Még nem az

Gondolom most azt vártátok, hogy megosztom az év végi bizonyítványokat amíg még friss és meleg. De most még ezt nem teszem meg, megvárom a harmadikat is, ami csak holnap érkezik. Így akkor nem lesz kivételezés, és mindet egyszerre írom le, már csak azért is, mert mindhárom egyformán kedves nekem. :) Annyit azért elmesélhetek a mai napról, hogy minden látszat és minden szabadnap ellenére is rettenetesen megviselt. Mostanra az energiaszintem nemhogy nulla, hanem sokkal inkább mínusz valamennyi. Minden idegszálammal és energiámmal Erik felé fordultam ma, hogy ne legyen már olyan ideges, és elkenődött, mint amilyen már napok óta. Mást sem hallottam tőle, csak hogy az ő bizonyítványa "szar" lesz, és rá majd biztos, hogy nem leszünk büszkék. Annyiszor átbeszéltük, hogy akármilyen is, mindenképpen az ő munkájának a gyümölcse. Ha most ez nem olyan, amivel elégedett, akkor le kell vonni belőle saját magának is a tanulságokat. Persze, ez jól hangzik, és felnőtt fejjel biztos, hogy egészen más ez, mint gyerekként, amikor még másképp gondolkodunk, és leginkább annak a vágynak akarunk megfelelni, hogy a szüleinknek a létező legjobbak legyünk. Mert az aztán a gyerekek többségének ebben a korban már (még) nem evidens, hogy csak úgy önmagáért is a létező legjobb.
Szóval, így telt a hét. Hogy ő mondta a magáét, én meg az enyémet, hol reggelente indulás előtt, hol este tízkor, mikor én hazaértem. Ahogy közeledett a mai nap, úgy volt az ő tekintete egyre rémültebb, és az arckifejezése is egyre reménytelenebb. Néha komolyan attól féltem, mégis van valami, amit tudnom kéne, és talán valami orbitális meglepetés lesz abban a bizonyítványban, és nem leszek rá képes, hogy szó nélkül hagyjam. Pedig már megfogadtam ezt ezer éve. Meg megfogadtattam Balázzsal is. Vele körülbelül tízezerszer. Csak mert biztos akartam lenni benne..  Nem, nem úgy akartam szó nélkül hagyni, hogy ne beszéljük meg, mi az, amin esetleg változtathatna, de semmiképp nem akartam még csak egy félszónyi olyat sem, hogy "hááát, tavaly ez még ötös volt".Ehhez még azért Roland is betársult néha, aki egy kicsit aggódott azon, hogy lehet, hogy ő mégsem mehet másodikba, mert neki semmit nem mondtak erről. :D Ezerszer elmagyaráztam, hogy arról tudna, ha nem mehetne másodikba, de néha azért előjött ez. Ő nagyon izgult, milyen is lesz ez az egész évzáró. :)
Minden energiám erre ment el, és ugyan csodálkoztam is rajta, hogy dacára a lassan felszívódó magne b6-nak folyamatos izomfájdalmaim vannak a héten, és a fejem is egész héten fájt, amire ezer éve nem volt példa, de nem kapcsoltam össze magamban ezeket. De ma este már egészen biztos vagyok benne, hogy ezek aztán szépen párban jártak.
De hogy ne legyen nagyon egyszerű semmi, még az évzáró előtt egy órával megjelent Patrik is, kezében a műfogával. Hogy azt hittem, abban a pillanatban rám szakad az ég is, de minimum a föld nyílik meg alattam, és eltűnök a fekete lyukban. Három perc alatt át voltam öltözve, Patrik már mosta a fogát, közben leszerveztük, hogy a két kicsi addig nekiáll öltözni, és az Apa jön vissza értük, és viszi őket. Én meg majd ha végzünk, akkor érkezem. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy épp rendelt a fogorvos. Már a váróban kezdett az adrenalin-löket dolgozni, és remegni a kezem. Patrik nyugtatgatott, gondolom, attól tartott, hogy még a végén rosszul leszek ijedtemben (ez is mondjuk csak most esett le) Aztán mikor már visszakerült a foga, és még annyira időben is voltunk, hogy bőven odaértünk a suliba is, akkor végképp remegtem, immár a megkönnyebbüléstől. (de ilyen is csak nálunk történik, hogy pont ilyenkor..)
Hát ez a nem túl rövid és tömör magyarázata annak, hogy olyan vagyok, mint valami zombi. De hogy jól jöjjünk ki ebből is, megállapíthatom, hogy legalább ezen is túl vagyunk. :) Tanulságok levonva, tanulnivaló feljegyezve, mehetünk tovább... és tovább... :)
A többit pedig holnap......

