Ma hajnalban cseppet sem esett jól, amikor Balazs négy órakor ébresztett. Persze, mert egy órakor még ébren voltam, kb mint aki izgul az első munkanapja előtt. (pedig az a bizonyos első itt, ezen a helyen már éppen holnap nyolc éve lesz). Meg persze azért is, mert a múlt héten minden nap aludtam kilencig, és milyen jó is volt.
Ez a pár nap kihagyás pont jó volt minden szempontból. A lábamnak kifejezetten jót tett, néha már simán el is felejtettem, hogy szokott fájni is. Jót tett a lelkemnek is, mert kissé túltelítődött bennem egy csomó minden, amivel nem tudok mit kezdeni, nem tudok rajta változtatni, együtt kell vele dolgozni, de nem tetszik, nem szeretem, hogy így van. Nyilván nem is véletlenül fájt a torkom...
Az nem én vagyok, aki képes arra, hogy úgy csinálom a dolgomat, hogy csak azért, mert ezért fizetnek minden hónap elején. Szeretem az összes feladatomat jól végezni, szeretem magam körül a rendet, szeretem átgondoltan csinálni. És szeretem, hogy van benne rugalmasság, hogy mindig vannak új kihívások, és folyamatosan tudok tanulni valamit. Akikkel együtt kell dolgoznom, egyre szorosabban, nem ilyenek. Nagyon nem. És ők vannak többen. Így vergődök kicsit ebben az új helyzetben, és próbálom megtalálni ebben a felállásban is azt, ahogy a legjobb lesz. Kézenfekvő lenne megbeszélni, és voltak is erre irányuló kezdeményezéseim, de falakba ütköztem.
Ez a hétfő azért egész jó volt, főleg, hogy munka után még voltam masszázson is. És must már csak egy egészen picit fájt, ami tök nagy sikerélmény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése