Nálunk a nyári szünet

Arról fogalmam sincs, hogy írtam e erről már valaha is, vagy mindig csak fejben maradt a gondolatsor, de az biztos, hogy minden nyári szünetben felmerül bennem, hogy vajon jó ez, hogy az én gyerekeim tényleg pihennek és lazulnak egész nyáron?
A környezetünkben szinte minden családban megy legalább az egyik gyerek valamilyen táborba, kézműves-tábor,sporttábor, mesetábor, ilyen-olyan tábor, a mieink nem. Ennek több oka is van. Egyrészt irtózatosan soknak találom az árakat, irreálisnak gondolom még akkor is, ha értem én, hogy miből tevődik össze. Arról nem beszélve, hogy nálunk minden hárommal szorzódik. Ami úgy kb. azt jelentené, hogy egy-egy táboros hétre elmenne a havi fizetésem. És még akkor abba bele sem gondoltam, hogy hány olyan napközis tábor van, ami ugyan lényeges olcsóbb, ámde az odajutást is meg kell oldani, meg a hazajutást is. Ami nálunk elég furán kivitelezhető lenne.
Másrészt a gyerekeink nem vágynak ilyenekre. Nem tudom, hogy pusztán csak azért nem, mert nem ismerik, vagy akár csak simán lusta disznók, és tudják, hogy egy ilyen táborban napirend van, meg feladatok, meg mindenféle szabály.
Harmadrészt én egészen komolyan gondolom azt, hogy a nyári szünet pihenésre van. Pihenni pedig szerintem úgy lehet, ha hagyjuk őket azt csinálni, ami jólesik nekik, addig aludni, amíg csak maguktól nem ébrednek, fagyit enni reggelire, vagy vacsorára, akár tévét nézni fél napot is, vagy focizni ugyanennyit. Azt tapasztalom, hogy mindenfélét csinálnak, igaz, sokat számítógépeznek (főleg ebben a melegben), de mennek biciklizni, focizni, segítenek. Mindent hárman. És ez a két nagyot dícséri, hogy a kicsit nem hagyják ki semmiből, pedig tudom, hogy sokszor teher nekik, főleg, ha biciklizni vagy focizni mennek. Ennek ellenére kérni sem kell nekem, ha Roli menni akar velük, hát mehet.
Igazából azt sem bánnám ám, ha egész évben így lenne. Tanulhatnának skype-on tőlem nyugodtan. Nagyban megkönnyítené az életünket... mondjuk legalább annyira meg is nehezítené, de abba most ne menjünk bele.

Na és nálatok? Táboroznak?

