2017. jan. 22.

Aggódós

Még mindig nem vagyok teljesen önmagam, és még mindig zakatol bennem egy csomó minden ezzel a buszbalesettel kapcsolatban. Önző és gyarló módon leginkább az foglalkoztat, hogy hogyan is lesz majd az, hogy elengedem/elengedjük Patrikot Angliába. Már most összeugrik a gyomrom a gondolattól. De mennyire önző dolog lenne a saját félelmem miatt nem elengedni őt? Benne nincs ilyen érzés, ő bízik, hiszen ilyen dolgok nem történnek sűrűn (szerencsére). Na persze, ő még gyerek, akkor is, ha az idén már felnőttkorba ér. De hiába tizennyolc éves, hála a jó égnek fogalma sincs még ezekről az érzésekről, nemigen kellett aggódnia még senkiért.
Ilyenkor azért kicsit jó lenne kevesebb információt kapni, nem tudni mindent, mint most, amikor pillanatok alatt körbeér a világban minden apró kis hírmorzsa is, a legapróbb részletekig tudunk mindent. Ha nem tudnám, talán könnyebb lenne. Akkor is lennének bennem kérdések, és kételyek, de pl. nem tudtam volna megnézni az interneten, hogy majdnem ugyanilyen busz lesz, amivel ők is mennek. Na, ettől például majdnem padlót fogtam.

És a felvételiről... inkább meg sem néztem a feladatokat, mert elég volt, amit olvastam róla, meg amit Erik mondott. Ma este már azt is kibökte, hogy szerinte jó, ha hat pontos lesz a matek. Mert nehéz volt. Már megint. Nem akarok én bántani senkit, de fel nem foghatom, hogy mire jó ez az egész? Évről évre ugyanez megy minden januárban, hogy kapnak a gyerekek olyan felvételi feladatsorokat, hogy nemcsak kettéáll a fülük tőle, de még azt is elfelejtik ijedtükben, amit egyébként tudtak. Nem értem az egész cirkuszt, mert amúgy ezek a pontszámok sem reálisak szinte sosem. Emlékszem, Patrik osztálytársai között volt olyan, aki huszonhat pontos matekot írt, úgy, hogy sosem volt belőle ötösnél rosszabb. Mondtam Eriknek, hogy ne aggódjon, lesz, ami lesz.. nem csak ezen múlik. Ennyit tehetek én. Hogy legalább én bízom benne, és azt a kevés önbizalmát erősítem, ami még maradt.

2017. jan. 21.

Szörnyű

Nincsenek szavak arra, amire ma reggel ébredtünk. Még majdnem az az aggodalom is eltörpült mellette, amit a saját gyerekem felvételijével kapcsolatban éreztem, mert folyton az járt a fejemben, hogy vannak ezek a gyerekek, és az ő szüleik, akik már többé nem tudnak izgulni a gyerekükért. Nem tudom, hogy lehet ezt ép ésszel túlélni, hogyan lehet egy ilyen tragédiát feldolgozni majd.
Nem tudtam nem gondolni arra, hogy alig másfél hónap múlva egy nagyjából ugyanilyen busszal kell majd elengedni a mi gyerekünket egy nem kevésbé rövid útra. Nem mondom, hogy nem az volt az első reakciónk, hogy biztos, hogy sehova nem megy. (amit persze az érintett gyerek kikért magának azonnal)
De folyton ott járt a fejemben, hogy mi minden történhetett addig, amíg felfogta mindenki, hogy itt nagy baj van/lesz? Csak remélni merem, hogy azoknak, akiknek nem sikerült megmenekülni, nem tartott sokáig. Nem sok ideig kellett szembenézniük a félelemmel és a reménytelenséggel.
És még van egy csomó minden, amit nem is merek sem elképzelni, sem elgondolni.
Szörnyű tragédia.


2017. jan. 20.

A végén kérés van

Ennek a hétnek is vége van. Úgy tűnik, hogy mindenki elfáradt rendesen, mert mire én hazajöttem este a munkából, már mindenki igen laposakat pislogott. Pedig a hét elején ilyenkor, tíz óra tájban még mindannyian rám zúdítottak ilyenkor mindenféle információt. :)
Eriknek (és vele együtt minden nyolcadikos sorstársának) holnap nem lesz könnyű délelőttje. Akkor írják a központi felvételit. Remélem, az idén azért kicsit kevésbé lesz nehéz, mint tavaly volt. Gyakorolt rá, készült, biztos izgul is. Nekem már csak annyi dolgom van, hogy drukkoljak neki.

