Itthon

Avagy fordult a kocka, mert ma úgy esett, hogy Bogláron ébredtünk, és már itthon fekszünk le aludni. Ez a kevésbé jóleső oldala a kockának, de nem busongunk, nem kesergünk, mert tudtuk, hogy egyszer eljön ez a nap is, és különben is.. örüljünk annak, hogy megadatott. Meg annak is, hogy holnap van hova menni dolgozni.
Délután egy körül indultunk haza, Erik még ott pityergett egy kicsikét, de férfiasan titkolta, és nyeldeste az árulkodó könnyeket. Igazából csak az utolsó vonatnál nem sikerült..
Roland Lelle végéig sírt, mert neki hiányozni fog a ház, meg a Balaton, meg még maradni akart. Aztán megnyugodott, mert közben eszébe jutott, hogy amúgy itthonról meg hiányoznak a kutyák, és most akkor majd őket láthatja.
Patrik tök férfiasan viselte az egészet, illetve inkább kamaszos flegmasággal, amolyan minden mindegy alapon. Amúgy dehogy mindegy, tudom.. De hagyom, hadd higgye, hogy én is elhiszem, amit mutat kifelé. Ha ez így jó neki..
Mi is szomorkodtunk, jó lenne ez a szabad világ akármeddig, de tudjuk, nem lehet így.
Szóval jöttünk haza.. a teli csomagtartóval. ...
Beálltunk, néma csend, egyik kutya sem nyikkant. Nem láttuk még őket, látszólag ők sem észlelték, hogy megjöttünk. De aztán...
..Hát annyira, de annyira örültek. Freddy örömében még egy kicsit pisilt is, ebből is látszik, hogy mennyire felhőtlen volt az öröme, mert minden önuralma és önfegyelme eltűnt egy pillanatra. Arti is minden idegszálával figyelt, azt sem tudta, kihez forduljon, kit szaglásszon, ki simogassa. :) Szóval, minden kétségemet eloszlatták egy pillanat alatt. Se nem felejtettek el minket egy pillanatra sem, se nem haragszanak ránk, amiért elmentünk.
És milyen jó, hogy itt vannak. Sokkal könnyebb volt hazajönni, így, hogy ők ennyire örültek nekünk. :)

A táskák kipakolva, ágyneműk kimosva, megszáradva, összehajtogatva. Minden a helyén. Melós hátizsák a széken vár rám.
Hajnali fél ötkor pedig ébresztő. És kezdődnek a munkás hétköznapok. :)
Rápihentem.. ;) Majd kiderül, elég lesz e. :)

