Sosem növöm ki

Van ez a filozofikus gondolkodó énem, amit valahogy sosem fogok elhagyni már. Legalábbis még sosem voltam annyira sem fáradt, sem kipihent, hogy az ilyesmit elhagyjam. :) Szóval, továbbra is mindig, minden helyzetben figyelem az embereket. Ítélet nélkül ugyan, legalábbis nagyon igyekszem, hogy még véletlenül se ítélkezzek, főleg abszolút ismeretlen emberek felől, mert ugye fogalmam sem lehet senki körülményeiről, életéről, problémáiról.
Ennek ellenére is, időről időre beleesem abba a hibába, hogy mégiscsak alkotok valamiféle véleményt az adott emberről, még akkor is, ha nem akarom. Mint ma is. A strandon, ahol ma hihetetlen, hogy mennyi ember volt (végre...), kedvemre figyelhettem. Láttam nagyon-nagyon szép nőket, olyan csodás alakokkal, amitől azonnal kisebbségi komplexusom támad, mert sosem volt nekem olyan szép lapos hasam, meg olyan hibátlan bőröm. Na de azzal vigasztalom magam ilyenkor, hogy nekem olyan nagy szívem van, hogy mindegy is hogy nézek ki. :D
De túl ezen.. ma láttam egy nőt és a lányát. A nő is nagyon erősen túlsúlyos volt, dehát istenem, látni kisezer olyan embert, akin sok a súlyfelesleg. Éppenséggel lehet beteg is, vagy akármi. Na de vele volt a lánya is. Aki körülbelül az én Patrik fiammal lehetett egyidős. Akin (mármint Patrikon) szintén van némi súlyfelesleg, úgyhogy éppenséggel ez lehet élettani is (bár rajta mindig volt, akármit csináltunk is). Amin megütköztem egy kicsit, akárhogy is szégyelltem, hogy ennek a lánynak már most olyan komoly és mély, vöröslő striák voltak a hasán, ami szerintem soha többet nem fog eltűnni. Majdnem biztos vagyok benne, hogy attól van, hogy a bőre nem tudta követni a súlynövekedést, és kirepedt. Biztosan nem tehet róla, mert még gyerek.. bár.. éppenséggel azért, mert ez a korosztály bárminek utána tud nézni, akár tenni is tudna bármit..De ez már ítélet.
Igazából nagyon megsajnáltam őt. Már csak azért is, mert emlékszem, milyen volt kövér lánynak lenni, és milyen volt örökké takargatni magam. De arra is emlékszem, hogy milyen jó érzés volt, amikor végre lefogytam, és tök jó érzés volt végre miniszoknyát venni. Mázlim volt, mert nekem semmi nyoma nem maradt annak, hogy gyakorlatilag egy nyár alatt tizenöt kilót fogytam. Mint ahogy annak sem, hogy a gyerekekkel mindig híztam, majd le is fogytam kb. negyven kilót. De ez mázli, tudom. Mert tenni nem tettem érte semmi különöset. Szóval, ezt a lányt nagyon sajnáltam így ismeretlenül, mert tudom, ebben a világban most takargatni fogja magát, mert nem Barbie baba kinézetű, mert nem hibátlan a bőre, ahogy a reklámokban mutatják.
És erről eszembe jutott az is, hogy mekkora felelőssége van egy szülőnek. Mert az ilyenekre is nekünk kell, kellene odafigyelni. Meg még mennyi minden másra..

Mi így..

Ma este nem vagyunk jóban a technikával. Nagyon nem. És mostanra már kellőképp fel is idegesített, úgyhogy elszámolok tizenötig, hogy ne mondjak csúnyát, amiért nyolcvanharmadszorra léptem be (ez persze költői túlzás), mire végre kegyeskedett velem együttműködni.
De a bluetooth-t sehogy sem tudom életre kelteni, mert egész egyszerűen sztrájkba lépett, és nem hajlandó bekapcsolni. Úgyhogy a telefonomét is kikapcsoltam, és akkor most mégsem mutatom meg, hogy tényleg semmi aggodalomra okot adó nincs a könyökömmel. Lenyúztam a bőröm egy kicsit, és persze, még fáj, és naná, hogy Murphy is velem van megint, mert vagy a fájós könyökömet ütöm be, vagy a fájós ujjamat. De ez  lehet, hogy csak azért van, hogy minél többször lássam a csillagokat. :)

