2018. dec. 11.

Utolsó előtti

Már semmi extra nagy dologba nem kezdtem bele ma sem, csak a törölközőket, fürdőlepedőket mostam-szárítottam, meg persze ebéd is készült. Aztán elmentem a háziorvoshoz, hogy akkor írjon ki csütörtöktől keresőképessé, hogy holnap mehessek az üzemorvoshoz ezzel a papírral, meg a zárójelentésemmel. Aztán majd ő meg  mondja holnap délután, hogy hát akkor jól van, dolgozzon, és akkor csütörtökön már hajnalban fogok kelni. Na, az a hajnali négy óra biztos, hogy irgalmatlanul korán lesz majd, egészen jól elszoktam tőle. Igaz, az nekem megy gyorsan, mert mindig is nehezemre esett.
Délután léptünk előre ajándékügyben is, már két gyerekünknek is van ajándéka, és van, akinek meglepetés is van már. Ilyenkor felvillanyozódom, hogy ahh, tök jók vagyunk, mert amúgy még van egy csomó idő is, aztán rájövök, hogy ja, dehogy van. :) Pánikra továbbra sincs semmi okunk azért, szerintem volt ez már rosszabb is.
Azt kell még kigondolnom, hogy szombaton hogy vegyem rá Balázst is, és magamat is egy nagyobb lélegzetű bevásárlásra, mert nekem jövő héten ilyesmire nem sok időm lesz, ha délutánonként dolgozni fogok. A jövő heti hétvége meg már az lesz, amikor mindenki pánikban lesz a boltok zárva tartása miatt, és armageddonra készülve fognak vásárolni. Azt meg olyankor ki nem állhatom. Amúgy sem a szívem csücske a bevásárlás, de van egy szint, ameddig jól tudok tolerálni. (igaz, egyre csak csökken ez a szint)
Na majd valahogy lesz.. holnap még ágyneműt mosok délelőtt, meg persze főzni is kell... aztán üzemorvos, és utána el kell kezdenem hangolódni.. munkára.. brrr..

2018. dec. 10.

Karácsonyi kívánságok

Az idén valahogy megint nem dúskálunk a kívánságokban. Illetve azért Eriknek mindig van ilyen földtől elrugaszkodott ötletei, mint negyvenezres sneaker, ami tökmenő, és hype, meg minden, és szerinte amúgy befektetésnek is tökjó. Nos, azon túl, hogy amit mutatott, botrányosan csúnya is (de az egyediségét elismerem), az ára is olyan, amit azért egyetlen pár hordhatatlannak tűnő cipőért biztosan nem adunk. Ezen kívül még gondolt ő már százhatvanezres csúcsmodell telefonra is, meg a jó ég tudja milyen játékkonzolra. Szóval csupa ilyen, ami olyan vágy, amiből egyrészt ki fog nőni (mert eléggé életkori sajátosság ezekre a menőségekre vágyni), másrészt semmi köze ahhoz, amit emberléptékűnek nevezünk.
Ugyanakkor amikor konkrétan rákérdeztem tőlük, hogy mégis.. van e olyan kívánságuk is, amire tényleg vágynak, ami jó lenne, ha lenne, akkor csak Rolitól kaptam egy linket valami hordozható hangszóróról. Erik és Patrik pedig fej-fej mellett válaszolták, hogy "csak egy békés ünnepet" szeretnének. Itt azért én gondoltam olyanra, hogy "na, k.pjátok be", de persze ki nem mondtam volna. Mert ebben meg benne van, hogy amúgy jó fejek, és amúgy megvan mindenük. Nyilván a kütyük terén a határ a csillagos ég csak, és mindig talál az ember olyat, ami jobb és modernebb és menőbb annál, ami van. Meg olyan is van, ami még nincs itthon. (játékkonzolunk pl. sosem volt, tablet sincs senkinek)
Ha úgy vesszük, akkor nézhetjük úgy, hogy Balázsnak van igaza, és tényleg nem kell semmi karácsonyra, hanem majd amikor megújítjuk megint az éves bérletünket a Groupama Arénába, az lesz a karácsony. Ami egyébként tényleg igaz is, mert igazán komoly ajándék mindannyiunknak, de az a helyzet, hogy az a bérletmegújítás majd csak tavasszal lesz aktuális. Május környékén.
Ráadásul nekem a karácsony még mindig arról szól, hogy valami olyannal szeretném megajándékozni azokat, akiket szeretek, amiről tudom, hogy nagyon fognak örülni. Ilyet meg egyre nehezebb találni mindannyiuknak. Tuti, hogy én vagyok a legkönnyebb eset a családban, mert nekem egy csomó minden van, amire folyamatosan szoktam vágyni.
De azért még nem adom fel, mert olyan még nem volt, hogy semmi ne legyen a fa alatt, úgyhogy most sem lesz. :)

2018. dec. 9.

