Tettem a semmit

Hogy meséljem el, hogy mennyire nagyon nagy élmény volt ma, hogy nem csináltam semmit? Mert hogy is lehet elmesélni a semmit? Azért nem én lennék, ha nem próbálnám meg legalább.
Tegnap estére nagyon fáradt voltam. Hat napot dolgoztam a héten, és mit ne mondjak, unatkozni nem volt idő egy percet sem, sőt. Ráadásul ugye a hajnalban kelős hét volt ez, ami még akkor is nagyon kifárasztana, ha odabent csak lábat lógatni kéne.
A tegnapi nap meg amúgy is túl tett mindenen, nagyon fontos és nagyon nagy odafigyelést igénylő munkánk van, mondhatnám, rajtunk a világ szeme most (legalábbis a saját világunké). Azért még délután Balázs jó tanácsát megfogadva elindítottam a mosógépet is egy adag ruhával, mondván estig bőven megszárad, és akkor ma nem kell mosni sem.
Fél kilenc után keltem. Ami már önmagában nagy boldogság volt, mert éppen annyival aludtam többet a héten megszokottnál, mint amennyit aludtam egy-egy éjszaka alatt hétköznapokon. Az ebédet elintéztük ilyen gyorsan elkészülő (ámde nem egészséges, és nem is bio) kajával, ami megint csak sokat könnyített a dolgomon.
Nagyjából ennyi is volt a mai cselekedetem. A többi fennmaradó időben bőszen csináltam a semmit, és közben időről időre rácsodálkoztam, hogy mondhat akárki akármit, nekem olyan nagyon jó. Amerre csak néztem, olyan arcok néztek vissza rám, akik szeretnek engem (és hiába mondja Balázs, hogy engem mindenki szeret, ez azért nem igaz ám), akármikor hozzájuk szólhattam, akármikor adhattam egy puszit, vagy csak mosolyogtam egyet (ahogy csak én tudok). Van egy csomó minden, ami miatt mérgelődhetnék... meg van egy csomó minden, amit megcsinálhattam volna, mert éppenséggel a porcicák lassan átveszik az uralmat nálunk, de semmi késztetést nem éreztem erre. Csak szívtam magamba a nap minden pillanatát, és raktároztam a jövő hétre, amikor majd alig találkozunk, és amikor majd a nagyon fontos és nagyon nagy figyelmet igénylő munka miatt fáradt is leszek, meg nyűgös is.
Ugyan a fejem fájt egész nap (túlaludtam magam, meg még telihold is van), de még ez sem tudta megkeseríteni a napomat. Meg az sem, hogy Balázs időnként morgott egy kicsit. Tudom, mitől van, és próbáltam oldani benne is a feszültséget (neki sem lesz kevésbé fontos és kevesebb figyelmet igénylő munkája az enyémnél...), időről időre elmondtam neki, hogy eddig is mindent megoldott, ne aggódjon már ennyit. Érdekes összefüggés egyébként (úgysem hiszi majd el), hogy éppen most megint "elaludta a nyakát". Volt már ilyen többször, és lesz is még egy párszor.. nem is annyira a nyaka, mint a háta.. leginkább a lapockái körül, ahol azok az izmok vannak, ahol cipelünk. Van mit cipelnie, és csak pakolja, pakolja, hát jóhogy fáj.. De majd holnap-holnapután megnyugszik, hogy tényleg megoldotta, amit meg kellett, és akkor már majd fájni sem fog. :)
Ja, hát és azt majdnem kifelejtettem, hogy délután egy fél órácskát még újra aludtam is. :)
Úgyhogy most aztán kipihenve (bár egyfolytában ásítok) üzenem a jövő hétnek, hogy "Reszkess, úgyis legyőzlek"