14

Ma este, egészen pontosan 20:21 perckor tizennégy éves lett a legnagyobb fiam. 14 éve vagyok anya, ami vitathatatlanul életem legnagyobb boldogsága.
Azon gondolkodtam ma, milyen hihetetlen gyorsasággal telt el ez a tizennégy év, mert én még mindig órára és percre pontosan vissza tudom idézni, hogy mi mikor és hogyan történt. Még a mai napig fel tudom idézni azt az érzést, amikor bekerültem a szülőszobára. Hihetetlen izgalom volt bennem, és persze hogy egy kis félsz is az ismeretlentől, amit annyian próbáltak előtte elmesélni... de nem lehet ezt. Meg kell élni az összes fájdalmával együtt, még akkor is, ha úgy elsőre az a fájdalom igen váratlanul ért.
Emlékszem még, mennyire béna anya voltam eleinte, aki még a szoptatáshoz is annyira sután állt hozzá, hogy végül aztán nem is sikerült.
Eltartott egy darabig, amíg felfogtam, hogy Ő itt az én fiam, és ezután bármi történjen is, mindig hozzám fog fordulni (meg az apjához is, persze). El sem tudtam képzelni, mi minden lesz majd, amit meg kell oldani, el kell magyarázni, meg kell értetni.
Pedig vele nagyon könnyű volt mindig. Kivéve az alvást, mert ahhoz aktív részvétel kellett, eleinte ringatva volt csak hajlandó őkelme, később azzal is beérte, ha mellé fekszem, csak hadd pakolja be a lábait az én térdeim közé. De egyébként nagyon jó gyerek volt, aki nem igényelt semmi extrát, simán beérte, hogy a közelemben lehetett. Mindig sokat beszélt, és nagyon hamar mondott komoly mondatokat. Most, ennyi évvel később a komoly mondatok megmaradtak, ahogy a sok beszéd is, és azt hiszem, kezd kialakulni az igazi személyisége is.
Nos, ez a tizennégy éves kori önmaga nem mindig tetszik nekem, még akkor sem, ha én vagyok az anyja, aki mindig, minden körülmények között szeretni fogom. Néha letöröm a szarvát egy kicsit, amikor az a fanyar angol humor számomra már túlzó, de egyébként nagyon bírom, hogy ilyen, amilyen. Vág az esze, mint a borotva, minden helyzetben feltalálja magát.
A legnagyobb segítségem is Ő ezen a nyáron is. Nem tudom fog e majd ezért valaha szemrehányást tenni, de most zokszó és morgás nélkül csinál bármit. A kutyákat rendezi, az öccseinek ad ebédet, bepakolja a mosogatógépet, sőt, a héten még a felmosást is lebonyolították.
Mostantól lesz tinédzser igazán, bár jelen van már minden kamaszos attitűd, amiről csak szólnak az urban legend-ek (nem is azok, jelentem). Az a szerencse, hogy most még nem tizenhat, mert most még hajlandó elfogadni a tanácsomat, még elő-előbukkan belőle az a kicsi gyerek, aki egykor volt, és aki minden bánatával azonnal szaladt hozzám, hogy megvigasztaljam.
Már egymagasak vagyunk, ami egyébként az Ő számára nem túl jó hír, mert én inkább alacsony vagyok, mint magas. Az apjával egyméretű cipőt hord, és azt hiszem, súlyban engem már lehagyott. Abszolút felnőttméretű ruhákat hord, ami roppant fura, ha belegondolok, hogy ez a gyerek ugyanaz, aki annak idején a "zsarus" (Postás Pat) rugdalózóban volt.
Van egy csomó minden, amiben már rég lehagyott engem, és folyton lenyűgöz azzal a képességével, hogy mindent meg tud jegyezni (ez ilyen apja-vonal). És amennyire apja fia, annyira hasonlít rám is. Mert a lelke az bizony olyan, mint az enyém.
Még biztosan tudnék róla több oldalt írni, kisebb-nagyobb anekdotákat... olyanokat, hogy nagycsoportban addig nem volt hajlandó óvodába indulni, míg ki nem olvasta a nemzeti sportot.
De mindenképp az lenne a vége, hogy mennyire örülök Neki, hogy éppen tizennégy éve Ő volt, aki megszületett hozzánk. Annyival kevesebb lennék nélküle.
(és bármi mást is állít ez a fertelmes kamasz.. a szörnyű szarkasztikus humorával.. én még mindig csak harmincöt ám..:P)

A verset Tőle kölcsönöztem

Heti hullámvasút

Ez az egész hét maga az őrület számomra. Túl azon, hogy tényleg sosem dolgoztam még ennyit.. és túl azon, hogy Balázzsal gyakorlatilag jó, ha napi öt percet találkozunk, és három mondatot sikerül váltanunk azon kívül, hogy mit kell venni.

A fáradtságtól is biztosan, vagy akár ilyen a csillagok állása is, nem tudom, de olyan érzelmi hullámvasút van bennem, hogy ma este ott tartok, hogy sírni volna jó. Nincs semmi baj, bár majdnem egy órája itthon vagyok, és még csak most csengett le bennem az ijedtség okozta adrenalin-löket (amit köztudott, hogy amúgy sem viselek jól). A héten három műszakban dolgozunk, tehát minden este váltott minket az éjszakás szak. Ma is jöttek, de a háromból csak ketten, és mindketten rettenetesen felzaklatott állapotban, merthogy a harmadik kolléganő nem jött, és nem érik el telefonon sem,és senkinek fogalma sincs róla, hogy mi van vele, hol van.. Ahányan voltunk, lemerevedtünk egy pár másodpercre, hogy aztán átgondoljuk, mit tudunk tenni. 