Egyébként az jutott eszembe, hogy itt sajnálgatom a balatoni vendéglátósokat, hogy mennyien bezártak, holott pont az ilyen "mifajtánk" miatt is kénytelenek. Mert mi bizony itt sem élünk sokkal nagyobb lábon, mint odahaza. Nem veszünk a strandon lángost, palacsintát, fagyit, kukoricát. Nem eszünk-iszunk lépten-nyomon. Nem ülünk be egy korsó sörre. Helyette elmegyünk a sparba, a lidl-be, a tesco-ba, és bevásárolunk. Bepácoljuk a húst, és megsütjük. Megvesszük a sört, behűtjük, és megisszuk. (najó, már aki)
Belefér némi kilengés persze, mert nyaralunk, így például két nap is átmentünk a közeli vendéglőbe menüt enni. Finomat főztek, ráadásul a gyerekek is megtapasztalták némileg az étterem-feelinget, meg egy pár hozzá tartozó etikett-et (ne könyökölj az asztalra, nem illik............., nehogy elhozd a blokkot, nem illik..) , de minden nap nem fér bele ötünknek. Mert hát ahhoz már nagyok, hogy ne kelljen mindenkinek egy egész adag. De ha meg kiszámolom, hogy mibe kerül (pedig nem drága) ötünknek, akkor inkább azt mondom, főzzünk mi, mert ennyiből két napig bőven jóllakunk.
Ez egyébként szerintem semmit nem von le a nyaralás értékéből. Sőt, pihenni is lehet mellette, mert nem kell dolgozni menni, és vagy előtte, vagy utána hamar lezavarni a vásárlást, főzést, meg mindent.

Aztán majd egyszer ki tudja.. lehet, hogy megváltozunk, és másképp lesz. :)

Nem bottal..

Van az a mondás, hogy Isten nem bottal ver. Ugye ismeri ezt mindenki, nem kell hozzá külön magyarázat. Nos, tényleg nem.. Mondjuk már párszor megtapasztaltam, de mindig csak olyankor kapok igazán észbe, mikor már itt az újabb..
Jókat röhögtem az elmúlt napokban a fiaim különböző bénaságán. Ki a Balatonba esett ruhástól, ki nekiment a annak a bigyónak, ami azért van a strand bejáratánál, hogy autó ne tudjon bemenni, ki a biciklinek ment neki. Mindenkinek volt már valami bénulás a rovásán, csak nekem nem. Amitől azért is hízott a májam, mert köztudottan én vagyok az, aki a legbénább mindőnk közül, és velem fordulnak elő lehetetlenebbnél lehetetlenebb dolgok.
Most sem történt ez másképp. Mert naná, hogy csak rajtam maradt látható nyoma annak, ami történt. Ma ebéd után a strandra indultunk, mikor én még hátraszaladtam a hátsó teraszra, de már körbe kellett mennem, mert belülről bezártuk. Elindultam, és leléptem az ajtó elöl. Azt gondoltam, ott a lépcső, így aztán csak ilyen lépcső-lépés-méretűt léptem... csakhogy lépcső az nem volt. (illetve van, csak épp a másik oldalon) Hogy orra ne essek a betonon, próbáltam visszaszerezni az egyensúlyomat, úgy kb. kézzel-lábbal kapálóztam (épületes látvány lehettem, belátom). A kézzel kapálózás volt a legsikeresebb, mert a könyökömet végighúztam a ház falán. Amúgy lendületből.. ahogy azt illik.
Úgy látszik, mostanában az első sokkos reakciók nem váltanak ki belőlem fájdalmat, mert most sem éreztem, hogy fájna, csakúgy mint múltkor mikor az ujjamat grilleztem (ami amúgy még mindig gyógyulgat). A strand felé menet már éreztem, hogy hú de ég. Odanéztem, vérzik. Visszajönni már nem akartam, gondoltam, majd a strandon kérek a Vöröskeresztesektől (merthogy ők mindig ott vannak) egy ragtapaszt rá, és kész. Ahha... hát ez ennyire nem volt egyszerű. Mert ránéztek, felszisszentek, majd közölték, hogy ők inkább kötöznék. Hát mondom, jó, legyen. Két fiatal volt, egy fiú és egy lány. Szakszerűen lefertőtlenítették, én egy kicsit kevesebbel is elégedett lettem volna, mert úgy csípett, hogy most már megértem a gyerekeimet, mikor sziszegnek és jajjgatnak a betadine-ozástól. Aztán pedig újra lefertőtlenítették. Majd bekötözték. Egy egész csomag kötszerrel. :D Elláttak még jó tanácsokkal (ne menjek a vízbe négy órán át), majd kitöltötték az ellátó lapot, amit alá is írtam, és a másolatot meg is kaptam. Majd utamra bocsátottak.