Én is blogger

Mióta olvastam Dominikánál ezt a bejegyzést, azóta többször is eszembe jutott már nekem is a téma. Kicsit másképp is, mint neki, bár nagyon sok mindenen elmorfondíroztam, amiket ő is írt. Mert igen, miközben írom ezeket a sorokat, (meg akármelyiket már) közben én élek is. Valóságosan mosolygok, akár gépelés közben is, és írtam én már ide potyogó könnyekkel is. Sosincs itt a hanglejtésem, mert azt még nem találták fel (illetve de, biztosan létezik olyan, hogy videoblogger) hogy megjelenjen írásban is, nincsenek mimikáim, félmosolyok, vagy szemöldökhúzások. Csak a szavak vannak, meg az írásjelek, amit igyekszem ugyan úgy használni, hogy kellően kifejezze a gondolataimat, mégsem lehetek benne biztos, hogy az olvasó is ugyanazokat a grimaszokat hallja, vagy kihallja e a kuncogást is néha.
Gondolkodtam azon is, és ezen sokkal többet, hogy vajon mennyire kettős élet ez, amit én bloggerként élek. Sosem hazudtam semmit magamról, sem jobbnak, sem rosszabbnak nem tüntettem fel magam, mégsem vagyok benne biztos, hogy Ti, akik csak innen ismertek, ismerhettek e valóban? Mert sosem láttok kiborulni, és csapkodni, és kiabálni, de ugyanígy sosem láttok szívből kacagni sem. Lehet e úgy ismerni valakit, hogy sosem találkozunk?
Ezzel kapcsolatban arra jutottam, hogy igen, lehet. Mert én (csak magamból kiindulva) sok-sok emberrel kapcsolatban érzem azt, hogy igen, ismerem. Mert részese vagyok a mindennapjainak azzal, hogy nyomon követem a blogján keresztül, tudom róla, mit olvas, hol járt, mit főzött, sütött, és még ezen túl... bepillantást nyerhetek a legmélyebb gondolataiba is. Így aztán megismerem őt, és kialakul bennem egyfajta kép. Előfordult, hogy valaki, akit addig sosem láttam, egyszer csak előrukkolt egy fotóval magáról, és nagyon meg is lepődtem, mert valahogy a képzeletem másmilyennek gondolta. Nem jobbnak, vagy rosszabbnak, csak másnak. De mindig jó, amikor arc is van a gondolatok mögött.
És gondolkodtam azon is, hogy vajon ismernek e egyáltalán azok, akik tényleg ismernek, és nap mint nap találkoznak velem? Nagyon kevés személyes ismerősöm van, aki olvas is engem. Talán egy ember volt, akinek beszéltem róla face to face, és azóta olvas is. Vannak, akik véletlenül találtak rám, és itt maradtak, azóta is nyomon követik itt is az életem mindenféléjét. Az, hogy ők itt maradtak, azt gondolom, jó, mert nem riasztottam el őket, bár.. nem felületes ismeretségekről beszélünk.
Azt nem tudom elképzelni, hogy bármikor is elő fog az fordulni, hogy valakinek ajánlom magam, és azt mondom, ha van kedved, nézz be hozzám. De azt hiszem, sokan vannak, akik nem ismernek egyáltalán, hiába találkozunk személyesen sokat. Ők ismerik az arckifejezéseimet, a hanglejtésemet, hallják a hangomat, látják a testbeszédemet, részesei a mosolyoknak, de nagyon-nagyon kevesen tudják, hogy mi minden rejtőzik még odabent. Talán az én hibám, hogy nem engedem őket közelebb, és nem akarom, hogy tudják rólam a többit. Talán nem is hiba, nem tudom.
Ha összegezzük, akkor mondhatjuk, hogy tulajdonképpen én már feltaláltam az osztódást. Mert itt is vagyok, meg ott is vagyok, mindkettő én vagyok, és egyik sem vagyok igazán én. :) Valahol pedig megvan ám az egész.

Őszintén mondom

A héten kiállhatatlan vagyok. De nagyon-nagyon. Minél nagyobb bennem a fáradtság, annál jobban. Ma már csak morogtam, és foghegyről válaszoltam, vagy épp bicskanyitogató stílusban. Meg vágtam pofákat is. Ez amúgy nagyon nem én vagyok, és csak lesem, hogy honnan került elő belőlem ez a sárkánylady így hirtelen.
A javát persze az itthoniak kapják, mert odabent csendben maradok, történjen bármi, nem morgok, maximum vágok egy grimaszt, és már ott sem vagyok. Az mondjuk rendesen kiakaszt, hogy úgy gondolom, van valami, amiről kéne tudnom, és nem tudok. Van már tőle egy kis üldözési mániám, ami csak fokozza bennem a morgós kedvet.
Így esett, hogy ma, hosszú-hosszú idő után először (és azt remélem jó darabig utoljára) pont annak szóltam nem épp kedvesen (na jó, ha már egyszer őszintén mondom, akkor nagyon bunkón), aki még talán nálam is fáradtabb, mert neki is jutott a stresszből bőségesen a héten. A mai napja meg tudom, hogy még a szokásosnál is sokkal stresszesebb volt. Én meg, ahelyett, hogy hagytam volna békén lazítani őt is, meg magamat is, még fokoztam a hangulatot. Emiatt aztán persze hogy most bűntudatom van, és szánom-bánom, de visszacsinálni nem tudom.
Mindig vannak olyan illúzióim, hogy majd tanulok az esetből, de nem... mert van a pillanat, ami elragad gondolkodás nélkül ilyenkor, és máris kész..
Épp ezért, a nálam tanulékonyabbaknak hoztam egy videót is a pillanatról. Mert mondjuk az enyém is alakulhatott volna másképp. Ha okosabb vagyok. És átgondoltabb. És kedvesebb. És kipihentebb. És kevésbé hülye.