Lassan letelik

Néha már előfordul, hogy arra gondolok, elvileg a jövő héten már két napot dolgozni fogok. Azért csak elvileg, mert az üzemorvosnak szerda délután rá kell bólintania. Ami elvileg sima ügy, de nála sosem lehet tudni. Néha elborzaszt a gondolata is, hogy most akkor megint hajnalban kelni kell, és nem azt csinálok egész nap, amihez kedvem van, hanem amit kell. Néha meg azon kapom magam, hogy hiányzik is egy kicsit. A munka része. Semmi más, csak a vegytiszta munka belőle. A közeg, a sallangok azok egyáltalán nem. Furcsa érzés. Úgy az egész. Mert egyébként most, hogy lassan egy hónapja itthon vagyok, meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy igen (kövezzetek meg érte nyugodtan) a nőknek sokkal inkább van a helyük itthon, mint úgy a munka világában, ahogy azt most tesszük. Na jó, ezt én eddig is mondtam, de most végképp megerősödött ez bennem. Minden nap volt bőven elfoglaltságom, nem sorozatokat néztem naphosszat. És milyen jó is volt, hogy nem csak kötelességből főztem a családomnak, hanem kedvvel, ráérősen.
Így aztán akármilyen anyagi áldozattal is jár és járt ez az egész, azért szerintem megérte. (ezt majd a januári fizetésnapon nem így fogom érezni, de sebaj.. az még soká lesz)


2018. dec. 8.

Ma is meccsnap

Azt ne is kérdezzétek, hogy januárban mit fogunk csinálni szombatonként, amikor tart majd a téli szünet, mert még nem tudom. De biztos, hogy ki fogunk találni akkor is valamit.
De ma még nem kellett más programon gondolkodni sem, mert ma volt az utolsó hazai meccs. Szerencsére olyan hideg sem volt, mint a múlt héten (nem mintha vissza tudna tartani bármilyen hideg is), az eső sem esett, pedig egész héten azzal riogattak az előrejelzések.
A meccs első félideje nagyon tetszett, a másodikban voltak nagy pillanatok, és voltak olyanok is (sajnos ezek voltak többségben), amiket jobb lett volna nem is látni.
A családi szelfi elkészült, a három pontot otthon tartottuk (és a mögöttünk lévő két csapat mindegyike kikapott), így ez egy tökéletes szombat délután (este) volt.


2018. dec. 7.

Adni jó

Rendszeresen szoktunk adományozni a rászoruló családoknak, elsősorban ruhákat, esetleg megunt, kinőtt játékot. És rendszeresen szoktunk ajándékba is adni ezt-azt azoknak, akiket nem zavar, hogy esetleg az én fiaim már hordták azokat a ruhákat, mezeket, stb-t. Cipőt nem szoktunk, esetleg olyat, amit valaki átnőtt, és maximum egyszer volt a lábán.
Talán egyszer volt olyan, hogy ruhákat, mezeket adtunk el a vaterán, de akkoriban arra a bevételre is nagy szükségünk volt. Egyébként a mai napig fáj a szívem azért a fradi mezért, amit akkor el kellett adnunk.
Az különösen jó érzés, amikor azt látom, hogy a gyerekeknek is természetes ez, és jó szívvel adják. Patrik a héten kért meg, hogy állítsak össze egy cipősdobozt az idén is, mert ugyan már nem jár középiskolába, de az idén is van ott is gyűjtés, és akkor ő ma átviszi a régi sulijába. Tegnap össze is raktuk, került bele sokféle apróság, szépen becsomagoltuk, ő pedig ma buszra ült, és átvitte. És azt mondta, hogy nem tudja miért, de annyira jó érzés, hogy tud adni. :)
Ma este több szatyornyi ruhát készítettünk össze, amit holnap a meccsre viszünk magunkkal. Félve kérdeztem a fiúkat, amikor a nagy jysk-es táskát vettem elő, hogy hajlandók e a parkolótól az Arénáig elhozni, mire ketten is siettek közölni, hogy "Persze, Anya, ez alap." Még majd holnap veszek mellé pár csomag tésztát, konzervet, aminek szintén nagy hasznát veszik.
Az Arénában belül is lesz gyűjtés, ott pénzt gyűjtenek a székelyföldi árváknak, szerintem mindenki le fog mondani az aktuális melegszendvicséről, hot dogjáról, hogy annak az árát nekik adjuk.
Hálás vagyok érte, hogy tudunk adni.

