A legjobb dolgok...

Tulajdonképpen minden úgy zajlott, ahogy én azt akartam itt a múlt héten. Mert mentünk egész nap. :) Hát az, hogy végül mégsem oda és úgy, ahogy gondoltam, az már részletkérdés. :)
Elintéztük Balázs tüdőszűrőjét, a lejáró jogosítványához az orvosi alkalmasságot, elhoztuk a telefonomat a szervizből (és igen, működik, és jóóóól működik).
És ma, egy kicsit nagyobb kitérővel és kicsit hamarabb az eredetileg tervezettnél a három fiunknak a létező legnagyobb boldogságot szereztük valamivel. Mondogatják egész nyáron már, hogy a számítógépük nagyon lassú, nagyon minden baja van. Már tavaly is téma volt, hogy nyolc éves gép, lassan csere érett lesz, mert nem futnak rajta az újabb játékok, lassú, nehézkes, fagy, nyugdíjazni kéne. Körülbelül mióta először téma volt, azóta a fiúk mindig minden pénzüket odaadták, hogy akkor majd ezt arra..
Elterveztük, hogy majd karácsonyra kapnak egyet. Mert az egy jó alkalom egy ekkora ajándékhoz.
Nos hát ember tervez... úgy alakult, hogy Balázs kedden vaterázott egy kicsit. És ha már vaterázott, hát meg is nyert egy aukciót, egy igazi gamer gépet. Olyan éppen fiúgyerekeknek valót. Tudták a fiúk is, végigkísérték az aukciót, és végig izgulták, hogy meglegyen.
Aztán meg magukban azon izgultak, hogy akkor ez most az ő gépük lesz, vagy majd apáé, és az övéké meg lesz a laptop. Párszor rajtakaptam őket, ahogy egymást győzködik, hogy "De ha apáé lesz, akkor is örülünk a laptopjának is, mert az is egy tök jó gép"
Ma mentünk érte. Tényleg szuper, és gyors is, meg halk is.. És úgy örültek, hogy csuda. És szó nélkül várták, amíg a helyére került, és kipróbálhatták.
Ez a legjobb dolgok egyike. Örömöt szerezni valakiknek. Csak azért, mert épp alkalom adódott rá, és mert módunkban is állt. :) Ezért annyi mindent érdemes.. :)

Káosz

Ez most megint egy ilyen zűrzavaros hét, mert igazából szerda van, amúgy meg hétfő. Múlt héten láttam is ezt az otp-ben kiírva, miszerint ma hétfő lesz, holnap szerda, pénteken csütörtök, és szombaton pedig hétfő. Tök logikus. :D Gondoltam, volt humorérzéke, aki ezt kiírta, mert igazából írhatta volna azt is, hogy mettől meddig tart majd nyitva a fiók, és az sokkal egyértelműbb is lenne. De így van benne játék is, mert ki kell silabizálni, hogy melyik nap hogy is van nyitva, és aztán hogy melyik nap melyiknek a párja. :D
Na mindegy, szóval nálunk szerda van, ami hétfő is, meg péntek is egyben, mert holnaptól nem dolgozunk. :D (a héten legalábbis) Úgyhogy mondhatjuk, hogy a hét további részében majd szombat lesz.. meg vasárnap, és majd váltják egymást. :D
És igen, valóban roppantul elfáradtam ma megint, mert egy csomó dolgom volt, és én voltam az egyetlen olyan hülye, aki még az utolsó percben is dolgozott, ahelyett, hogy toporgott volna a terminálnál, hogy mikor indulhat már. :) De én már csak ilyen maradok.