Álom-álom

Amikor nyaraltunk, akkor ott, nagy nyugalmamban a Balaton-parton ücsörögve elhatároztam, hogy majd jövőre, amikor újra visszatérek ide, akkor majd már más formában megyek. Mármint szó szerint. Mert sehol annyira nem tűnik fel, mint ott, gyakorlatilag pár kis anyagdarabbal takart testen, hogy hát bizony... ott, ahol másoknak szép, lapos és feszes, ott nekem nem is úszógumi van, hanem egyenesen valami traktorbelső. Ami akár jó is lehetne, ha szeretnék a Balatonban (vagy bárhol máshol a fürdőkádon kívül) lubickolni, mert éppenséggel egészen biztosan fenntartana a vízen. Különféle terveket szövögettem, miközben figyeltem a fiúkat, akik épp valami vízilabda-meccset játszottak. Mint például hogy majd tornázok legalább napi negyed órát, és leginkább erre a célterületre fogok összpontosítani. Vagy hogy például biciklizni fogok. Vagy futni, mert állítólag az is teljesen jó erre a célra. Meg még, ahogy olvasom itt-ott egy csomó minden másra is jó.
Persze, szépen, módszeresen kigondoltam, hogy majd rendesebben és egészségesebben fogok enni is. Mint például hogy elhagyom a péksüteményeket az életemből. Meg a sült krumplit. Meg a whoppert.
Egészen egyszerűnek tűnik gondolatban, mert mit nekem bármi.. olyan irigyelt alakot szeretnék, mint amire én "irigykedtem" pár alkalommal ott ücsörgés közben.
Naigen.. aztán felébredtem, mert belelógott a kezem a bilibe. Na ez nem azt jelenti, hogy ébren teljesen el is vetettem azt a lapos(abb) has utáni vágyamat, de hát az a helyzet, hogy nekem ez leginkább úgy kéne, hogy éjszaka álmomban az álommanók lefaragnak egy-egy centinyit. Semmi mohóság, lehet centinként, semmi gond, van időnk. Így ébren úgy tűnik, a napi nyolc és fél óra intenzív munka után a legkevésbé sincs energiám semmire. Nemhogy futni, vagy biciklizni, vagy tornázni.
Kész vagyok mára, mint az a bizonyos matek lecke, és még két munkás nap hátra van a hétből. Ha fegyvert fognának rám, akkor sem lennék képes öt perc mozgásra sem.
Hogy ebből mi lesz, nem tudom. Végül is, lehet, hogy így maradok. De lehet, hogy nem.
Egy év, és majd elmesélem. Feltéve, hogy lesz mit. Ha nem, akkor meg majd úgyis mesélek mást, úgyhogy meg nem úsztok semmit. :)

Kemény..