Utolsó

Annak, akinek a hócipője tele van a nyaralásról szóló mindenféle beszámolóimmal, jó hírem van. Ez az utolsó nyaralós esténk. Mondhatnám, hogy már csak egyet alszunk, és megyünk haza. De azért nem mondom ezt, mert ennek most csupa szomorú felhangot tudok csak adni.
Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek igazán jól megfogalmazni ezt az egész mindenséget, ami bennem van épp, de azért megpróbálom.
Úgy indultunk neki ennek az egész nyaralásnak, hogy lesz, ami lesz, pihenünk. És lett, ami lett, pihentünk. Persze, kirándulhattunk volna többet, mert éppenséggel felfedezhettük volna az egész Balaton-partot, kismillió kiránduló-hely van errefelé, rengeteg látnivaló, amit még mi sem láttunk. Lehet, hogy a jövő héten már majd bánni fogjuk, hogy valahova nem mentünk el végül, de az a helyzet, hogy pihentünk. Csak és kizárólag ez volt a feladatunk, mert éppenséggel mindegyikünk baromi fáradt volt fizikailag is, meg szellemileg is. Azt nem mondom, hogy átlustálkodtuk a napokat, mert nem igaz. Jártunk erre-arra, leginkább a strandra kísérgettük a gyerekeinket, ettünk jókat és finomakat, néztünk filmet, söröztünk, cidereztünk, jókat röhögtünk, és már el is telt a tizenhárom nap. Egy szempillantás alatt jóformán.
Most, így az utolsó estén még el szeretném Nektek mesélni- anélkül, hogy az illetőt nevesíteném (nem azért, mert nem érdemelné meg, hanem mert nem akarom zavarba hozni)- hogy milyen végtelenül hálás vagyok annak az embernek, akinek a jóvoltából ennyi ideig élvezhettük zavartalanul a Balatont. Nem jöhetett volna ez létre, ha nem ennyire nagylelkű velünk. Próbáltam neki is megfogalmazni, és próbálom Nektek is, hogy mennyire megható számomra, hogy valaki, aki nem rokonom ennyire önzetlen legyen velem. Nem vagyok ehhez szokva, és még mindig zavarba ejt a gondolat, hogy csak nekünk, csak azért, mert azok vagyunk, akik. Az év legfelhőtlenebb napjait köszönhetjük neki, és biztos vagyok benne, hogy még majd a karácsonyfa alatt is emlegetjük ezeket a napokat. Ugye, nem megy ez nekem.. Úgyhogy lehet, hogy csak annyit mondok neki így, nagy nyilvánosság előtt is, hogy KÖSZÖNÖM.
Kicsit hangolódom egyébként már az otthoni dolgokra. Várom, nagyon-nagyon várom a pillanatot, amikor majd a kutyáink észreveszik, hogy megérkeztünk. Fogalmam sincs, mit szólnak majd. Vajon kitörő örömmel fogadnak bennünket, vagy "szóba sem állnak velünk", amiért ennyi időre leléptünk?
Ezerszer tudatosítottam magamban, hogy hétfőn hajnalban dolgozni kell mennem. Jelen pillanatban el sem tudom képzelni, de majd ráhangolódok holnap este. Muszáj lesz.
Nem tudok egyébként kiragadni egy napot sem, hogy melyik volt a legjobb, mert mind az volt. Egyszeri és megismételhetetlen pillanatok, mind-mind itt vannak bent elraktározva, hogy majd a nehezebb napokon elővegyem, és lapozgassak közöttük. Ezerszer is meg fogom még magamban mosolyogni a pillanatot, amikor Rolira rátámadt a hattyú-mama, ahogy közeledett feléjük. (és Roli azóta sem mer a közelébe menni sem). Minden kávézásunknál eszembe jut majd, hogy nemrég ott ittuk a teraszon. Ahogy minden vonathang is arra fog emlékeztetni, ahogy a fiúk figyelték, mikor melyik vonat jön, és milyen mozdony húzza.
És bent is eszembe fog majd jutni a boltszámokról, hogy én bizony nemrég itt vásároltam...
Jó volt. Szép volt. És akár maradnánk is... bármeddig, akármeddig.. ha tehetnénk...
De remélem, Boglár visszavár majd. Mert mi szívesen jövünk majd újra.. bármikor, bármeddig.. ha tehetjük.