-Hívjuk fel a férjét...... igenám, de ő külföldön van. 

-Akkor szerezzük meg a fia számát... igenám, de ő meg valami fesztiválon van. 

Közben újra és újra hívtuk, de a telefonja tök süket. 

Ketten voltunk a délutános szakból helyiek, így aztán ránk jutott a feladat, hogy elmegyünk hozzá, ahol lakik, és megnézzük hogy van, vagy mi van.. és ha esetleg elaludt, behozzuk dolgozni. 

Míg az öltözőből leértünk a kocsihoz, ezer verziót beszéltünk át, mi lesz, ha nem nyit ajtót. Ha hiába csengetünk? Kihívjuk a rendőrséget? Vagy mi? 

Beültünk az autóba, és jött. Tolta a biciklit, amin egy rohadt lámpa sem világított, szakadt róla a víz, remegett keze-lába. Igazából abban a pillanatban a megkönnyebbüléstől tudtam volna sírni, ha nem aggódom annyira, hogy még most ott rosszul lesz, amilyen állapotban van. Rácsukódott a garázsajtó este, ennyit mondott, és már ment is befelé. 

Engem sokkolt az egész helyzet. Egyáltalán már az, hogy nem tudtuk mi van vele, és nem volt elérhető (és már értem, miért is voltak ekkora pánikban miattam is múltkor), ráadásul nekem eszembe jutott egy két évvel ezelőtti eset, mikor ugyanígy várták ugyanide a kollégát, és soha többet nem jött. 

Szerencsére most ez nem történt meg. És nagyon remélem, az éjszaka eseménytelenül telik, és nem lesz semmi baj, és hétvégén sikerül majd kipihennie is magát. 

Ugyanakkor, hogy ne csak rosszat írjak így késő este.. a héten jó sokat dolgoztunk együtt egy olyan emberrel, akit én sokra tartok, viszont nem túl sokszor nyílik rá alkalmam hogy akár szót váltsunk egymással köszönésen kívül. Többször is beszélgettünk, (már-már elbízom magam, hogy szeret velem beszélgetni) sokféle dologról. Besegített a munkámba is, és csak állt, és beszélt, hogy majd hova mennek mikor szabadságon lesz, és mit szólt hozzá a család. Szinte elsőként gratulált az előrelépésemhez, egy ugyanilyen "mi újság lányok, minden rendben?" kérdéssel indított beszélgetés közben. Ma pedig... és ettől is majdnem elsírtam magam.. azt mondta, de jó Balázsnak, hogy velem mindent meg tud beszélni, mert náluk ez nem így van. Részemről csak miatta nem is bánnám, ha még tartana ez az egész jövő héten is, mert majd ezentúl nem lesz alkalmunk így beszélgetni. 

Szóval, ezen a héten nagyon sok minden történt. És még nincs is vége. Röpke hét óra múlva újra munkába fogok állni... de sebaj.. mindjárt itt a délután, és vasárnap majd teszem a semmit. 

Hogy csinálod, mondd?