Hétvége indul

Meg még holnap a Vakáció szó is felkerül a táblákra. (nálunk már kint van a hűtőn egy Roli remekmű a témában) Sőt, ma ismét visszatért az én időm is, és nagyon jó meleg volt. Szóval, egy szavam sincs. :) De tényleg.
Na és ma simán ment az egyedül levés is odabent.. mármint hogy minden áruátvevő otthon volt, és csak én, aki még betanulok voltam ott két kollégámmal (a többiek szabin), de nem volt a világon semmi probléma. Mondjuk ezt vonzottam be magamnak, mert nem voltam benne biztos, hogy már képes lennék megoldani akármit is. Úgyhogy jobb volt ez így, hogy csak névleg kellett helytállnom. :) Jövő héten csütörtökön és pénteken ez a helyzet fokozódik, mert majd akkor megint helyettesítenem kell, és nem is a saját műszakommal leszek, de sebaj. Így tanul az ember.. szépen, fokozatosan. Hogy aztán majd egyszercsak bent találom magam a mély vízben, abban is egészen biztos vagyok. De addigra felvértezem magam önbizalommal, és tudással. :)
De addig most vár rám egy három napos hétvége. Mondom három. Szépen ki fogom élvezni mind a három napját. Mert az jó nekem. Például elmegyek holnap a piacra. Meg majd szép kényelmesen főzök valamit. Meg elmegyek az évzáróra is. Sőt, lehet, hogy szombaton is elmegyek. (majd ez még attól függ,  mennyire talál égőnek a gyerekem) És alszom majd egy jót. Meg bizergálom a telefonomat.
És még majd beszélek, és beszélek, és beszélek. Sőőőőőt, azt is ki fogom élvezni, hogy Balázs is szabad hétvégés. És ez jó lesz nekünk. :)))

Azért.. ki hitte volna, hogy ilyen pozitív is tudok lenni? Na ugye, hogy fejlődőképes vagyok. Mondtamén.. vagyis mondtátok.. és most már én is elhiszem. :)

