Lúdtalpbetét

Annyi minden történt a héten, nekem meg annyira üres az agyam, hogy inkább nem is írtam semmit. Most aztán már kezdett komoly hiányérzetem lenni, hogy a videókon kívül alig jelent meg itt valami a héten, így hát míg megy a mosógép, leültem.
Kedden elmentünk végre megcsináltattuk a lúdtalpbetétet. Természetesen, nehogy simán menjen minden, már hétfő este belekavartak a levesembe, mert közölték a férjemmel, hogy szó nem lehet róla, hogy szabadságra jöhessen. Aztán ezt hamar meggondolták, gondolom rájöttek, hogy ők is jobban járnak, ha adnak a meglévő majdnem harminc napból hármat, amikor kéri, mert aztán meg ott marad, és nézhetnek.. Igaz, a szabadság engedély ellenére is úgy alakult, hogy ő mégsem jött velünk, mert képtelen volt reggel ébren maradni.
Így aztán apósommal és Rolival keltünk útra, felszerelkezve recepttel, meg a számítógép szervizes lapjával, merthogy azért is mehettünk. Ahhoz képest, hogy micsoda forgalom volt, egészen hamar odaértünk, legnagyobb meglepetésemre egy ember volt csak előttünk. Bevallom, azt hittem, így, időpont nélkül tömegek lesznek.. Kedves hölgy fogadott minket, és rögtön közölte is, hogy hát itt bizony baj van, mert a recept lejárt. Itt és most akkor egy életre jegyezze meg mindenki, hogy a gyógyászati segédeszközök receptje harminc napig érvényes. Tipródtunk, hogy akkor mi legyen, hogy legyen. Felajánlották, hogy ők átdátumoztatják a doktor úrral, közvetítő útján, de még bonyolított a helyzetünkön, hogy a közgyógy. igazolvány is lejár a héten, így ebbe már nem fért bele az átdátumoztatás. Isteni szikraként pattant ki a fejemből, hogy a hozzánk lejáró ortopédus a Máv-kórházban (most ÁEK) dolgozik. Apósomat is ő műtötte a térdével. Szerencsére volt neki telefonszám, és még nagyobb szerencsénkre a doktor úr épp ott is volt. Így aztán kaptuk magunkat, receptet, gyereket, és átrobogtunk a Máv-kórházba. Rolikám fülig érő szájjal lépdelt a kórház folyosóján, tudta, hogy ott született, és hihetetlenül büszke volt rá, hogy most megint ott van. A liftben, míg felértünk a hatodikra (számomra ez egy rémálom mindig) egyfolytában mondogatta, hogy "ezt majd elmesélem a fiúknak". Ő nyomta a gombot, ahogy azt egy öt éves nagyfiúnak kell. Dokira szerencsére csak pár percet kellett várni, átdátumozta a receptet, lelkemre kötötte, hogy délután hívjam fel a rendelésen, amikor nálunk lesz, mert neki ezt ott is le kell könyvelnie (éljen a bürokrácia), és már mehettünk is vissza. A kedves hölgy meglepődve fogadott minket újfent, és nem győzött csodálkozni, hogy ezt ilyen gyorsan sikerült nyélbe ütnünk. Pár perc várakozás után jött is egy fiatalember, aki levette a méretet, megnézte, hogy is kell hozzáigazítani a lábához. Miközben elkészült a betét, Roli játszott a váróban elhelyezett búgócsigával, "elolvasta" a kihelyezett mesekönyveket, feltörölte a padlót a nadrágjával, de igazán nem lehet rá panaszom. Megkaptuk az immár saját betétet, és már csak a papírmunka volt hátra, ami körülbelül kétszer annyi időt vett igénybe, mint az összes többi folyamat, de végül persze az is sínen volt.
Még elrobogtunk a számítógépért, kifizettem, átvettem, és már jöhettünk is haza.
Délután már bele is szabtuk a cipőbe a betétet, és Roli felvette. Elsőre közölte, hogy nagyon kényelmes. Aznap nem volt rajta csak két órát, már csak azért sem, mert mondták, hogy szoktatni kell hozzá a lábát. A második óra végén már nem volt annyira kényelmes, és alig várta, hogy levehesse.
Másnap reggel sírva kérte, hogy ne azt a cipőt adjam rá, amiben a betét van, de gonoszanyu énemet elővéve megbeszéltem vele, hogy ha másik cipőt veszünk, abba is át fogom tenni, így mindketten jobban járunk, ha felveszi azt, amiben benne van. Elmagyaráztam, úgy századszorra már, hogy azért kell, hogy szép és egészséges talpa lehessen, hogy majd felnőttkorában ne fájjon miatta a dereka, meg a lábai. Persze, ez egy ekkora gyereket még nem motivál, de mindegy, fontosnak tartom, hogy tudja, mi miért történik.
Még azóta is szoktatjuk a lábát, kicsit mindig növelünk az időtartamon. Arra panaszkodik csak, hogy nyomja a talpa közepét, de az jó jel, mert ott kell, hogy nyomja egy kicsit. Nem sokáig lesz így, mert alakulni fog annyit a lába, hogy már ne is vegye észre, de persze addig neki is, nekünk is kitartónak kell lenni.