Heti sokk

Tegnap, azt gondoltam, hogy minden tök jó lesz. Hiszen mi baj is lehetne már? A számítógép működik, a kocsi lámpája alakul, gyerekekkel minden rendben, papírügyeket elintéztem, lehet lazulni. Nos, tévedtem.
Kocsilámpa nemhogy nem alakul, de még talán rosszabb is lett... a kompresszorból valami olajpöttyök kerültek bele, persze sehonnan nem lehet hozzáférni, hogy ki lehessen törölni. Ettől aztán a párom teljesen magába fordult, és ha ő, hát akkor én is. Ez olyan járulékos dolog nálunk.
Azért a könyvtárba sikerült eljutnom, végre... már napok óta nem volt olvasnivalóm, ami kifejezett szenvedést okozott.
Aztán jöttek a gyerekek haza a suliból. Ebben semmi meglepő nincs, ugye, minden nap jönnek, minden nap ugyanakkor. Patrik okozta a sokkot, amit aztán egész délután nem nagyon tudtam kiheverni. Volt a védőnő az iskolában, és küldött papírt. Menjünk szemészeti kontrollra, mert a 78-as helyett 73-ast látott. De még ez sem sokkolt, mert február elején voltunk az éves ellenőrzésen, ahol megnézték géppel, megnézték a sima "táblaolvasós" módszerrel, a saját szemüvegében is, meg a szokásos "hülyerobot" szemüvegben is, amivel próbálgatják a lencséket. Maradt a jobbos +4, a balos +3,25.
A sokkot a másik papír okozta, miszerint keressem fel a gyerekorvosunkat, elhízás miatt. Kétszer megnéztem, nem rosszul látok e. De nem. Végignéztem a gyerekem, és nem látom az elhízottságot rajta. Nem mondom, hogy nincs rajta egy deka fölösleg sem, mert van. Mindig is volt. 3 évesen volt 19,5 kiló. Hat évesen 27,5 kg. Aztán ebből fogytunk egy keveset iskolakezdésre, de az az évi 3-4-5 kiló mindig felcsusszant. Annak idején az én kezdeményezésemre elküldték őt anyagcsere vizsgálatra, ahol kiderült, hogy magas a vérzsírszintje, egy jó évig nem ihatott tejet, kakaót, kerülni kellett a tejtermékeket, a sertéshúst, és persze a szénhidrátokat is. Működött a dolog. Aztán a kontrollvizsgálaton mindent rendben találtak, és azóta mindenki magasról tojt rá a dr. előtagúak közül. Mígnem most a túlbúzgó (egyébként túlsúlyos, de ezt csak a kicsit dühös rosszindulatom mondatja velem) védőnő egy kalap alá vette, és az elhízott kategóriába sorolta a 62 kg-os osztálytárssal is, meg az ötven fölöttivel is, míg egy jó pár gyerek, aki az ő 42 kg-ja, és az ötven között van, valahogy nem került be a statisztikába.
Aznap este kardomba dőltem. Megnéztem a neten a gyerek bmi indexét, enyhén túlsúlyos. Ha már ott jártam, megnéztem a többieket is, Erik súlyosan elhízott (ezt mondjuk valahogy éreztem), Roland pedig túlsúlyos. Az a Roland, akinek látszanak a bordái, és úgy kell beleimádkoznom hétvégén a leves után a másodikat, mert jól lakott már. Kiborultam, mondván, ha háromból háromnak gondja van, akkor én vagyok a hibás. Mert ki más lehetne? Én vagyok az anyjuk, én adok nekik enni, én főzök rájuk (kivéve hét közben). Meg egyáltalán, én vagyok a felelős érte, hogy egészségesek legyenek, erre már most túlsúlyosak, elhízottak...? Nehezen tértem napirendre, folyton kutattam az agyam minden kis zeg-zugában azokat a jeleneteket, amikor mondjuk kétpofára tömik a csoki után a chipset, és még utána keresnek valami kekszet is. Nem akadtam ilyenre.
A fürdőkádban már a könnyeim is folytak, mikor végiggondoltam ennek minden következményét.. amit ugye nap mint nap folyatnak a csapból is az érdekeltek... szívbetegség, asztma, kirekesztés a társadalomból, szívinfarktus.. anyám. És mindemellett itt van a családban karnyújtásnyira az "egészségmánia" szenvedő alanya, végignézzük mindannyian, ahogy egy fiatal nő elfogy, mint a gyertya, tönkremegy, elcsúnyul, és minden gondolata az evés, ugyanakkor egy kis veréb nagyobb adagokat fogyaszt, mint ő. És féltem a fiaimban elültetni még a csíráját is ennek. Mert hiába mondja a statisztika, hogy az anorexia áldozatai többnyire nők, férfiakat ritkán érint, mi van, ha tévednek? Mi van, ha az ilyesmi genetikailag van kódolva, és akármelyik közös őstől örökölhették a hajlamot? Akkor mit mondok majd? Bocs, fiam, csak azt akartam, hogy beleférj a statisztikába a súlyoddal?
Tudom, hogy hülyén hangzik az egész. És azt is tudom, vannak, akik most felsóhajtanak, bár nekik kéne fogyasztani a gyereküket, ahelyett, hogy valahogy próbál beleimádkozni két falat bármit..

A bejegyzés közel egy hete íródik. Mert mélyen gyökerezik bennem minden, és nem vagyok képes jól kezelni a gondolataimat ezzel kapcsolatban. De még messze nincs vége... mondhatnám folyt. köv... avagy lesz ez még rosszabb is.