Alsó tagozat végén

Az egész ország arra készül mostanában, hogy két nap múlva véget érjen a tanév. Van jó sok nyolcadikos, akik most búcsút vesznek az általános iskolás éveiktől. Jövőre lesz nálunk is ballagó gyerek, aki majd ezt a fejezetet lezárja, hogy aztán kezdjen egy újabbat és komolyabbat.
Az idén is lezárunk egy korszakot mi is, egy újabb gyerekünk vesz búcsút az általános iskola alsó tagozatától. A legkülönlegesebb gyerekünk Ő, aki nem csak azért "lóg ki" egy kicsit a sormintából, mert a két szőkésbarna hajú és kékesszürke szemű fiunk között van egy egészen sötét barna hajú barna szemű is. Hanem mert minden kétséget kizáróan Ő igényli a legtöbb törődést, figyelmet, foglalkozást. Most, hogy már tényleg csak két nap az egész, és véget ér ez a korszak, magamban búcsúzkodom. Úgy gondoltam, könnyedén megteszem majd, hiszen nagyon sok olyan pillanatunk volt, amit nagyon nem szerettem. De azért mégis imádtam minden pillanatát, mert Erikről szólt minden. Nem volt épp a legtökéletesebb, és legalább annyiféle szélsőség is akadt benne, mint amennyi Erikben van, de épp ezért, mert tökéletesen visszatükrözte az ő személyiségét, tele volt élettel minden nap.
Gondolkodtam rajta, hogy mivel is tudnám én jól lezárni ezt a korszakot az életünkben. Úgy akarom magunk mögött hagyni péntek este az osztálytermét, hogy nem akarok tüskéket. Sem benne, sem másokban. Mindig arra törekedtem az életem során, hogy a konfliktusokat lezárjam. Arra nem mindig van lehetőség, hogy mindkét fél tökéletes egyetértésben tudja végül lezárni, de ez nem is mindig szükséges. Most sem az. Vagyok annyira őszinte ember, hogy belátom, Erik nem tartozik a könnyű esetek közé. És vagyok annyira őszinte ember, hogy belássam, sok mindenben hibáztam a négy iskolás év során én is. Rögtön az elején már.. amikor annyira akartam neki olyan tanító néniket, akik feltétel nélkül szeretik, akiktől megkaphatná azt a szeretettel teli elfogadást, amit még nem tapasztalat családon kívül, és ami könnyedén jutott a bátyjának is, és az öccsének is (az óvodában is, és az iskolában is). Itt követtem el azt az orbitális hibát, ami végigkísérte az összes évet. Mert a nagy akaratban, amivel a létező legjobbat akartam neki, elfeledkeztem néha arról, hogy nem mindenkinek ez a sors jut. Próbáltam unos-untalan kicsikarni a sorstól a változást, én magam akartam befolyással lenni rá. Minduntalan falakba ütköztem, és mindig jobban elkeseredtem. Pedig a falak zömét én építettem, nem mások. Tudom, hogy Erik miatt különösen érzékeny vagyok. A születése körülményei miatt is, meg amiatt is, hogy neki sosem jutott abból a fergeteges szeretetáramlásból, amiből a bátyjának (első gyerek, első unoka, első unokaöcs, első dédunoka), és az öccsének (a kicsi) igen. Ezért is kárpótolni akartam. Mindent akartam neki, hogy érezhesse, hogy átélhesse, hogy biztos lehessen benne, Őt önmagáért is lehet szeretni.
Ebbe a mindenben mindketten beleroppantunk egy kicsit. Lehet, hogy Őt beáldoztam ezért a nagy akaratért, és sokkal jobban tettem volna, ha csak úgy hagyom az egészet menni a maga útján. Sosem tudom már meg. Nem hibáztatom magam sem, másokat sem.
Tanultam ebből is. Sokat Leginkább azt, hogy elég neki, ha mi szeretjük őt a létező legnagyobb szeretettel. Elég, ha tudja, hogy akkor is mellette állunk, ha rosszat csinál. Vagy ha nem úgy megy a tanulás, ahogy szeretné.
Azt remélem, a tanultak miatt könnyebb lesz majd a következő négy év. És azt is remélem, hogy idővel a szép emlékek teljesen kitörlik majd  kevésbé szépeket. :)
Mindegy hogy sikerült ez a tanév. Mindegy, miből hányas lesz. Én akkor is imádom őt, és akkor is büszke leszek rá, ha nem lesz annyira jó, mint tavaly. Mert az sokkal jobban számít, hogy biztonságban érezze magát érzelmileg, mint hogy milyen jegyeket kapott. :)

Nyári tervek

Emlékszem rá, hogy gyerekként mennyire vártam mindig ilyenkor már a nyári szünetet. Tervezgettem, hogy mi mindent fogok majd csinálni. Mindig elsődleges vágyként szerepelt, hogy majd minden nap sokáig alszom, aztán meg rengeteget fogok olvasni. Hihetetlenül sok időnek tűnt az a két és fél hónap, és elképzelhetetlen volt, hogy tényleg olyan napok következnek, amikor azt csinálok, amit akarok.
Nagyjából meg is valósultak ezek a vágyaim, kivéve, hogy akkor még nem tudtam túl sokáig aludni. (ez később alakult ki nálam) De menet közben mindig akadtak azért feladataim, meg még mindig ki is találtunk magunknak valamit, amivel jól elszórakoztattuk magunkat akár hetekig is. Építettünk bunkert pl. Emlékszem, hogy a legeslegjobbansikerültet három egész hétig csinosítgattuk, egészen komoly kis erődítményt sikerült végül összehoznunk. Még előkert is tartozott hozzá, autógumiba ültetett kukacvirág képviseletében. De belül is volt minden elképzelhető kényelem, autóülésből kanapé, deszkákból összeütött kisasztal, polc, amin innen-onnan összeszedett poharak voltak. Őrülten sokat dolgoztunk vele, de imádtuk minden percét.
De rendeztük át a teraszt is. Többször is a nyár folyamán. Volt, hogy odáig merészkedtünk, hogy kötélen keresztül húztuk fel az épp aktuális "bútordarabot" az alsó szintről. Korlát nem volt, így simán ment is. Persze, hiába volt minden gondos tervezés (pedig még le is rajzoltuk), sosem maradt úgy, ahogy nekünk tetszett.
Igazi álomvilág volt.
Valami ilyesmit kívánok a gyerekeimnek is erre a nyárra. Álomvilágot. Ahol majd zömmel azt csinálnak, amit akarnak. Mellette majd akadnak kisebb feladataik, leginkább segítés-formában, de a legnagyobb feladatuk a pihenés lesz, és az önfeledt szórakozás. :) Ja, és aludhatnak is.. ameddig csak bírnak. :)