Pedig csak egy horzsolás

A kötést pár órán keresztül bírtam, de aztán leszedtem, mert nagyon szoros volt, és nem bírtam tőle behajlítani a kezem. Raktam rá ragtapaszt. 

A kárörvendés nyomát meg magamon viselem most egy darabig.. úgyhogy ezentúl kétszer meggondolom kit röhögök ki.. :D 

De azért magamon jót röhögtem ám.. az ér, nem? :D

Mindenféle

Jelen pillanatban nehéz lenne rózsaszín ködös álmokról írnom, meg csupa hepiszánsájn dologról mesélnem, mert az én három fiam elég rendesen próbára tette az idegeimet ma este. Ó, semmi különleges nem történt (még pont az hiányzott volna), csak hozták a formájukat. És ez mostanában úgy néz ki, hogy Patrik a tegnap is emlegetett angol humorával beszólogat, vagy simán csak tesz egy-egy megjegyzést, Erik mindenbe belekotyog, és amúgy meg próbálja utánozni a bátyját, Roli meg vagy énekel valami épp aktuális rap-slágert, vagy annak a paródiáját. Mindhárman komoly hangerővel rendelkeznek külön-külön is, így együtt meg aztán fenomenális az élmény. Amúgy amikor nem idegesít mindez halálra, akkor én magam is jókat röhögök rajta, de ma épp a halálra idegesítős hangulatomban voltam. Így jártam. Mert ez őket a legkevésbé sem zavarta.
Én meg arról álmodoztam, hogy milyen jó is volt, amikor még naphosszat garázst építettünk építőkockából, meg állathangokat utánoztunk a mesekönyvet lapozgatva. Sőt, most épp azt is visszasírom egy kicsit, amikor egy órán keresztül kellett sétálgatni ahhoz a babakocsival, hogy esetleg egy fél órát aludjon.
Jó, hát az idő mindent megszépít, tudom én. Majd tíz év múlva biztos nosztalgiával fogok visszagondolni erre is, amikor még ilyesmiket csináltak, mert mondjuk legalább a közelemben voltak, és nem ki tudja hol valakivel.
Bár Erikről már tudjuk, mert ma elárulta, hogy ő először megtanul nagyon jól angolul, aztán kimegy Svájcba (nem érdekli, hogy ott elsősorban németül beszélnek), és lesz egy hajója is (Svájcban.. :D :D), meg egy csomó pénze, és azért majd visszajön ide is. Nem tervezi, hogy megnősül, pedig ma ráléptem a sarkára, ami ugye azt jelenti, hogy megérem az esküvőjét. Én remélem, hogy nekem lesz igazam, és nem marad egyedül. A többivel meg csak megbarátkoznék. (nehezen.. )

Az  pedig több, mint döbbenet, és elkeserítő, hogy mennyire kevesen vannak a Balatonon. Nem csak a strandok jó szellősek, de akármerre megyünk, mindenhol zárva vannak a vendéglátó egységek, kint van a kiadó-eladó tábla. Lépten-nyomon üresek a nyaralók, sehol nincs tömeg, vagy sorban állás. Persze, tudom, hogy nagyon kevesen jutnak el nyaralni, azt is tudom, hogy egy csomóan inkább Horvátországba mennek (mert állítólag ugyanennyiből meg lehet úszni) csak fura. Ha ez így megy tovább, alig tizenöt év múlva üres lesz a Balatonpart? Csaknem..

