Filo

Már régóta tudom, hogy tényleg igaz a mondás, hogy jó pap is holtig tanul. Így aztán sosem csodálkozom már azon, hogy én meg aztán főleg.. ha a jó pap is. :)
Olyan dolgokat tanultam meg az idén, amik régen elképzelhetetlenek voltak. És még nincs is év vége. Közhelyek nyertek teljesen más értelmet, mint eddig.
Lehet, hogy bizonyos mértékig burokban éltem, de nálam csak mostanában nyert igazi értelmet az a mondás, hogy "Nem az számít, mit mondanak, hanem hogy ki mondja." Mert tényleg. Vannak, akik csak úgy mondják, akár a dicsérő, elismerő szót is, akár a szitkot is, és igazából nem is érdemes még elgondolkodni sem rajtuk, mert annyira nem jelent az illető semmit az életünkben. Itt van, mert épp itt kell lennie, de csak egy kis epizódszerepe van. Minden bizonnyal amúgy az én életem sorozatából hamarosan ki is lesz írva, mert egészen egyszerűen nem lehet sokáig jelen benne. Nem bánom, hogy itt van, mert tényleg sokat tanulok, arról is, hogy milyen ne legyek semmiképp. Meg arról is, hogy milyen könnyedén is lehet megoldani az "egyik fülemen be, a másikon ki" dolgot. Tudom, hogy keresi rajtam a fogást, de nem találja. Látom, hogy idegesíti, hogy nem tud semmivel kihozni a sodromból, mert akkor is mosolygok még, amikor más már elkezdene mérgelődni. Nos, nem.... Az én energiám az enyém, és neki nem adok. Akkor sem, ha erőszakkal akarja elvenni.
De az is elképzelhetetlen volt eddig nekem, hogy agyonszervezzem a mindennapjainkat, mert világ életemben utáltam az ilyen gondos tervezéseket. Mindig úgy gondoltam, hogy a tervezéssel elrontok mindent (ami amúgy igen érdekes, mert az egyik szakmám éppenséggel vállalati tervező.. micsoda szerencse, hogy nem ezzel foglalkozom). Pedig nem is. A szervezés nem rossz dolog, és egy csomó időt is megtakaríthatok vele, amikor minden úgy jön össze, ahogy én azt elterveztem. Mert még a vásárlás is (normális, tervezett esetben) polctükörben van a fejemben, (meg akár a listán is, amikor készül) így aztán gyorsabban  megy. Van fontossági sorrend, amit mindenképp meg kell csinálni, amit jó lenne megcsinálni, és van, amit majd egyszer.. Nos, hát azt is most tanultam meg, hogy igazából a pókoknak is lakni kell valahol, és amikor majd egyszer sorra kerül a pókhálók leszedése, és a pókok összefogdosása, akkor sor kerül rá. Ha meg nem, hát addig meg jó helyen vannak. :)
Magamról is sokat tanultam, és anélkül, hogy elszálltam volna magamtól, úgy érzem, nagyobb lett az önbizalmam attól, hogy tudom már, nem is olyan kicsi a kitartásom, az állóképességem, és a tűrőképességem, mint hittem volna. Napról napra bebizonyítom magamnak, hogy nincsenek korlátaim, bármire képes vagyok. Pedig nem hittem volna.
A világról is sokat tanultam menet közben. De erről majd máskor.. Pedig most kezdett érdekes lenni, tudom..

Mindig ez van..

Nem tudom már megint, hogy mi volt az, amit ma úgy meg akartam osztani veletek. Eltűnt a szita agyamból mire hazaértem.. :( Mondjuk gondolom mennyire lehetett fontos, ha csak úgy eltűnt. Mindegy, ha előkerül még valaha, akkor majd megosztom akkor (feltéve, hogy még lesz kivel).
Azon mondjuk gondolkodtam ma, hogy vajon hol és hogyan fogom bepótolni a kommunikációs hiányomat, ami kialakult az elmúlt hetekben bennem. Se telefonálni, se emailt írni, se facebook-ozni nincs időm. Egyszerűen semmi. És ez úgy idegesít, hogy ihajj.. Én, aki régen úgy össze voltam nőve a telefonommal, hogy nemhogy egy lépést sem tettem nélküle, de képes voltam tizenhatezres számlát is összetelefonálni, most úgy járok, hogy elfelejtem magammal vinni, visszahangosítani, aztán akkor veszem észre, hogy kerestek, amikor esélyem sincs már visszahívni.
Az emailekkel is hasonló a helyzet. Elolvasom, aztán nyugtázom magamban, hogy erre még válaszolni kell majd este. Aztán este meg jól elfelejtem, és így szépen eltelik pár nap, mire eszembe jut, hogy jajjdeégő, nem is válaszoltam. Akkor meg már azért nem, mert ennyi idő után? Na majd holnap.. és kezdődik elölről.
A facebookról nem is beszélve.. belépek, visszaigazolom az épp aktuális ismerősnek jelölést, átfutom a főoldalon épp jelenlévő dolgokat, és ennyi volt..