Mármint hogy a gyerekekkel.. mert nem sok a három? Hogy van időd ennyi gyerekre mosni, főzni? Egyáltalán, hogy bírtad, amíg kicsik voltak?
Hát igazából egyik kérdésre sem tudtam jól válaszolni. Mert soknak semmiképp sem sok a három, de néha nagyon sok. Igaz, olyankor az egy is sok lenne. Ha tehetném, vagy tehettem volna, többen lennének a háromnál is. És hogy is lenne sok? Miből? A jóból, amiből sosem elég? Vagy a szeretésből, ami mindig itt van velük együtt? Vagy abból, hogy mióta ők vannak, egészen biztos vagyok benne, hogy már nem éltem hiába?
Hogy van időm? Hát kell. Ennyi. Mosni is, főzni is. A mosógép mos programozva, ha a szükség úgy hozza. A főzés meg.. hát van, hogy csupa egészségtelent eszünk, mert van másfél órám vásárolni, elpakolni, főzni, teregetni.. na, olyankor eszünk valami sült krumpli-előrepanírozott bigyó kombót, vagy pizzát, vagy gombócot, amit csak kifőzni kell. De nem is szoktam ebbe belegondolni egyébként, hogy mire hogy van időm, vagy hogy nincs. Jobb is mondjuk, mert csak frusztrálnám vele magam, mert egészen biztosan találnék egy csomó  hibát, amit mások másképp csinálnak, és nyilván jobban, mint én. Volt egy ígéretem magamnak is, meg másoknak is, és egyelőre tartom magam ehhez. És ebbe belefér nekem a gyorskaja is.
És hogy hogy bírtam amíg kicsik voltak? Néha kiborultam, mert roppant haszontalannak éreztem magam, de egyébként nagyon-nagyon élveztem. Soha még olyan szabad nem voltam, mint abban a sok-sok évben. Minden rezdülésüket nyomon kísérhettem, minden fontos pillanatban ott voltam, mert ott lehettem. Nem adnám semmiért sem, és ha újrakezdeném, akkor is így csinálnám.
Amúgy meg tök érdekes, hogy még mindig csodabogárnak számítok a három gyerekemmel. Pedig én azt gondolom, tök átlagosak vagyunk így öten. Ja, és az meg aztán a csúcs.. hogy a gyerekem mindjárt tizennégy, én meg még csak harmincöt? Na, hogy ezt hogy csináltam.. ez is egy jó kérdés.. De erre tudok ám válaszolni.. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy hamar egymásra találtunk.

Orvosnál voltam...

Ez nem egy szokványos hét számomra. Túl azon, hogy soha az életemben nem dolgoztam még ennyit, mint az elmúlt napokban, még más is történt. Tegnap úgy a munkaidő közepén megkeresett a főnököm, hogy menjek már vele egy pár percre. Igazából attól tartottam, hogy valamit nagyon elszúrtam, de olyan arca van, amiből soha nem lehet kiolvasni semmit, úgyhogy úgy döntöttem, hogy hát mindegy, megyek vele, és majd ha tudom már miről van szó, akkor megoldom. Magamban végigpörgettem azért az elmúlt hét, és az elmúlt napok dolgait, van e valami, amiben bizonytalan voltam, vagy amit nem úgy csináltam, ahogy kellett volna, de nem találtam semmit. Vártam hát, hogy majd ő előrukkol vele..
Nem kellett sokáig várnom.. tulajdonképpen másfél perccel később már ki is mondta a kérdést, hogy "Érdekel, lenne kedved hozzá?" Az eddigi betanulás még komolyabbra fordul (amint ezen a héten túl leszünk), mert augusztus 1-től változik a munkaköröm. Egy kicsivel feljebb kerülök a képzeletbeli ranglétrán, valakinek a helyére, aki szintén egy kicsivel feljebb kerül azon a bizonyoson. Persze, érdekel, és persze, van kedvem hozzá, és remélem, hogy megfelelek majd.
Így aztán ma orvosnál is voltam a munkakör váltás miatt, és alkalmasnak találtak erre is.
Még magamban sem rendeztem el ezt. Még vannak félelmeim (elsősorban a fogadtatástól), és még van egy csomó tanulnivalóm is. De úgy gondolom, hogy ha az elődömet nem is sikerül majd teljes mértékben pótolnom egy jó darabig (neki van két év előnye velem szemben, mármint tapasztalatban), legalább úgy el fogom tudni végezni a rám bízott feladatot.
Azért örülök ám.. :) Végre a saját bőrömön is tapasztalhatom, amit olyan sokszor hallottam, mégsem hittem el sosem, hogy igaz, miszerint mindenkit a hozzáállása és a munkája alapján ítélnek meg.