Szomorú dolgot osztok meg veletek. Ha valakinek módjában áll segíteni neki, akkor tegye meg. Kedves bloggerlány, nálam is (és biztos nálatok is) többször is megfordult már.

http://barifelhoblog.blogspot.hu/p/kerlek-segits.html?spref=fb

2017. jan. 19.

Kispéntek

Ma már ott tartunk végre megint, hogy már csak egy munkanap van hátra a hétből. Épp itt az ideje szerintem, bár azt veszem észre magamon, hogy nem is annyira a sok munka a megterhelő, hanem az a rengeteg egyéb, amivel együtt jár. :D Nem tudom mondjuk, hogy mit kezdenék azzal, ha rám lenne bízva, hogy adott feladatmennyiséget kell elvégeznem egy héten, és azt olyan időbeosztásban csinálhatom, ahogy csak nekem jó. Lehet, hogy kipróbálnám, hogy megcsinálom egy szuszra, és mondjuk két napig éjjel-nappal csak dolgoznék, és cserében öt naposra duzzasztanám a hétvégét. :D
Na ilyen nem lesz, marad minden a régiben, és ugyan próbálok én változtatni egy csomó mindenen, és jó pár dolog alakult is már, mégis messze van még az ideálistól. Mondjuk nem akarnám mindenben Balázst tekinteni az etalonnak (mert még a végén elbízná magát), de pl. tök jó lenne oda eljutni, ahova ő. Mert neki aztán sosincs olyan, hogy nem akar menni, megy, és teszi a dolgát. Morgás nélkül helyettesít, dolgozik akár hat napot, vagy épp hetet is, ha úgy hozza a sors.. nem is értem, hogy lehet így.. :)
Lényeg, hogy holnap már péntek. Aztán megint itthon lehet lenni hétfő hajnalig.

2017. jan. 18.

Mi van, ha tényleg?

Volt idő, amikor még másképp gondolkodtam egy csomó mindenről. Valószínűleg azért, mert sokkal fiatalabb, és gondtalanabb voltam, egész más dolgokra figyeltem oda, és más dolgokra figyeltem fel, mint most.
Egész más, amit most gondolok az oktatásról, mint pl. tizenegy évvel ezelőtt, amikor az első gyerekem iskolás lett. Csalódott is vagyok, az igaz, de sokkal inkább azt hiszem, csak kinyílott a szemem egy csomó minden kapcsán a gyerekeim által. Rég nincs már bennem olyan, hogy bármi  jelentőséget is tulajdonítsak egy-egy jegynek, vagy bizonyítványnak, de mostanában már annyira a dorgálások, és a beírások sem hatnak rám. Valahogy azt érzem, hogy egy hülye hibás rendszer az egész, amit csak azért erőltetnek, mert senki nem látja be, hogy úgy, ahogy van, sutba kéne vágni mindent, amit eddig gondoltunk róla, és elkezdeni elölről építkezni, megfelelni a mai kor elvárásainak. Addig, amíg ez így marad nem lesz jó szerintem. Olyasmi, mintha nekem annak idején lúdtollal kellett volna megtanulnom írni, mártogatni a tintába, és figyelni, hogy ne legyen pacás semmi. Hát biztos, hogy még ma is ott ülnék, és mártogatnám, utálva az egészet.
De egész más, amit gondolok az egészségügyről is, mint sok-sok évvel ezelőtt. Akkor még szinte feltétel nélkül elhittem mindent, amit valaki olyan mondott, akinek dr. volt a neve előtt. Ma már vannak kétségeim. És nem, nem olvastam Lenkei Gábortól semmit a világon, meg nem is gyártok összeesküvés elméleteket, de mégis.. valahogy úgy érzem, mintha úgy alakult volna minden, hogy mindig több és több legyen a beteg. Mindenre kitaláltak valami pluszban bevehető szert, ma már csak náthára legalább ezerféle francot lehet kapni. Ez a rengetegféle vitamin és táplálékkiegészítő is.. hát nem tudom. Gyerekkorunkban volt az az egyféle c vitamin, aminek ha jól emlékszem, olyan 30 mg körül van a vitamintartalma, abból kaptunk napi egyet. Most meg azt is olvastam, hogy akár napi kétezer mg c-vitaminra is szükségünk van. Hogy lett alig harminc év alatt abból a harmincból kétezer? Nem korcsosultunk ennyit szerintem.
De aztán az ilyen dolgok kapcsán eszembe jutnak mégis azok az elméletek, hogy mi van akkor, ha tényleg igazak azok a gondolatok, amiket az összesküvés-elmélet gyártók hangoztatnak? Hogy mindez direkt van, mert ebben a világban klasszikus háborúra már nemigen van lehetőség, ámde túl vagyunk népesedve, és hát hmmm.. valahogy meg kell oldani, hogy majd még x idő múlva is legyen elég víz, élelem, ilyesmi? Aztán ezeket a gondolatokat gyorsan el is hessegetem, mert félelmetes még akár felszínesen is belegondolni.