Ezt is megnyertem

Azt mondták ma nekem, hogy büntetni kéne, hogy én hétfő délben ekkora mosollyal az arcomon megyek dolgozni. Körülöttem csupa morcos-morgós arcú kolléga ült a buszon is, és jöttek szembe az öltözőben, a raktárban. Mindenkinek jutott az én mosolygásomból, mígnem aztán egy kolleganőm meg nem jegyezte, hogy ilyen nincs.. hogy én képes vagyok hétfőn így mosolyogni. Mikor még ráadásul délutánra mentem. Úgyhogy szerinte ezért minimum büntetést érdemelnék.
Hát szerintem meg minimum annyit megér a dolog, hogy megörökítsem, mert köztudottan a hétfő-utálók táborába tartoztam. Most meg ez így sikerült. Végül is.. nem volt min idegeskednem, menni kellett dolgozni, de nem hajnalban, hanem délután. Sütött a nap is, ráadásul azt is tudtam, hogy ugyan nem együtt mentünk Balázzsal (ő korábban ment egy órával ma), de többször is összefutunk majd odabent, és együtt fogunk hazajönni. És ez mindig jó. :) Amúgy így is volt. :)
Kicsit izgultam ugyan Patrikért, aki ma délután háromkor magyarból vizsgázott. Aztán kicsit összeráncoltam a homlokom, mikor fél ötkor még hiába hívtam, mert kaptam egy híváselutasító sms-t, hogy "Értekezleten vagyok, kérlek hívjon később.." Mondjuk vicces volt, még akkor is, ha tudom, hogy egy gyárilag beállított sms-szövegről van szó. Aggódtam érte, akkor már nem is amiatt, hogy sikerült, hanem hogy Te jó ég, reggel hétkor elment otthonról, és még nincs otthon.. biztos éhes, szomjas, fáradt, fáj a feje. (igazam is volt, kb. ebben a sorrendben) A vizsga ötös lett, bár elsütötte a hülye poént a telefonban, hogy "egyes". Azt csak elmotyogta a telefonban, végül mit húzott, úgyhogy csak Vörösmarty életét jegyeztem meg belőle. (de még minimum három mást is mondott)
Szóval, a vizsga ötös, a szokásos napi dörgés-villámlás-eső is megvolt, és még a munkanap is jól telt. Tanultam is valami újat, úgyhogy már nem mentem hiába.

És tudjátok e, hogy már ott tartunk, hogy

És már csak huszonkét nap, és kezdődik a nyaralás. 

Ezennel visszavonom az összes hétfő-megszólós megjegyzésemet, és bejegyzésemet. Mert nem is ezen a csóri hétfőn múlik. :) ;)