Ja, és telefonon ne keressetek most egy-két napig. Mert az úúúúgy volt, hogy megérkezett a hivatalos frissítés a telefonomra. És naná, hogy kellett nekem. Mert semmi újnak és jónak nem állunk ellent.. na de ezzel az újjal belassult, mert nem látja az összes memóriát. Amit lehet, hogy lehetne orvosolni itthon is, de miután még a telefonom telefonálásra kell nekem, és nem levélnehezéknek, jobbnak láttuk, ha hozzáértőkre bízzuk a dolgot, és ma reggel elvittük a szervizbe. Ahol szépen otthagytuk egy-két napra, és köszöntük, cserekészüléket nem kértünk, mondván van nekünk itthon elrakva telefon. Naja.. van is. Levélnehezéknek még talán jó lesz. Gondolom a telefonoknak is van lelkük, vagy ilyesmi, mert amikor nyugdíjaztuk, még működött. Most meg már nem. Semmi nem történt vele, mert csak szépen becsomagolva pihent a dobozában (de tényleg, a márkaboltban is megdicsérnének a csomagolásért minket). De nem hajlandó többé telefonként funkcionálni. Besértődött, és mondta magában, hát jó, ha nem kellettem akkor, hát akkor most se kelljek. Kéne lennie még egy készüléknek, ami még ennél is régebbi, már-már retro darab.. de az meg eltűnt. Gondolom ő meg ezt játssza. Hogy ha már csak ilyen tartalék tartaléka, akkor majd ő eldönti, akar e előkerülni.
Így aztán most épp háromból egy sem... A hívásaim ugyan át vannak irányítva Balázséra, de az sms-eim nem tuti, hogy átkerülnek hozzá, úgyhogy nézze el nekem mindenki, ha most még annyira sem leszek kommunikatív, mint eddig.

Augusztus 20.

Ami nekünk, magyaroknak a legnagyobb ünnepünk. Illetve, azt hiszem, ezt így illene... de amúgy valószínűleg ki-ki vérmérseklete szerint gondolja annak a mai napot, vagy akár március 15-ét, vagy október 23-át.
Én ma a tévé előtt töltöttem. Reggel megnéztem a tisztavatást, ami ezúttal a Hősök terén volt, és emiatt aztán zászlófelvonás sem volt, mert a magyar zászlót felvonni csak a Kossuth téren lehet. A zászló jelen volt, természetesen, csak másképp. A tisztavatás mindig olyan torokszorító érzés nekem, és amikor hallgatom az eskütételt, és közben nézem, ahogy a kamera pásztázza az éppen esküt tevő fiatalokat, akkor bizony szépen el is érzékenyülök rajta. Ahogy ma még külön kardlendítéssel (remélem ez a neve, és nem írtam nagy hülyeséget) esküdtek arra, hogy "A hazáért, mindhalálig!" hát szépen kibuggyantak a könnyeim is. Elhittem nekik, hogy tényleg megtennék.
Figyeltem a híreket is, mi lesz végül a tűzijáték sorsa, de egész délután arra vártam, hogy majd ma este a sors kárpótol valamelyest, amiért végül nem adatott meg, hogy élőben láthassam az új István, a királyt, megnézem a tévében. Külön vártam azok után, hogy valamelyik este Szörényi Levente és Bródy János is igen elégedetten nyilatkozott róla....
Tudom, hogy a legtöbben majd azt mondják, nem jó. Ahogy itthon is, a férfiszakasz kollektívan és egyöntetűen kijelentette, hogy ez sz.r. Azért nézték, gondolom azt várták, hogy végül is milyen lesz végig. Nekem nem volt vele bajom. Ahogy Alföldi hozzányúlt, az tetszett. Értem a mögöttes mondanivalót, még akkor is, ha vannak részek, ahol nem jön át teljesen. De értem, hogy azért nem korhű jelmezekben vannak a szereplők, mert tulajdonképpen mindegy, hogy eltelt már ezer év is azóta, a probléma még mindig ugyanaz, és még mindig ugyanúgy kezeljük. A szereposztást ismertem, azt gondolom Stohl András is jó Koppány volt, még ha amúgy ő nem az az igazán erőteljes figura, akit mondjuk én Koppánynak képzelnék. Egy egészen kicsi csalódás volt viszont Feke Pál, aki lehetett volna annyival jobb István is.. valahogy nekem tőle hiányzott az igazi átélés, és talán (de ezt nem az én tisztem megítélni) hangilag is sokkal többet tud ő ennél. Tompos Kátya Rékája tetszett a legeslegjobban, azt hiszem, őt még sokan fogják emlegetni miatta.
A zárójelenet is igazán szimbolikusra sikerült, ahogy a Himnusz kezdetén, mint valami börtön bezárult a korona. Valahogy így élünk mi itt, Európa közepén, a saját börtönünkben.
Szóval, kárpótolt a sors. Láthattam. Egyet kihagytam volna az egészből.. nem akartam volna látni és hallani, hogy a legendás Varga Miklós, aki Istvánként felülmúlhatatlan számomra, úgy megöregedett, hogy a hangja is valahogy más lett. :(
Az továbbra is vitathatatlan, hogy az a bizonyos csíksomlyói István, a király előadás a világ legjobb előadása, de nekem tetszett ez a modern változat is.