A technika

Azon gondolkodtam ma, hogy mégiscsak micsoda jó dolog ez a technika. Több dolog kapcsán is eszembe jutott.. egyszer akkor, amikor láttunk két fiatal srácot rohanni az állomásra, akik nyilván csak azt hallották, hogy valamit mond a hangosbemondó, de azt nem értették, hogy azt mondja, késik a vonat tíz percet, így rohantak.. és egyikőjük odaszólt a másiknak, a telefonjával a kezében: "Nézzek egy másik vonatot, vagy most már eléred?" Szóval, igazából a technika maga a csoda. Mert régen ilyenkor állt az ember valahol egy állomáson, és várta, hogy majd x idő múlva jön a következő vonat. Otthon meg, akik várták, azon idegeskedtek, hol lehet, mi lehet vele, és miért nem jött. Az aggodalmasabbak ilyenkor rágták tövig a tíz körmüket.. (és én pl. egy ilyenért kaptam egy marha nagy fülest anyámtól, mert szétaggódta magát egy egész délutánon keresztül, pedig csak felsővezetékszakadás volt hazafelé, és a vonaton ragadtunk). Most meg két kattintás, és akár az egész világ tudja, hogy épp hol vagyok, kivel vagyok. Ráadásul bármikor lehet értesíteni bárkit, legyen a világ akármelyik pontján is.
Jó, persze, van ennek hátulütője is, mert alig ír az ember manapság képeslapot, levelet, amit felad a postán, de valamit valamiért. És az elszántak amúgy írnak, tudomám.
A másik dolog, amivel kapcsolatban eszembe jutott, az a nyaralós képek. Mert régebben azokat is el kellett vinni előhivatni, és akár, ha mondjuk még nem telt be a tekercs, akkor eltelt egy hónap is, mire a fotók elkészültek. Egyrészt akkor már kit érdekelt, másrészt meg akkor derült csak ki, hogy nem sikerült lefotózni, amit akartunk, mert nem villant a vaku, belemozdultak, ott van a háttérben a bácsi, akinek nem kéne, meg ilyenek. Most ez is tök egyszerű. Kattintás, aztán már ott is van. Ha nem tetszik, törölhető. Akár azonnal. Ha tetszik, meg lehet mutatni akár az egész világnak is, azonnal. Sőt, megmutathatod úgy is, hogy a gps segítségével még azt is odaírod, hogy hol is voltál épp. És kinek a társaságában.
Azt gondolom, a technika igenis jó dolog. Mert most van lehetőség akármennyi pillanatot megörökíteni, nem csak annyit, ahány kocka van a tekercsen. Akár az összes pillanat megmaradhat örökre. Akár..
És a technika jó fej is, mert senkit nem kötelez arra, hogy használja. Csak a lehetőséget adja..

(és ha már technika.. van egy-két elmaradt emailem, meg telefonom, amiket be fogok ám pótolni)

Ma is képek

Meg megint kevés szöveg csak. Ennek két oka van. És egyik sem az, hogy elakadt volna a szavam, mert igazából arra még nem nagyon volt példa.

Az egyik ok, hogy az este irtó jó buli volt nálunk, és én rettenetesen keveset aludtam. Azt a keveset is több részletben. A jó bulit átvitt értelemben kell értelmezni, mert tulajdonképpen sem buli, sem jó nem volt. Megjelentek a százlábúak az este. Ebben semmi rendkívüli nincs, voltak tavalyelőtt is, csak akkor kevésbé zavarták a fiaimat. Jó, mondjuk a zuhanyzóban kezdték a zaklatást, aztán hol máshol folytatták volna, mint a "gyerekszoba" falán, közvetlenül az ágy mellett? Nekik jó buli lehetett, mármint a százlábúaknak, mert csak szaladgáltak vidáman a falon, mi meg vigasztalgattuk a sikító-rettegő anyámasszonykatonáit gyerekeinket. A vége az lett, hogy még éjjel egykor is őket őriztük, mert nélkülünk nem alszanak.. reggel meg már negyed hétkor ültek az ágy szélén, hogy "Anyaaaaa, keljünk, mert elmegy a vonat."
Szóval ez az egyik okom.
A másik pedig, hogy ma kirándultunk. Volt A és B verzió. Különféle okok miatt Erik választhatott, hogy melyiket szeretné, ő az A-t szavazta meg, hogy vonattal menjünk Siófokra. Igazából mindenki másnak a B-hez volt kedve, de sebaj.. mentünk tehát vonattal Siófokra. Tök jó volt amúgy, bár a vonat erősen felejthető, és csak az ilyen vonatőrülteknek nyújt igazi élmény, mint Erik. De már ezért megérte.
Végül innen hazaértünk ebédre.. hogy aztán délután mégis elmenjünk a B verziós kirándulásra is. Elmentünk Szántódról Tihanyba komppal, majd onnan Zánkára, ahol megnéztük városunk táborát (Patrik még sosem járt ott, és Roli sem), majd vissza komppal Szántódra, onnan újra Siófokra (muszáj volt visszamenni, olyan finom péksüteményt ettem ott délelőtt). Zamárdiban láthattuk a BalatonSoundra érkező óriási tömeget, ami amúgy egy élmény, hogy ennyi ember a Balatonparton, másrészt elképesztő, hogy ennyi pénzért is ekkora tömegek mennek, harmadrészt félelmetes, mert mindenkinek piásüveg van a kezében.. Délután ötre értünk haza, hullafáradtan. De azért még lementünk a partra, és a fiúk fürödtek is egyet, mert csak a levegő hűlt le egy kicsit, a víz nem.
Most meg, még megmutatom a képeket (amiket ezúttal Balázs fotózott, én csak "elloptam" tőle), és bedőlök az ágyba.