És mert adni jó.. (de ez már csak azért így, mert jól jön ki :D) ma otthagytam a doktornőnek a varratomat. :) Igaz, nem nagyon örülhetett ennek, mert kicsit megkínzott érte, hogy az övé lehessen, de üsse kavics, ezen is túl vagyunk. A szövettan is rendben van, csak gyulladást találtak, semmi kórosat, vagy aggódnivalót. Még két-három napig kell most kenegetnem, és aztán el is felejthetem az egészet. Vagyis lehet belőle egy emlék.
A varratszedés után elmentünk, és megnéztük az új Sóstói Mol Arénát (vagy mi is a neve), mert jövő héten oda megyünk meccsre, és tájékozódtunk, hogy hogy is jutunk oda, hol tudunk parkolni, stb. Azt nem árulom el, hogy mit énekeltem én ott az üres vendégszektor lépcsőjén, mert hát amúgy úrilányok nem énekelne ilyet, de olyan jól esett, hogy már ezért megérte. :) Meg amúgy olyan jó volt kettesben lenni egy délelőttöt, hogy szerintem erre gyakrabban kéne sort kerítenünk.

2018. dec. 6.

Elő a pozitív gondolkodással

Bevallom, már régen nem úgy hiszek ebben az egész pozitív gondolkodás dologban, mint valamikor, és ennek egy csomó oka van, de legfőképp az, hogy egy bizonyos "csatornán" folyamatosan ezt sulykolják, hogy "legyél pozitív", és "élj a mának", meg ilyenek, míg a másik oldalról meg módszeresen öntik a nyakunkba a sz.rt.  Én a magam részéről maradok a józan paraszti ész diktálta dolgaimnál, és igen, azért igyekszem pozitívan szemlélni a világot, és optimista maradni (meg leginkább megőrizni a saját józan eszemet ebben az agyament világban)
Ma viszont amikor megérkezett a fizetésem, és aztán pár órával később emailben megkaptam a fizetéspapíromat is, egy időre igen borús volt a hangulatom. Mert ugye tudtam én, csak mégsem sejtettem.. vagy valami ilyesmi. Egy darabig dühöngtem is, meg morogtam, aztán Balázs mondta, hogy "nézhetném az egésznek a jó oldalát is" (pedig kettőnk közül ő a pesszimistább). Még volt pár perc, amíg magamban ezen is elfüstölögtem, hogy persze, Te könnyen beszélsz most (mintha nem egy kalapba.. izé.. bankszámlára érkezne a fizetésünk), de aztán beugrott, hogy volt idő, amikor ennek a mostani fizetésemnek majdnem a tizedéért dolgoztam. És ahhoz is jópofát kellett vágnom, mert akkor az volt, és semmi más. És persze az is eszembe jutott, hogy az elmúlt hetekben hányszor szereztem örömet a családomnak csupán azzal, hogy egy sima hétköznapon is volt időm olyanokat főzni, amire máskor nincs, meg hogy hetek óta nyugodtabb vagyok, mint ebben az évben valaha is voltam. Úgyhogy néztem a jó oldalt, és megnyugodtam.

(most már csak azt kell majd eldöntenem jövő hét elejéig, hogy bevállaljam e az orvosnál, hogy napok óta fáj a vesém környéke, vagy maradjak a jól bevált majd elmúlik módszernél.. )

Holnap megszabadulok attól a megmaradt varratomtól is (amihez ha hozzáérek, elég kellemetlen érzés, remélem, hogy gyorsan túl leszek rajta..)

2018. dec. 5.

Kedves Mikulás!

Olyan nagyon szívesen pakolásztam mindig helyetted az elmúlt tizenkilenc évben. Beleharaptam a kekszbe, beleittam a tejbe, még a répát is eltüntettem, amivel Rudolfnak készültek. Nem esett ez nehezemre, mert mindig jó volt a segítődnek lenni. Főleg, mert a másnap reggeli örömöt is én láttam, és nem pedig Te.
Ma viszont igazán cserélhetnénk. Csak most az egyszer.. mert Te úgyis egész éjjel ébren vagy, repkedsz a kontinensek között, ráérsz figyelni arra, hogy már tényleg mindenki úgy csukja magára a szobája ajtaját, hogy már ne jöjjön ki inni, pisilni, stb. Tudják, persze, hogy tudják, hogy igazából nem is Te hoztad, hanem én... de mégis.. valamit azért meg kell tartani a varázslatból. Meg mert meglepetést kapni nagyon jó.
A másik dolog meg, amiről beszélnünk kell: jövőre igazán segíthetnél abban, hogy ha időben rendelek valamit, akkor ne történjen semmi fennakadás, ne felejtsék el összekészíteni, meg ilyesmi, mert az tök ciki, hogy nem ér ide időben. Majd még a végén rosszul jövök ki az egészből, és azt fogják mondani, hogy bezzeg amíg a Mikulás intézte, minden itt volt időben..
Nos, Mikulás? Áll az alku? A kéményünket megtalálod, a nappaliban elfértek. De csendben ám.. mert vannak nálunk olyanok, akik minden neszre felébrednek.
U.i. Ne áruld el senkinek, de valahol elhagytam az egyik varratomat. :D :D Fogalmam sincs, hogy ez hogy lehet, de csak az egyik van meg. :D

Jövőre találkozunk. :)