Megy ez

Meg kell állapítanom, hogy az ember teljesítőképessége majdnemcsak határtalan. Mert amikor azt gondolja, hogy na, ezt már biztosan nem bírom, még akkor is előkerül valahonnan valami rejtett tartalék, és megy tovább minden. Ami elképzelhetetlennek tűnik, az is meg tud valósulni. Nem is kell ehhez túl nagy dolog, vagy rákészülés. Egyszerűen csak jön egyik dolog a másik után, az ember csinálja, és ennyi..
Ma délután fél ötkor voltam azon a ponton, hogy nem bírom tovább. Leszakad a derakam, fáradt vagyok, nyűgös vagyok, már minden összefolyik a szemem előtt. Ránéztem a kolleganőmre, aki szintén ugyanebben az állapotban volt. Mindketten álltunk egyik lábunkról a másikra, mert már sehol és sehogy nem volt jó. Összenéztünk, és gyorsan félre is, mert egyikünk sem akarta a másikat a kiborulás határán túlra lökni. Közel voltunk hozzá.. előttünk a sosemvégetnemérőnek tűnő munkahalom, aprólékos, sziszifuszi, nagyon fárasztó, és nagyon agyzsibbasztó. Órákat állunk egyhelyben, mert nem mehetünk addig el, amíg az épp elkezdett-tel nem végeztünk, és ez valami szörnyű érzés.
Mégis, átlendültünk valahol, valamikor, és megint rá is húztunk egy kicsit a munkaidőre, hogy be tudjuk fejezni, amit elkezdtünk.
És az a helyzet, hogy ez itt nem is ér véget. Egyikünknek sem. Mert itthon itt van a család, ahol mi anyák, feleségek, háziasszonyok vagyunk. A családunk pedig számít ránk, mi pedig semmi pénzért nem hagynánk őket cserben. Úgyhogy holnap is lesz főtt kaja is mielőtt újra nekilátunk a munkának, meg tiszta ruha is, meg még épp, ami kell.
Ez amúgy nem vállveregetős bejegyzés. Csak olyan emlékeztető mindenkinek, aki épp kiborulni készül... hogy van élet a határon innen is, és túl is. Megy ez.. csak hagyni kell.

Uhhh

Te jó ég, elmúlt fél tizenegy. Pontosan harminchét perccel ezelőtt hagytam abba a dolgozást, amit pontosan délután egy óra előtt öt perccel kezdtem. Mondhatjuk, hogy igen hatékony és igen hosszú munkaidő van mögöttem. Dögfáradt vagyok, mert a roppant fontos és roppant nagy odafigyelést igénylő munkát is jól végeztem a jelek szerint, mert olyan ember ismerte el, akitől nekem ez az elismerés sokat jelent. (és nem Balázs volt, bár tőle is sokat jelent, persze) Ez most egy kicsit felspannolt, és nem is gondolok bele, hogy mennyit dolgoztam ma, és mennyit fogok holnap, mert már délben kezdünk.
Igazából, amíg végigfutottam az utat az öltözőtől a kocsiig, ahol akkor már fél órája vártak rám (gondolom mennyire frankó hangulatban) azon gondolkodtam, hogy milyen "mérges" voltam annak idején Balázsra, hogy sosem tud időben hazajönni, mert mindig van valami, amit nem lehet félbehagyni. Egyszerűen nem hittem el, hogy mindig neki kell mindent befejezni, és nem lehet másnak. Na és erre tessék, hamar visszanyalt a fagyi, mert máris olyan helyzetben találtam magam, amikor egyszerűen nem hagyhattam félbe. Azt nem tudom, Balázs mérges volt e rám magában, mert mondani éppenséggel nem mondta. Sőt, szót váltani sem tudtunk, mert neki hajnali három ötvenkor csörög az óra, és megy dolgozni. Ez egy ilyen hét lesz. :(
Azért nem semmi nap volt.. még most fürdés közben szépen lecseng bennem az utolsó visszhangja is, és aztán alszom reggelig. Holnap meg ugyanez..
Előre szólok, a héten nem leszek valami szórakoztató. Vagy majd kiderül..