Felfedeztem

Tettem egy érdekes felfedezést a hétvégén. Jó, többet is, mert ez az érdekes érzések és érdekes felfedezések hétvégéje volt. De most csak erről az egyről fogok írni, mert önző vagyok, és már megint magammal foglalkozom. Foglalkozhatnék az árvíz helyzettel, és megoszthatnám a bölcsebbnél bölcsebb gondolataimat is e témában, és ezredszer is hálát adhatnék érte, hogy mi ennyire messze vagyunk, és ezredszer is elmondhatnám, hogy mennyire együtt érzek mindenkivel, aki ezt testközelből átéli. Azért nem teszem, mert igazából a levegőbe beszélnék csak, mert fogalmam sincs róla, hogy valójában mit élnek át. Ugyan volt nálunk egy árvíz '96-ban, mikor rendesen derékig ért az utcában is a víz, de akkor sem voltunk közvetlen veszélyben, nem fenyegetett kitelepítés senkit, így gondolom össze sem hasonlítható a kettő dolog.
Na de hogy rátérjek a lényegre. Épp az előbb fedeztem fel amúgy, illetve fogalmaztam meg végre magamnak is, hogy ez a ú.n. én-időm, amikor már csend van, és csak a szuszogások hallatszanak, meg a tévék zaja, az mennyire nagyon kell nekem. Mert ilyenkor csak úgy vagyok, és nem csinálok semmit. Épp csak körülnézek, mi újság a nagyvilágban (ó, igen, rólatok is tudok ám mindent, csak jórészt csendben, és lábujjhegyen osonok, hogy fel ne ébresszek valakit), aztán körbenézek még a lakásban. Az előbb találtam a konyhaszekrényen egy kis műanyag tálat, benne egy műanyag késsel és műanyag villával. Bámultam két percig értetlenül, mert már egyszer totálisan rendbe tettem a konyhát, és nem maradt elöl semmi.. aztán leesett, hogy Roland banánt evett. És ő úgy szereti, hogy összevágja magának a kis tálba karikákra, és villával megeszegeti.
Még ilyenkor szoktam olvasni a kádban, vagy ha épp azt nem, akkor simán csak gondolkodom (mert mindig kell valamin). Végiggondolom, hogy mi mindent kell holnap csinálni, elintézni, megvenni, odaadni. Előkészítek reggelre minden szükségest, hogy majd amikor emiatt az énidő miatt alig tudok felkelni, akkor, ha minden kötél szakad, akár negyed óra is elég legyen ahhoz, hogy mindenki útnak induljon. Mondjuk ez akkor, amikor eléggé magabiztos vagyok, akkor akár el is maradhat. (és ez általában csak vasárnap este és hétfő este van így, a többi napon már előre kell gondolkodnom, mert ahogy telik a hét, úgy lesz egyre nehezebb felkelni reggel)
És ilyenkor esténként általában még összegzem is valamelyest magamban az eltelt napot. Elraktározom a jó dolgokat, és elengedem a kevésbé jót. Ez utóbbi nem mindig sikerül azonnal, de minél többször csinálom, valahogy mindig könnyebb lesz (erre mondják, hogy gyakorlat teszi a mestert?), és egyre többször kapom magam azon, hogy sokkal több jó dologra emlékszem az elmúlt napokból, mint kevésbé jóra. Vannak mondatok, arcok, mosolyok, és mindenfélék a múlt hétről is a raktárban. Ezeket fogom előkapni majd a jövő hét kicsit nehezebb pillanataiban.
Na és végül, de nem utolsósorban... a hétvégén végre szó szerint is megérkezett az ÉN időm. Meleggel, szikrázó napsütéssel. Direkt nem néztem időjárás-előrejelzést, de azt remélem, itt is marad egészen szeptember végéig, így ahogy van. Najó... még egy kicsit lehet melegebb. ;)

Erik és még egy kis más is...

Az a jó abban, hogyha az ember testileg-lelkileg kimeríti magát, hogy sokkal élénkebben működnek az érzékszervei, miközben elkezd újra feltöltődni. Na jó, ez lehet, hogy az én sajátosságom, de nálam ez így működik.
Csupa jót akartam ma írni, mert csupa jó történt ma. Feltöltődős nap volt, nyári meleggel, sok napsütéssel, igazi királyfival

Mindig mondtam, hogy királyfi. :) 

jó városi rendezvénnyel, beszélgetésekkel, játszóterezéssel, burger kingezéssel. Csupa jó dolog, ami miatt csak úgy töltődött bennem újra az akksi, és kiengedett bennem az egész hét fáradtsága és feszültsége, és már a fülem is csak épphogy fájdogált egyszer-kétszer, a fogam meg egészen megemberelte magát (szerintem erre a mai napra fájt). Aztán még este volt az Ének iskolája is. Ahol minden érzelmet megéltem, a büszkeségtől a csodálatig, és sírtam a meghatottságtól, az örömtől, meg csak úgy attól, hogy ezek a gyerekek mennyire igaz emberek. Már előre sajnálom, hogy jövő héten vége, és már most tervezgetem, hogy jövőre élni fogok az idén felajánlott lehetőséggel (ha megtehetem), és megnézem a felvételt élőben. (na, ez jó nyakatekert szókapcsolat). 