Azt pedig igazán kíváncsian várom, hogy vajon ez a mai szél mit hozott magával nekünk, magyaroknak? Mert véletlen biztos nem volt, hogy épp ma tombolt így... (nem baj, ha nem érted, elég ha majd észreveszed)

Hétfő...

Nincsenek jó híreim a holnapi nappal kapcsolatban. Saját, külön bejáratú és beépített előrejelző készülékem ugyanis azt jelzi, hogy tényleg jön a rossz idő. Minden csontom fáj, és minden izmom külön is görcsöl. Ott is vannak izmaim, ahol amúgy nem is sejtettem. :D  Szóval, mi - biztos, ami biztos- alapon itthon maradunk. Amúgy sem nagyon volt ötletünk hova menni, és abban a bizonyos viharban is épp úton voltunk, úgyhogy annyira nem vágyunk ilyesmit újra átélni. Hasonlót sem.

Amúgy ma megint gondolkodtam egy kicsit azon, hogy mennyire átértékelődik az emberben az ilyen négynapos hétvége. Ami nálunk szóba sem jön. Ez nem baj egyébként, mert majd nekünk le sem kell dolgozni (:P), viszont teljes megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy minden zárva van. A gyógyszertár, a posta, a dohányboltok (na, nem kell örülni, azért találtam olyat, ami nyitva tart), mintha kihalt volna minden. Az után főleg abszolút döbbenet volt, hogy nálunk odabent csúcsra járatva dolgozott mindenhol mindenki. Egy napig lesz zárva minden, de ettől még.. szerdán majd ugyanúgy enni fog mindenki, mint mondjuk ma. És szerdán majd szeretne friss árut vásárolni. Na, ehhez kellett ma szorgos hangyaként tevékenykedni mindenkinek. Azok után meg, ahonnan kijöttem, valami valószínűtlen volt ez, hogy minden zárva van. Na mindegy, igazából semmi lényeges nem maradt le nálunk sem.

Van még egy csomó minden más is, amit idebent formálok még magamban, mert sem kimondani, sem megfogalmazni nem tudok. Fura, mert nem nagyon szoktam habozni, ha valamiről a véleményemet kell kialakítanom, általában hallgatok az első intuíciómra, mert nem szokott becsapni. Most lehet, hogy csak azért várok még, mert az elsőt nem akarom elhinni, tudomásul venni, és azt várom, hogy végül majd máshogy alakul. Vagy nem alakul sehogy, az is előfordulhat. Ahogy bármi.

És akkor még valami... a múlt heti nagy csillaghullós éjszakán sikerült nekem is látnom két hullócsillagot is. Mivel épp előtte napokban kezdett megfogalmazódni magamban egy cél (vagy leginkább láttam magam előtt valamit), hát kívántam is magamnak. Elérem, megcsinálom, mert szeretném. :) A kívánságom meg segít benne majd. Meg a kitartásom, az akaratom, és még nem is tudom mim.. De ez mindegy is, mert majd amikor ott tartok, akkor fogom csak elmesélni.

Ezek közül meg valamelyik kell nekem. Legalább egy valami...