De azt azért tisztázzuk, hogy minden híreszteléssel ellentétben nem lettem munkamániás, még akkor sem, ha most is megyek szombaton. Ezzel is úgy vagyok most, mint Torrente abban a bizonyos filmben, azzal az elszólással. Ha meg kell, hát meg kell.. :)

Jövő héten meg valahonnan iderendelem az ebédet. Vagy iderendelek valakit, aki főz-mos-bevásárol-összepakol. És akkor lenne időm minden másra. :) Mert még úgy is, hogy a fiaim tartják a frontot délutánonként, és rendszerint még a mosogatnivaló is itt marad, nekem semmi időm.. mondjuk.. az alvást igazán kihagyhatnám. :) Az egy csomó idő lenne.. Lehet, hogy ez lesz a megoldás?

Ja, és közben eszembe jutott, hogy az is el akartam mesélni, hogy ma este a két nagyobb fiam gondolta, hogy na, letesztelnek, milyen matekos vagyok. Valami angol nyelvű teszt volt, hogy mennyire jól teljesít az ember nyomás alatt. Egyre gyorsabban ment az óra, miközben mindenféle alapműveletet kellett megoldani. Nos, hát büszkén kihúzom magam, mert este tizenegykor is sikerült végigcsinálnom, pedig a végén már hűdegyorsan ment az a bigyó, ami az időt fogyasztotta. De ez legalább azt bizonyítja, hogy van agyam. :) Nem voltam biztos ebben. :D

Megvagyok

Nem is vesztem el, csak tegnap megint úgy jártam, hogy már ma jöttem haza, és végül már kimaradt a blogolás. Akartam még, de a telefonom már nem akart velem együttműködni, a laptopot meg már lusta voltam visszakapcsolni. Tudom, hogy ezzel ráhoztam a frászt egy-két emberre, és amúgy nekem is elég rosszul esett, hogy kimaradt egy nap blogolás. Hiányzott, na.
Most épp egy kicsit össze vagyok zavarodva, ami azt illeti. Mert amúgy sem mindig sikerül képben lennem, hogy mikor milyen nap is van, de most még ehhez társul is, hogy egy kicsit meginogtam abban a hitemben, hogy az új munkakörömet majd élesben jól fogom tudni csinálni. Persze, biztos megoldom majd, de jelen pillanatban még mindig nem tudok többet, mint amit tudtam már egy hónapja is, és jövő héttől sokkal többet kéne tudnom. Fogalmam sincs róla, hogy hogyan és mikor kerül majd a birtokomba egy csomó információ, amiket tudnom kéne. Még csak a kérdéseimet sem tudom megfogalmazni, és esetleg felírni, hogy legalább azon essünk túl, mert se nekem nincs időm ilyesmire, sem annak, akinek meg kéne válaszolnia. Próbálok a lehető legkevesebbet foglalkozni vele, mondván, hogy majd ha belevágnak a mély vízbe, úgyis tempóznom kell, ha nem akarok megfulladni, de azért foglalkoztat.
A tegnapi nap pedig keményen megviselt. Mert a múltkor azt mondtam, hogy soha többet ilyen nem lesz, hogy az éjszaka közepén (najó, éjfél után) érek haza, mert nekem gyerekeim vannak, akik miattam nem tudnak normálisan és nyugodtan pihenni. Patrik konkrétan a második estét virrasztotta miattam, vigyázott az öccseire, és várt haza. Jó érzés, hogy ilyen felelősségteljes,meg minden, ugyanakkor a sírás kerülget, ahányszor eszembe jut, hogy mégcsak tizennégy éves.
És igen, fáradt vagyok. Mert mindent leredukáltam a minimumra, mégsem pihenem ki magam sosem, és az egész nap egy őrült vágta csak. Bele sem merek gondolni abba, hogy lesz, ha megkezdődik az iskola. Nem akarom. Azzal éltettem magam, hogy majd augusztusban még lesz egy pár nap, amikor lesz idő szusszanni, és áthangolódni. Sőt, olyan terveket dédelgettem magamban, hogy hátha le tudunk valahova lépni még (ó, te Balaton, mennék holnap...) egy pár napra, hogy tényleg szusszanás legyen. Ehelyett most úgy néz ki, még itthon sem lesz szussz... de még nem mérgelődök rajta, mert van még addig idő, hátha megváltozik.
Ez amúgy nem egy rinyálós-panaszkodós poszt akart lenni, csak simán egy bejelentkezés, és hangulatjelentés. Hát most ilyen...
Pedig amúgy meg nyááááár van... :) Aki csak teheti, élvezze. :)