2017. jan. 17.

Mi lesz majd?

Beszélgettünk ma arról abban a pár percben, amikor megálltunk két számolás között, hogy milyen is az, amikor egy anya "szárnyai" alól kirepülnek a gyerekek. Vannak közöttük egy gyerekes, két gyerekes, három gyerekes és négy gyerekes anyák is. Mindannyian más-más mentalitással, vérmérséklettel rendelkezünk, másképp szemléljük a világot is. Abban azért mégis mindenki egyetértett, hogy olyankor kell valami, ami egy új célt ad az embernek, valami olyan, amit addig még sosem csináltunk, vagy mert nem volt rá alkalmunk, vagy mert nem is mertünk gondolni sem rá.
Van, aki már bőven túl van ezen közülünk. Kb. fele-fele arányban vagyunk, akik már túlestek ezen, és akik még nem. Kérdezték is, hogy én mit gondolok, hogy fogom megélni, ha nem lesz már "gondoskodnivaló" gyerekem itthon, mert felnőnek.
Őszintén? El sem tudom képzelni. Biztos, hogy nehéz lesz majd. Túl gondoskodó vagyok ahhoz, hogy egyszerű legyen. Biztos bele fogok halni is egy kicsit. Az, hogy mit fogok kezdeni a felszabaduló energiáimmal, nem tudom. Remélhetőleg jön majd valami jó dolog, ami akkor örömöt hoz nekem, és pótolja a keletkező űrt.
Meg remélhetőleg még jó sok idő eltelik addig. :) :D

2017. jan. 16.

A királyfi 12 éves lett

Épp tegnap történt, így aztán lassan most már kezd királyi allűröket felvenni, és kinőni a királyfiságot. Valami egyeduralomra törne, ha tehetné, és igazából ehhez meg is van minden képessége. Egy bánata van csak a királyfinak.. ketten is vannak előtte a sorban, akik szerinte akadályozzák őt, szerintem meg tapossák inkább előtte/neki/érte az utat.
A királyfi továbbra is elképesztően kreatív, csak kapkodjuk a fejünket az alkotásaitól. A királyfi továbbra is imád bűvészkedni, és nagyon mesterien tud is. A királyfi továbbra is építészmérnök szeretne lenni, de újabban az informatikus szakma is szöget ütött a fejébe.
A királyfinak nagyobb lába van, mint nekem, több, mint negyven kiló (pontosan nem tudom, talán fél úton van pont a negyven és az ötven között?), mindehhez 142 cm magas. A királyfi nincs megelégedve sem a magasságával, sem a súlyával, és nem hiszi el, hogy nem marad dagi, mert ki fogja nőni.
A királyfi hatalmas Star Wars rajongó, akinek a legidősebb bátyja nembarátnője sütötte a szülinapi tortát. Természetesen Star Wars-ost. És emiatt a királyfi rögtön közölte is, hogy "most már akkor bármikor jöhet, mert beregisztrált a családba". :) A királyfi saját kezűleg gyúrt kókuszgolyót is gyártott a szülinapjára.
A királyfi nagy Rubik kocka rajongó is, és ha jól emlékszem, a kirakás rekordja már bőven fél perc alatt van.
A királyfi nagyon jól beszél angolul, és nagyon jól ért is angolul.
A királyfi nagyon nem jól érzi magát az iskolában, emiatt aztán a jegyei sem a legfényesebbek. Ha nem szeretnénk őt ennyire, biztos, hogy nagyon mérgesek is lennénk rá miatta. De szeretjük és ismerjük őt, tudjuk róla, hogy olyan környezetben tud csak szárnyalni, ahol szeretik őt. Ahol nem szeretik, ott nem fogja megmutatni, kicsoda is ő valójában.
A királyfi rengeteg türelmet és rengeteg szeretetet igényel, de ez pont így van jól. Néha ugyan mi, királyi alattvalók nagyon elfáradunk ebben, és alig várjuk, hogy némi lélegzetvételhez jussunk két bűvésztrükk és egy műalkotás között, de nagyon boldogok vagyunk attól, hogy ő épp minket választott 12 évvel ezelőtt.