forrás: pinterest

Uppsz

Most néztem rá az órára, és hirtelen pánikba is estem, hogy húúúha, nekem mindjárt kelnem kell. Négy harminckor egészen biztosan zenélni fog a fülem mellett.. és rögtön utána érkezik majd Balázs is, hogy keljek, mert menni kell. Ő már akkor útra készen fog állni, és épp csak annyit vár majd, hogy én kimásszak az ágyból, és lejöjjek a galériáról, már megy is. Rutinos azért, mert sejti, ha nem jövök le, simán továbbalszom. :D Amúgy tényleg.. egy pillanat alatt megfordulnék a másik felemre, birtokba venném az Ő kispárnáját, és máris aludnék tovább. Na mindegy.. így lesz ez a reggel, én már most borítékolom, hogy kicsit morcos is leszek, mert majd megint keveset fogok aludni, és amúgy is..
DE! Egyet megyek, egyet nem, aztán egyet megint megyek, és négyet nem. Egészen jó kis hét lesz. :)
Ma pedig.. hát majdnem kipihentem az előző napokat, de csak majdnem... Ami nem baj, mert ha túlságosan kipihent lennék, akkor el is lustultam volna nagyon. Így meg azért este kilencre mégiscsak be volt festve a hajam is, meg el is lett mosogatva, meg még fel is mostam. Apropó, felmosás.. mindenkinél úgy van az, hogy a felmosás pontosan egy órán keresztül bír látszani? Vagy csak nálunk van ez így, hogy kétszer végigmennek a konyhán, és kész, vége a szép, csillogósra felmosott kőnek? Bár.. gondoltam már arra is, hogy minek is kellett nekünk szép, fehér színű kő? Hogy jól meglátsszon rajta minden és aztán halálra idegesítsen, és nekiálljak felmosni. :D
Ja, és valahova eltűnt rólam majdnem négy kiló az elmúlt három hétben. Nem tudom honnan és hogyan, mert naná, hogy az úszógumim maradt. Bár, valamivel talán kisebb, mert a nadrágjaim határozottan sokkal lötyögősebbek lettek. Ami csak egy-kettőnél baj, mert azokat amúgy is övvel kellett hordanom. Nem bánom ám, csak csodálkozom rajta, mert ettem azért... Bár.. most, hogy belegondolok, kb. ennyi ideje nem lehet kapni a kedvenc nutellás croissant-omat. Szóval lehet, hogy csak ennyi az egész.. hogy azt nem kell enni. :)

A fiaim amúgy továbbra is roppant fárasztóak, ámde roppant jófejek is. Ha nem ígértem volna meg, hogy nem mutatom meg, akkor megmutatnám, ahogy ma a két kisebb négykezesben panírozott, de megígértem, hogy AZT a képet sehova nem töltöm fel. Nem tudom mi bajuk vele, de hát ígéret szép szó... A nagy meg, aki jajj már megint nőtt, és úristen, akkora keze van, mint az apjának... na Ő meg ma csinált magának valami saját böngészőt. Mondtam, hogy jól van, fiam.. Mit is mondhatnék? Innen lesz szép majd nézni, hogy végül mi is lesz belőle. Mondjuk ezt a részt eddig is élveztem. Határozottan körvonalazódni látszik egyébként, hogy ez az informatikai pálya lesz az ő asztala. A háttérben molyolós fajta, mert azt bírja csak. Keres, kutat, utánaolvas, és megcsinálja. Egyébként meg ők hárman megdöntik azt az elméletet, miszerint a lányok/nők sokat beszélnek. Nem igaz. Szóhoz sem nagyon jutok mellettük.

És még akkor azt el sem meséltem, hogy milyen kis lüke vagyok.. mert a héten én már megint szerelmes lettem. A saját férjembe. Még ilyet.. hogy húsz év után újra és újra.. :) Ne is kérdezzétek, mert úgysem tudom elmagyarázni, vagy megmagyarázni, egyszerűen csak jött.. :) (ebben mondjuk az a rész tök jó, hogy már megint kis csitrinek érzem magam, pedig hol van az már..)

Azon gondolkodám..