Pihi... pihi... pihi

Az a szó, hogy nyaralás, mindenkinek mást jelent, még akkor is, ha mindenkinek ugyanazt egyébként. Már csak azért is, mert annyi minden belefér...
Nekem most azt jelenti, hogy minden percet arra szánok, hogy pihenjek. Semmi felesleges pakolászás, vagy házimunka, sőt... Tudom, hogy mi mindenen vagyok túl az elmúlt pár hónapban, és őszintén szólva van mit kipihennem. (és nem csak nekem) És azt is tudom, hogy rögtön azután, hogy letelik a szabi, őrült hajsza vár rám odabent, úgyhogy nem árt előre is pihennem. Mondjuk azt nem nagyon lehet, de remélhetőleg legalább az elmúlt időszakot magam mögött hagyom ebből a szempontból.
Nem vágyom tehát most nagy kirándulásokra, ma még kicsikre sem, de ez akár változhat is, ahogy nő bennem a kipihentség-faktor. Nem vágyom semmi különösre, csak úgy lenni.
Ehhez meg aztán minden adott.
Azt mondjuk sokért nem adnám, ha a fiaim kicsit kisebb hangerővel lennének, vagy kicsit kevesebbet veszekednének, sőt, az sem lenne baj, ha egyáltalán nem veszekednének, piszkálnák egymást, szólnának be a másiknak. Kicsit tudnám nélkülözni Patrik roppant egyedi, ámde legalább ennyire fárasztó angol humorát (komolyan mondom, ha minden kötél szakad, majd ő lesz a következő Galla Miklós :D)
A Balaton még nem a szívem csücske. Úgy bokáig találkoztunk ma. Elegünk is volt egymásból hamar. Ő gondolta magában, hogy milyen finnyás egy h.p. ez a nő is, én meg gondoltam, hogy na, barátom.. nem elég, hogy iszapos vagy, meg hínáros, még hideg is? Hát köszi, akkor majd csak nézlek. Nézni viszont jó. Mert van valami megnyugtató ebben a hatalmas víztömegben, még akkor is, ha egyébként épp a hatalmassága miatt elég félelmetes is. Különösen szép olyankor, mikor megy le a nap. Ilyenkor vannak olyan pillanatok, amit semmilyen fényképezőgép, vagy szuperokos telefon sem tud visszaadni. Ezek ilyen retinába égett pillanatok.. mondjuk ma este, mikor Erik jött kifelé a vízből (ja, nekik nem hideg), mögötte a naplemente, ahogy aranyszínűre festette épp a tavat. Valami fantasztikus pillanat volt. Akkor ott simán elhittem, hogy Eriké az egész világ. :)

Csak a kutyák ne hiányoznának így... vannak ugyan hírek róluk, enni ettek, de Freddy egész este csak feküdt, és nézte az ajtót. A csukott ajtót. :( Azért remélem tudja, hogy nem hagytuk ott örökre. Mondani mondtam neki... na de vajon érti ő azt, hogy jövünk majd? Mióta csak megérkezett hozzánk, még sosem volt ilyen, hogy napokig ne lett volna vele egyikünk sem. Artira meg gondolni sem merek. ... Az én lelki klónom.. biztosan megviseli. És ahogy ismerem, kutyanyelven vigasztalgatja a kicsit, hogy ne féljen, Ő ott van vele, még ha mi, gonosz emberek, ott is hagytuk őket. De átvészelik, tudom.. okosak, meg minden.. meg amúgy hülyeség is így aggódni két kutyáért, mintha csak a gyerekeim lennének.