Ezt most nem is én írom

Ha én írnám, biztos nem mondanám azt, hogy egyre nehezebben bírom ezeket a napokat, amikor negyvenegy fokot mutat a hőmérő árnyékban, délután ötkor, a harmadik, mindent hűsítő locsolás után is. Nem is az a bajom, hogy meleg van, mert hát még mindig úgy gondolom, hogy most legyen, nyár van, ennek van itt az ideje. De nem kapok levegőt, mert mindenhonnan a forróság árad, és idebent is harminckét fok van, amitől aztán nem lehet pihenni sem. Gondolom ez utóbbi váltja ki belőlem ezeket a nem is rám valló sorokat.
Meg még a fejfájás, ami ma extrán kínoz. Nem használ semmi, igazi, klasszikus migrén, a maga mindenféle földi jójával.. mondjuk, be kell valljam, hogy én is rátettem egy lapáttal, mert nem volt elég, hogy mind az öt adag ágyneműt-lepedőt kimostam, kiteregettem a tűző napon (volt vagy hatvan fok), még aztán vissza is húztam mindenkinek ugyanazt. Ha már a nap olyan szépre szárította, akkor hadd aludjunk benne jót. Na, ez a visszahúzás tett be a fejemnek igazán, mert mire végeztem, ha lenne t...m, akkor ott is folyt volna az izzadtság, és szabályosan azt éreztem, hogy forr a fejem. Már vettem be fájdalomcsillapítót, ettem, ittam, zuhanyoztam, de nem múlik. Az alvás marad.. hátha az majd segít.

Lehet bárki

Ma egész nap azon járt az agyam, amiről tulajdonképpen már a hét elején értesültem mástól. Aztán tegnap volt egy nem fogadott hívásom valakitől, akiről szó lesz. Mindegy ki ő, mert lehet bárki.
A héten az egész élete dőlt romba egy pillanat alatt. Mert tönkrement a házassága.
Ritkán látok, és hallok férfiembert sírni, de ő tegnap már a telefonban is azonnal elsírta magát, ahogy meghallotta a hangomat, mikor visszahívtam. Ma délben beugrott egy kicsit beszélgetni. De csak sírt, és sírt.. és nem tudtam neki igazán semmi vigasztalót mondani, mert nekem is potyogtak a könnyeim, ahogy sírás közben kinyögte, hogy dehát ő még mindig szereti, és nagyon fáj. És nem tudja, mi lesz a gyerekkel. Meg hogy lesz ezután. Hogy kezdjen elölről mindent tizennyolc év után?
Nem tudom.. én sem tudom. Sajnálom őt, mert tudom, hogy nincs visszaút, ahhoz túl makacs a másik fél, hogy egyáltalán megpróbálják újra. Talán jobb lesz így, és azért alakult így. Tizennyolc éve mindannyian azt mondtuk, nem lesz ez jó neki. Aztán úgy tűnt, mégis jó. Egyidősek a gyerekeink, az oviban csoporttársak voltak, még tejtestvérek is.
Most meg itt állt előttem, teljesen megöregedve,  és kétségbeesve. Magát hibáztatja, mert nem szerette eléggé, nem mutatta ki elégszer. (három munkahelye van...) Holott itt talán nincs is ilyen, hogy hibás. Csak valami elmúlt, és már nem jön vissza.
Ami amúgy szomorú, mert belegondoltam, én is biztos így éreznék, mint most Ő. És annyira szörnyű, hogy nem tudok mit mondani.. Csak annyit, hogy gyere máskor is.. vagy hívj. És hagyj magadnak időt.... mindenre.

Még tegnap

Minden híreszteléssel ellentétben nálam még tegnap van, és kizárólag csakis azért, hogy még véletlenül se maradjon ki az esti blogolás.
Rajtam kívül álló okok miatt ugyanis csak ma sikerült hazaérnem a munkából, ami amúgy is egy hosszított műszak volt. Nem, nem akarok róla beszélni, mert erőm sincs már hozzá. Túl vagyok ezen is, végigcsináltam, és tulajdonképpen lehetek akár büszke is magamra, mert jól csináltam mindent.
De most gyorsan alszom, mert amúgy már holnap van, vagyis ma, csak még én vagyok ittragadva a tegnapban. :D