Ma azon gondolkodom, hogy mi is legyen majd jövő hétvégén, amikor lesz négy napunk. Együtt. Ötösben. Minden porcikám arra vágyik, hogy újra átéljem a balatoni csendes semmittevést, kicsit újra lelazuljak. Csak ma legalább háromszor néztem meg az ott készült fotókat, és idéztem fel magamban az ott történteket. Még sokáig fogok belőle töltekezni, és nyilván ezért vágyom annyira oda, hogy még több legyen a töltekeznivaló.
Az azóta eltelt mindennapjaink azt bizonyítják, hogy nagyon is szükség van arra, hogy néha úgy legyen, hogy nem itt vagyunk, hanem máshol, ahol élmény minden perc, még akkor is, ha enni mindenhol kell, a ruha mindenhol koszolódik, stb. stb.
Szóval, azon gondolkodom, hogy de jó lenne valahova elmenni abban a négy napban. Miután az élmény-pillanataim helyhez kötöttek, így nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy oda, vissza... még egyszer.. és megint végigmenni az utcákon, és ismerősként beülni ebédelni a szomszédba, lábat lógatni a parton...
Ugyanakkor ez a négy nap az utolsó olyan négy nap iskolakezdés előtt, amikor kicsit gatyába rázhatom az iskolásokat, előkészülhetünk a következő tanévre. Na, ez az, amihez egyáltalán semmi kedvem. Nem érdekel kinek milyen füzet, ceruza, akármi van itthon, vagy mit kell venni. Egyáltalán semmi nem motivál ebben az egészben, és a legkisebb izgalmat sem érzek attól, hogy lesz egy másodikos, egy ötödikes, és egy nyolcadikos fiam. Nagy sóhajtást érdemel az egész, és addig, amíg nem muszáj, nem is akarok tudomást venni róla.
Na és még az is munkálkodik bennem, hogy már csak azért sem kéne utolsó rohamos itthon utolérős dolgokra pazarolni azt a négy napot, mert igazából ez a három gazfickó (a fiaim) is nagyon megérdemelné, ha még így a szünet utolsó napjain jutna nekik valami jó kis élmény, amitől majd nekik is inkább az marad meg a nyárból, hogy ez vagy az milyen jó volt, nem pedig az, hogy milyen sokat voltak egyedül, és hányszor rohant anya úgy munkába, hogy épp csak kész lett az ebéd, és már ott sem volt..
Majd valahogy amúgy biztos lesz.. csak épp ma ezen gondolkodtam.

És még egy teljesen más, ami viszont annyira megfogott ma, hogy muszáj idemásolnom. A könyvem elején volt, amit ma kezdtem el olvasni (Kate Morton- Az elfeledett kert)

"-De miért kell elhoznom a tündérkirálynő hajának három fürtjét?- kérdezte a vén banyától az ifjú herceg- Miért éppen hármat, miért nem kettőt, vagy négyet?
A vén banya előrehajolt, de egy pillanatra sem hagyta abba a fonást. -Mivel nincs más szám, gyermekem. Három a száma az időnek, hiszen múltról, jelenről, jövőről beszélünk. Három a száma a családnak, hiszen anyáról, apáról és gyermekről beszélünk! Három a száma a tündéreknek, hiszen tölgy, kőris és tövis között lelünk rájuk. 
Az ifjú herceg bólintott, hiszen a vén banya igazat szólott. 
-Így hát három fürtre van szükségem, hogy megfonhassam a varázserejű varkocsot. "
Eliza Makepace: a Tündérvarkocs c. meséjéből

Heti tanulság

Mindannyian mások vagyunk.. éppen ezért ahányan vagyunk, annyiféleképpen reagálunk minden helyzetre, történésre, érzésre. Ezt a nagy igazságot jól bevésve megtanultam a héten. Tudtam én ezt eddig is, és sosem volt gondom azzal, hogy elfogadjam mások véleményét, vagy épp reakcióját. Ez a hét mégis erre volt kihegyezve, hogy az eddigi tapasztalataimat még jobban elmélyítsem, és még inkább megerősítsem magam abban, hogy attól még, hogy nem vagyunk egyformák, attól még lehet együtt élni ebben a világban.
Nincs semmi negatív felhang ebben egyébként, még akkor sem, ha sok esetben elképedtem először egy-két embertársam reakcióján bizonyos dolgokra. Aztán gyorsan nyugtáztam magamban, hogy ez az Ő reakciója, és egyáltalán nem baj, hogy én nem így reagálok erre. Egyikünk sem jobb, vagy rosszabb a másiknál, csak épp másféle a gondolkodásunk, más értékrend szerint élünk. Sebaj... :)
Szóval ez is egy jó hét volt. Egy csomó mindent tanultam egy csomó mindenről.
És még mindig nincs vége... de már csak egyet dolgozom... :) :)