különös, olyan átlagos szerdai nap volt, amilyen szerda lehet bármikor.
Azért azt megállapíthatom magamról, hogy mindenképpen szükségem van arra, hogy tevékeny tudjak lenni, ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Néha ugyan pont ez megy az agyamra, de lehet, hogy csak annyi kéne, hogy megtaláljam azt, hogy amikor pont az agyamra megy, akkor legyen valami, amivel lazítani tudok, ahelyett, hogy felidegesíteném magam minden apróságon.
Az új céljaim lassan, de biztosan körvonalazódnak. Nem egyedül én kellek hozzá, de mindenki, akire ehhez szükségem lesz, itt van a közelemben, és majd amikor itt lesz az ideje, meg is fogom beszélni velük. Mondjuk ehhez az is kell, hogy teljesen tiszta legyen előttem is a kép.
Holnap már csütörtök, még délutánra megyek, aztán egy rövid alvást követően megint reggeles leszek pénteken. Ennek az lesz a jutalma, hogy hosszabb lesz a hétvége. :)

2018. jún. 19.

Van az a bizonyítvány

Amit nem kell magyarázni. Lehet, hogy lehetne, de minek?

Egy biztos.. elmondhatatlanul büszke vagyok rá. Vagy nem is tudom mi erre a jó szó. Megszerezte az összes plusz pontot, amit szerezhetett, ezért jelentkezett két tárgyból is emelt érettségire. Nehezebb utat választott, mert a középszintű érettségit sokkal könnyedebben, sokkal magasabb százalékkal teljesítette volna, ez nyilvánvaló, de az emeltet másképp számolják. (a hogyant nem tudom, jó pár verziót végigzongorázott a felvi.hu-n)
Nem is lényeg ez a százalékdolog sem, meg semmi sem. A lényeg az, ahogy ezt az egészet végigcsinálta. Játszi könnyedséggel, mintha csak iskolába ment volna. Egyedül a matek miatt volt kicsit feszültebb az átlagosnál. De nem görnyedt a könyvek fölött órákat, nem voltak áttanult éjszakák sem, készült, de nem belegebedve.
Tegnap délelőtt a magyar szóbeli előtt például így találtam:



El is küldtem az apjának a paparazzi fotót, írtam neki, hogy "nem mondhatjuk, hogy izgul az érettségi miatt" :D

Ma pedig átvette a bizonyítványát. :) És Gyuri bácsi (aki azt hiszem, élete legmeghatározóbb tanára marad) úgy köszönt el tőle, hogy reméli, az érzés kölcsönös, hogy hiányozni fog. :) 




Egy korszak megint lezárult. 




2018. jún. 18.

Számolok

Mint a megváltást, úgy várom most már azt a mindjárt csak tizenhat napot, ami még hátravan addig, amíg majd elindulunk nyaralni. Minden évben nagyon-nagyon várom, az idén meg még arra az érzésre is sikerült ráhatványoznom valahogy.
Idézhetném a Tanú c. filmből azt a jelenetet is, amiben elhangzik, hogy "Hát én már szart érek?", mert most kb. azt érzem sok mindennel kapcsolatban. És lehet hozzátenni, hogy szerénység, Bástya elvtárs szerénység.. nem kell az öntömjénezés.. stb stb..
Nem írhatom le az okát, amiért így érzem most magam, bár nagy részét magamnak köszönhetem, belátom. Az egyik része, hogy ha én valamit csinálok, akkor azt úgy csinálom, hogy benne van szívem-lelkem, odateszem magam teljes emberként (szerénység, Bástya elvtárs..), mert ahogy Keresztes Ildikó is megénekelte már "Egészen, mert félig semmit nem tudok". Az pedig, hogy én ilyen vagyok, és így csinálom, az nekem azt jelenti, hogy mások is így vannak ezzel. A másik baj, hogy igen félelmetes intuícióim vannak, és mellé még rendelkezem némi logikával is. A kettő együtt nem mindig jó párosítás, mert képes vagyok egy pillanat alatt összerakni olyan információkat, amiket jobb lett volna, ha nem sikerül összerakni. Nekem lett volna jobb, mert szépen el lehettem volna a boldog tudatlanság állapotában a magam kis világában, ahol igyekszem mindent olyan jól, és teljes emberként csinálni.
Most meg kicsit azt érzem, hogy egyrészt sz.rt sem érek, másrészt meg egy csomó mindent kár volt így, ahogy. Vannak döntések, amiket ma másképp hoznék meg, de már ugye ez is mindegy.
A kétségbeejtő az egészben, hogy azt érzem, képtelen vagyok ennél kevésbé egész emberként tenni a dolgomat, mert az akkor nem én vagyok. Magamat meg hogy is adhatnám fel? Akkor még ennél is ramatyabbul érezném magam, mint most.
Az biztos, hogy a céljaimat mindenképpen át kell fogalmaznom magamban. Nem most, hanem majd akkor, amikor már képes leszek ennél sokkal kevésbé zaklatottan gondolni rá.
Addig meg arra koncentrálok, hogy ebben az egész zavaros sztoriban van azért jó dolog is, mert van, amire nagyon büszke lehetek ezzel kapcsolatban, és természetesen az is vagyok, és legszívesebben világgá is kürtölném, hogy az, amire én nagyon büszke vagyok, az az egyetlen igaz, és őszinte dolog ebben az egészben. Minden más meg nem ér sz.rt sem.
Számolok vissza. Már csak tizenhat nap. :)