Még nem azok a bejegyzések, amiket ígértem.. csak ez most épp aktuális. Van a nagyfiamnak egy csomó osztálytársa, vannak többen, akik nagycsaládosok, vannak sokan, akik egykék. Nincs közöttük különbség tulajdonképpen. Egyformák, mert gyerekek mindannyian.
Van azonban egy kislány közöttük, akinek van két bátyja. Mindketten betegek, Duchenne-féle izomsorvadásuk van. Mit mondjak, még nekem, idegennek is szívszorító látvány, ahogy évről évre hanyatlik az állapotuk. Mikor Patrik első osztályba került, Bence akkor volt másodikos, akkor még látszólag tökéletesen egészséges fiúként rohangált. Miklós akkor már alig tudott menni. Egy évvel később Bencén is látszottak a tipikus tünetek, Miklós pedig tolószékbe került. Mára Bence is tolószékes lett. Érdekes, hogy sosem úgy tekint rájuk senki, mint szánnivaló családra, mert van bennük valami hihetetlen tartás. Az apukában ugyanúgy, mint az anyukában, de a két lánytestvérükben is. A fiúk előtt pedig le a kalappal. Ugyanúgy járnak iskolába, mint bárki más, ugyanúgy tanulnak, csak tesiórán nem tudnak részt venni. De jókedvűek, Bencét szoktam látni a suliban, ahogy az osztálytársaival rallizik a tolószékében. Az anyukájuk tanított engem mikor alsós voltam, nálunk volt gyakorlaton. Sosem fogom elfelejteni, hogy micsoda élmény volt... behozta a gitárját, és énekelt, meg gitározott. :-) Most szülőtársként szoktunk egy tanteremben tartózkodni, és ahányszor találkozunk, mindig eszembe jut, hogy mit nyavalygok én itt mindenféle kis hülyeségen, mikor itt van ő, hihetetlen mit kell végigcsinálnia, és soha, senki nem hallotta panaszkodni, nem kértek segítséget.
Kivéve most. Mert bizony a fiúk azért nőnek, és nehezek, ráadásul annak idején a tetőtérbe kerültek a gyerekszobák. És a tetőtérbe ugye minden hétköznapi családban lépcső vezet. Náluk is az van, mert eszükbe sem jutott akkor, mikor építették a házukat, hogy itt még ez a lépcső sok gondot fog okozni. Most, hogy mindkét fiú tolószékes lett, szükség lett egy lépcsőliftre, ami nem kis beruházás, két és félmillió forint. Kinek telik erre önerőből? Keveseknek.. Így aztán félretéve minden büszkeségüket, most először segítséget kértek.
És ebben a városban, ahol inkább elfordul mindenki attól, ami más, megmozdult valami. Mindenki segített. Ahol, és amiben tudott. Van, aki csak plakátot ragasztott, van, aki cikket írt, van, aki lemondott a csokijáról, osztálytársak, szülők, kollégák, barátok. Volt, aki utalt az alapítvány számlájára, volt, aki borítékban gyűjtött. Hetek teltek el az első segítségkérés után, és ugyan példátlan volt az összefogás, mégis még mindig kevés volt. A hétvégén jött aztán egy gimis rendezvény, amiről most olvastam el a cikket. Mit mondjak? Már a második bekezdésnél párásodott a szemem. Aztán a végére folytak a könnyeim. Nagyon örülök neki, hogy sikerült, és megkönnyíti majd az életüket ez a szerkezet. Mert ha már ilyen sors jutott nekik, legalább kicsit legyen jobb.
De örül a lelkem annak is, hogy a cikket olvasva az látszik, a mostani fiatal felnőttek mégsem olyan lelketlenek már. Mert képesek érezni, szeretni, lemondani, áldozatot hozni, és legfőképp... segítő kezet nyújtani valakinek, akinek szüksége van rá.
A cikk szerzőjének azzal a mondatával, hogy - "Jó volt bicskeinek lenni ezen az estén, ami szintén ritkán érezhető" - teljes mértékben egyetértek. Olyan jó lenne, ha ez minden nap elhangozhatna így. Mert olyan kis dolgok is elegek lennének... mégis úgy működünk, hogy csak akkor teszünk, amikor már muszáj.
potyognak a könnyeim....
VálaszTörlés