És aztán úgy alakult, hogy ma erről csak ennyit osztok meg, mert valami más is történt. Azt mindenképp el akartam mesélni, hogy tegnap Erik hogy érkezett haza az osztálykirándulásról. Az apja indította útnak reggel, mert ő szabadnapos volt tegnap. Idekészítettem mindent, csak el kellett pakolni. Kapott zsebpénzt, én eredetileg 1000 Ft-ot szavaztam neki, az apja még hozzátett nyolcszázat, mondván, ki tudja mennyibe kerül egy zseton, ha venni szeretne pluszban, vagy ha szomjas, éhes, akármi... Szóval, elment ezzel az ezernyolcszáz forinttal, meg a pénztárcájában egy post-it-ra felírva a telefonszámainkkal. Aztán délután Balázs mondta, hogy megbeszélte Erikkel, hogy megkéri valamelyik osztálytársát, hogy küldjön egy sms-t, ha már közel lesznek, hogy induljunk érte, mert csak úgy volt meghatározva az érkezés, hogy kb. fél ötkor. Az sms nem érkezett, fél öt után tíz perccel csak elindultunk a sulihoz, hogy akkor majd ott várunk, ameddig kell. Erik a parkban jött már (ebből következően pontosan fél ötkor érkeztek), kezében egy hatalmas virággal, hátán a hátizsák. A virágot nekem hozta. Egy costa-rica-i pálma, amiről "azt mondta a bácsi, hogy három méteresre is megnőhet". És azonnal könnybe szökött a szemem, mert egy pillanat alatt megértettem, hogy pontosan ezért vette meg, és cipelte a buszon az ölében, és akár hozta volna hazáig is a kezében, mert azt gondolja róla, hogy ekkora hatalmas szépséget vett nekem. Ezer forintot adott érte. (és tessék, most is itt bőgök, ahogy leírtam) És ha ez még nem volt elég, egy kisebb virágot is elővarázsolt a táskájából, amit háromszáz forintért vett. Így aztán, ki lehet számolni, hogy mennyit költött magára. Az én hatalmas lelkű macsóm. Őrülten drukkolok, hogy a pálma szeressen nálam, és nőjön nagyra. :)

Aztán ma este Erik válogatni kezdte a régi yu-gi-oh kártyáit. Kikereste a nagyon értékeseket. Mert ő eladja őket. Nem szóltam bele, csak amikor közölte, hogy "akár el is égethetem az egészet", akkor kaptam fel a fejem. Mert időközben megnézte a vaterán, hogy mennyiért lehet eladni, és sajnos, szembesült vele, hogy gyakorlatilag időközben értéktelenné vált. Aztán eszébe jutott, hogy akár a beyblade-eket is eladhatná. Amikről történetesen tudom, hogy mennyire vágyott rájuk, és mennyit válogatta, hogy melyiket is szeretné, hogy jól pörögjön, meg trükközni lehessen vele, meg ilyenek.. így aztán megkérdeztem, miért szeretné eladni. "Hát mert kell a pénz. Gyűjtöm." Mire gyűjtenéd? -tettem fel a kérdést. "Telefonra"-hangzott a válasz elcsukló hangon. 

Őszintén mondom, hogy képtelen voltam visszatartani az azonnal kicsorduló könnyeimet. Megkértem, hogy ne áldozza fel a játékait ezért, mert majd biztosan kap pénzt a névnapjára, és azt elrakhatja erre a célra. És végigpörgött bennem az a beszélgetésünk, amikor egyszer nagyon mérges voltam rá, és azt mondtam, hogy akkor sem fogom megengedni senkinek sem, hogy telefont vegyen neki, mert nem érdemli meg. Most rettenetesen szégyellem magam miatta, mert biztos, hogy ő ezt komolyan vette, és gondolta, akkor majd gyűjt rá Ő. Azt nem mondom, hogy most elrohanok, és veszek neki egy telefont, de gondolkodóba estem, hogy talán az augusztus végi névnapjára mégis kaphatna.. mert annyira vágyik rá. És mert amúgy annyira szeret a mieinken zenét hallgatni, vagy játszani (Pou, Legyél Te is milliomos, Angry Birds), de mindig úgy kell kikönyörögnie valamelyikünktől.  Nem akarom elkényeztetni, és egy szóra megadni neki, amire vágyik. De nem akarom azt sem, hogy ennyire szomorúnak lássam, mint ma este, mikor azokról a kártyákról kiderült, hogy nem érnek semmit.