Tulajdonképpen, ha nem írom le, akkor meg fog fájdulni a gyomrom tőle, úgyhogy lesz, ami lesz.. Már amúgy is háborog, úgyhogy nem kell ezt nekem mindenáron magamban tartani. Meg egyébként is jó sokat kattogtam rajta, és igenis kikívánkozik.
Nem írom le a helyet és a helyzetet, ahol ért ez a dolog, és még véletlenül sem fogok utalni senki kilétére sem. Lehetnek ők egyébként is akárkik, mint ahogy én is. És történhet ez bárhol a világban.
Szóval, a helyzet.. Jó pár ember volt ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen. Mindenki tette a dolgát, intézte a maga ügyét, amikor érezhetően lett valami a levegőben. Ugyan mindenki tette tovább a dolgát, és intézte tovább a maga ügyét, mégis, néha egy-egy sanda oldalpillantással figyelt is, hogy vajon mi lesz abból, ami ott van a levegőben. Érezhetően feszült, és szemmel láthatóan gyülekezett valami viharfelhő is, és minden jelenlévő tudta, csak idő kérdése mikor robban a bomba.
És robbant. A jelenlévők nagy része, aki addig a feszültségben is tette a dolgát, és intézte a maga ügyét, igyekezett nem észrevenni, mégis tátva maradt a szája. Az enyém is.
És azóta sem tudom hova tenni. Mert láttam én már sok mindent. Hallottam is sok mindent. És át is éltem sok mindent. De ilyen primitív és indulatos gyűlöletet forrongani még sosem. Szinte látszott, és kézzelfogható volt a gyűlölet, és a negativitás, és csak terjengett, mint valami ronda, sötét lepel. Feketén izzott, és vörösen lángolt. Az alatt a pár perc alatt, amíg tartott, csak úgy táncolt örömében, hogy végre kiszabadult az addigi kelepcéből, és végre azt csinál, amit akar. Simán elhittem volna azt is, ha valaki azt mondja, nézd, az ott maga az ördög.
 Nem tudtam akkor sem beleavatkozni, és nem is akartam, mert nem az én dolgom. Akaratlanul tanúja voltam sokadmagammal valaminek, aminek jobb lett volna, ha nem vagyunk tanúi. Százszor végigpörgettem magamban újra és újra a jelenetet, hallom a hangokat, és nekem fáj, pedig nem nekem szólt. Nem tudom elképzelni, milyen lehet annak, akinek címezték. Sosem akarom tudni sem egyébként.
És nem, soha, semmiképp nem szeretnék ilyen lenni. Továbbra is teszem a dolgomat, és intézem a magam ügyét. Abból nem lesz baj.

És a fejem sem fáj már. Meg le is hűtöttem a magam felborult kedélyét egy fél doboz csokis-narancsos fagyival.

Bakker...

Hát mit ne mondjak, azon kívül, hogy jajjnekem.. Nem is tudom, én vagyok e még mindig túlzottan puhány, avagy túlzottan sokat elváró önmagától, vagy csak simán és szimplán béna, de majd' meghalok a fáradtságtól. Öregszem, egészen biztosan, mert négy és fél óra alvás már nem elég. Ráadásul ha megállás nélkül kell dolgozni, ráadásul nem csak fizikailag kell ott lenni, hanem még agyban is nagyon, akkor az meg még fárasztóbb. Mondhatni, leginkább holnap délig szeretnék aludni. Nem fogok. Ez biztos.
De hogy megelőzzem a bajt, inkább most nem is mesélek mást, hanem lefekszem mihamarabb. Mert még akkor hat órám van. Az jobb, mint a négy. És még valamire elég is lehet.
Na majd elmondom...

Ez is megvan..

Már most tudom, hogy mi az, ami a legeslegjobban fog hiányozni a Balaton-partról. Sőt, már akkor tudtam, amikor még tegnap este egy röpke bevásárlást abszolváltunk itthon.
A nyugalom, és a derű, ami ott jelen van még a levegőben is. Itt valahogy nyomát sem érzem, pedig mosolygok én szorgosan mindenkire, még ha mondjuk a mosolyom ma estére kissé fáradt lett is. De komolyan... akkor nem is éreztem ennyire, mikor ott voltunk benne, hogy ott mintha egy másik világban lettünk volna. Hazajöttünk, és mint valami Balkán.. Odalent csupa szépség minden, rendezett kertek, tiszta utcák, lassan sétálgató emberek. Még a sorban állás is megy morgás nélkül. Egyetlen egy morgós jelenettel találkoztam a közel két hét alatt, akkor is az egyik üzlet alkalmazottjától (Béééla, tudsz nekem szerezni egy kávét? :D... ) Semmi extra nem volt ott szerintem, ami itt ne lenne, de mégis sokkal több volt, mint itt valaha is lesz. Oké, az emberek zöme pihenni és lazulni megy oda, nyilván nem ott morog a munkahelyére, meg a világra, meg egyáltalán..
De ez nagyon hiányzik. Az összes pozitív energiámat vittem magammal ma reggel, de elég hamar kiszipkázták belőlem, mert elég hamar végighallgattam mindenféle sérelmet, sirámot. Van, ami nem változik. Ez tény. És vannak a menthetetlenek is, akiknek jót egyébként sem lehet.
Én mondjuk úgy döntöttem, nekem van egy csomó szép pillanatom elraktározva (azok a giccses Aranyhidak pl.), és bármikor elő fogom hívni. A látványt is, meg az érzést is.
És az úgy jó lesz nekem.

A munkába visszarázódás meg egy kicsit keményebb, mint gondoltam. De semmi vész, pár nap kell csak..  és újra minden a régi lesz.
Addig meg még mutatok egy mosolygós-napszemüveges-rózsaszín bikinist.. Merthogy ugye vágytam rá, hát meglett. :) A rózsaszín bikini is.