Változás

Ha valaha venném a fáradtságot, és visszaolvasnám ezt a több, mint ezernégyszáz bejegyzést, ami ide íródott az évek során, valószínűleg levonnám azt a tanulságot, hogy jó sokat változtam az évek alatt. Még mindig nem mondanám magam kiforrott egyéniségnek, és véleményem szerint nincs is ilyen, mert mindenki változik, alakul a körülményei hatására. Ki hogyan, az mindegy szerintem.
De ahogyan a jó pap, úgy mi mindannyian is holtunkig tanulunk. Az egész élet egy nagy-nagy tanulás, sosem hagyjuk abba, mert mindig van mit tanulni. Magunkról, másokról, dolgokról, akármiről. Vannak olyan témák, amik időről időre itt vannak bennem, mégsem írok róla, mert nem tudom jól elmondani. Gondolatfoszlányok, amik úgy keletkeznek, hogy járok-kelek a világban, beszélgetek emberekkel, dolgozom, vásárolok, blogokat olvasok, facebook-bejegyzéseket lájkolok (vagy nem). Tudom, hogy az évek alatt sokat szelídültem, és még talán annál is egy fokkal elfogadóbb vagy megalkuvóbb lettem, mint valaha voltam.
Van egy megdönthetetlen meggyőződésem (és egyszer erre még lehet, hogy ráfaragok), miszerint mindenki jó a maga módján. Néha még elkövetem azt a hibát, hogy bírálok másokat, mert én másképp csinálnám, mint ő. Van nálam is olyan, akiket nem szeretek igazán. Sőt, ha képes lennék haragudni hosszan, és tartósan, lenne pár ember, akit talán utálnék is. De ez az utálkozás elég távol áll tőlem. Épp ezért, mert van ez a megdönthetetlen meggyőződésem, senkit nem próbálok meg megváltoztatni. Nekem nem baj, ha el van hízva, ha ő jóban van magával. Nekem az sem baj, ha láncdohányos, ha neki így jó. Nekem az sem baj, ha valaki folyamatosan csak a negatív dolgokat sorolja, és folyton beteg is. Ez mind másnak az ügye, gondja, baja, vagy akár öröme. Nekem nem kell senkit megmentenem, csak és kizárólag saját magamat. És vagyok annyira nagyarcú, hogy azt mondjam, ha saját magamat megmentem, akkor már a világért is tettem valamit, mert nélkülem milyen szegény lenne már. :)
Igazából ez az egész annak kapcsán munkálkodik bennem, ami a városunkban hetek óta zajlik. Menekültáradat van nálunk, a befogadó állomáson nemhogy sokan vannak, hanem rengetegen. A városban sétálnak naphosszat, megtalálhatók az összes bevásárlóhelyen, a parkban. Interneteznek a free wifi-s területeken, az okostelefonjaikon, meg a tabletjeiken. Na, van közfelháborodás rendesen. Merthogy ők a mi pénzünkön, a mi városunkban, meg még ennél is durvábbak. Én részemről már sajnálom őket. Itt vannak egy tök idegen országban, ahol alig valakivel tudnak kommunikálni, és még mindenhonnan kapják a csúnya nézéseket is. Emberek ők is, ráadásul egészen biztosan nem egyszerű sorssal rendelkező emberek, akik egy jobb, nyugodtabb élet reményében adtak fel mindent valahol, ami a szülőhelyük és az otthonuk volt. Nehéz lehet. Én azzal is tisztában vagyok, hogy az ellátásukat honnan kapják, de a felháborodott köznek úgysem lehetne ezt elmagyarázni.
Erre nem vagyok túl büszke, de az én fiaim is beálltak a sorba, és lépten-nyomon megjegyzéseket tettek, amerre csak mentünk. Mígnem aztán Erik valamelyik nap szóba elegyedett az egyikkel, és csupa pozitív élménnyel tért haza, mert az ő angol tudásával is boldogultak egymással. Tegnap Patrikkal is történt egy ilyen, hozzá focizni állt be (a mára már azt is tudjuk) a húsz éves Salam, aki Eritriából érkezett, és megdicsérte Patrik angol tudását, és megbeszéltek egy jó pár dolgot. Ma már kifejezetten várták, hogy találkozzanak, és beszélgethessenek vele. Úgyhogy szépen lassan megváltozik bennük az a vélemény, amit a közös tudat diktált beléjük, és én ennek nagyon örülök.
Amúgy meg ennyi lenne az egész szerintem. Beszélgetni egy kicsit, és máris jobb hely lenne ez a világ.
Bár.. nekem így is jó. De hátha másnak nem. :) Neki tehetünk még ezzel jót..

Az első munkanapomat letudtam az új munkakörömben. Fura volt, de jobb volt, mint vártam. :) És innentől meg már még fura sem lesz. Tisztajó.