0. nap

Hogy is kezdjem... hát végül is úgy, hogy NYARALUNK. Ez a nulladik nap, mert még a lefixálthoz is hozzácsaphattunk végül még egyet, mert ez így jó nekünk.
Nem volt semmi a nap, még akkor sem, ha végül én ma már nem dolgoztam (merthogy tegnap azt mondták, ha elég lesz, amit átveszek, akkor mehetek ma is, így aztán ha már.. akkor mindent átvettem, amit csak lehetett...). Mondjuk tegnap jól le is zombultam az alatt az egy nap alatt, meg aztán tudtam is, hogy nem muszáj mindent elpakolnom egy nap alatt, így hát mindent hagytam szépen ma délelőttre. Hatkor keltem, mert még mostam két adagot, azt ugye ki is kellett teregetni, meg meg is kellett száradnia, mire indulunk. Balázs még dolgozott, nem is akármilyen fontos munkája volt, de délre ígérte magát.
Lényeg a lényeg, addigra mindent összepakoltam. Bőrönd, táskák, kisebbek, nagyobbak... Balázs konkrétan majdnem sarkon fordult mikor meglátta... de egyszerűen képtelenség volt kevesebbet pakolni, mert ilyenkor látszik igazán mekkora gyerekeink vannak.. az ő ruháik pont akkora helyet foglalnak, mint a mieink. :D :D :D Aztán ezen a cucc-kérdésen is túlestünk (nem vagy normális, komolyan mondom, hogy nem vagy normális, ennyi cuccot..:D D :D), meg be is fért a kocsiba (ezért van ekkora autónk többek között), és végre el is indultunk.
Túl azon, hogy az út egy részében egymáshoz sem szóltunk, azért jó volt. Na épp Boglár előtt énekelt nekem egyet ByeAlex is a rádióból, amit aztán kísért a gyerekkórus is hátulról (jó, Patrik nem.. pedig komoly basszus jött volna belőle, az biztos), úgyhogy gondoltam, na azért ez már csak jó lehet.

Itt minden az az ismerős jó, ahonnan már most tudom, nem akaródzik majd hazamenni, de szerencsére még soká lesz a hazaindulás. Kipakoltunk, belaktuk, majd aztán szegény ház egész télen az én gyerekeim hangját nyögi.. :D :D
Megvolt az első röhejes baleset is... ki mással történt volna, ha nem Rolanddal, aki ruhástól esett a Balatonba, mert annyira nézte a Ferrari-s vizibiciklit. Szegény.. az egyik pillanatban még jött, a másikban meg már ugrott is kifelé onnan, és csak a csobbanást hallottuk. Nagyon sérelmezte, hogy mindannyian kinevettük (nem lehetett nem nevetni, na), így aztán haza is kellett jönni (meg amúgy is fázott a vizes nadrágban), hogy aztán majd vacsora után menjünk még egyet sétálni, meg fagyizni.

Freddy és Arthur sajnos otthon maradtak, és bevallom, nagyon hiányoznak, és titokban még egy kicsit sírtam is értük.. remélem, azért esznek majd így is, hogy más adja nekik.

Ja, és én már azt is tudom, mit hagytam otthon. Persze, hogy valami fontosat. De majd intézkedem, hogy utánam jöjjön..

És a nulladik napot követi majd még 12. :) Mi minden lesz itt, ha így indult...

Egy

Már csak egyet alszunk itthon. Izgi... Soha nem vártam még ennyire azt a fajta lazaságot, ami most következik, és soha nem voltam még benne annyira biztos, mint most, hogy minden percét élvezni fogom. Még akkor is, ha abban is egészen biztos vagyok, hogy némelykor a gyerekeim halálra fognak szekálni, és idegesíteni, és némelykor majd a tétlenség is nagyon nehezemre fog esni.
De akkor is.. most először érzem azt, hogy nagyon meg is érdemlem a nyaralást, mert van mit kipihennem. Be kell valljam, életemben nem dolgoztam még ennyit, mint az elmúlt hónapokban. Sőt, azt is töredelmesen bevallom, sosem vettem még ennyire komolyan magát a munkát sem, mint most. És mondhatom, ahogy azt már előttem sok évvel az örök klasszikus Hofi is megénekelte: "Fárasztó sportág a pénzvadászat..." De majd most pihenek egyet, mert sok van még hátra az évből, és egészen biztosan újra szükség lesz minden erőmre, hogy tovább űzzem ezt a sportágat. (amúgy sem lehet belőle sohasem kiszállni)
Vannak még olyan kis félelmeim, hogy esetleg homlokegyenest másképp képzelte Balázs is, meg én is az egészet, mert hát igazából azt nem beszéltük meg, hogy mit is akarunk csinálni. De majd belejövünk, mint kiskutya az ugatásba. :)


Holnap pedig már majd onnan jelentkezem. :)