Siófok, Fő tér (a háttérben Széchenyi)

Szántódrév

Valahol a Balaton közepén találkoznak a kompok

Na mit láttam ma?

Nem csak én, mert velem együtt még mindenki, aki ma kora délután a strandon múlatta az időt.
A hét elején (vagy az még a múlt hét volt?) a vihar kidöntött a strandon lévő sziget szélén egy fát. Épp előtte nap jegyeztük meg, hogy milyen érdekes is, hogy épp ott áll az az egy szem fa, nagy magányosan, ám látszólag nagyon stabilan. Hát.. sajnos elkiabáltuk, mert másnap a fa már nem állt, hanem az oldalára fekve találtuk.
Minden bizonnyal veszélyes lehetett ott, mert ma azt láttam, hogy a strandoló törzsközönség (nyilván helyi lakosok amúgy) egy része elindult be a sziget felé. Motoros fűrészekkel, kézifűrésszel, idősebbek, fiatalok, és gyerekek is. :)
Aztán kivágták. Először a lombkoronáját, és ugye a kis vékony ágait. Amiket aztán szépen kihoztak a vízen keresztül.
Eltartott vagy két órán keresztül. De megcsinálták. :)
És aztán, levezetésképp játszottak egy strandfoci-meccset a füvön.

Őszintén? Tök jó volt látni egy efféle összefogást, és közös munkát. :)

Van képem hozzá

Egyszer említettem már, úgy ezer évvel ezelőtt, hogy majd megbánjátok még, hogy az én okos telefonom nem csak okos, hanem szép képeket is tud. Sőt, ilyenből (mármint okosból és jól fotózóból) rögtön három is előfordul a mi házunk tájékán. Én már akkor tudtam, hogy ritkán ugyan, de előfordulhat, hogy majd kevesebbet beszélek, mint amennyi fényképet mutatok. Mint pl. most.

Szerény, de azért boldog mosoly

Na jó, azért Neked mosolygok...

Nagyon komoly. Nagyon menő. 

Giccs... de nem lehet vele betelni

Mondom... lehetetlen abbahagyni..(a fotózást is)

Mindjárt lemegy...

Na, ez a nem semmi.. mojito, Aranyhíd, naplemete, Balaton... 

Bár.. lehet, hogy jobban szeretitek, ha nem beszélek annyit. :D És a végére hagytam egy bónusz (kicsit csúnya) képet. A könyökömről kötés nélkül. Elárulom.. fáj. Nem kicsit. De kibírom, kibírom... és még akárhányszor lenyúznám cserébe azért, ha itt lakhatnék az év egészében. :)

Nagyot koppant akkor....

Gondoskodás

Nem tudom, honnan jutott eszembe a téma, és tulajdonképpen ez nem is érdekes. Kigondoltam, hát akkor le is fogom írni, mint annyi minden mást.
Azon tűnődtem ma, hogy mennyire belém van ivódva az, hogy gondoskodjak mindenkiről, aki hozzám tartozik. A világ legtermészetesebb dolga nekem, hogy evés után leszedem az asztalt, elmosogatok, eltörölgetek. Hogy a ruhákat én mosom, én teregetem, én teszem a helyére. Én sikálom a foltokat mosószappannal. Én megyek vásárolni, én találom ki mit együnk. De ugyanennyire természetes, hogy én sikálom ki a wc-t, én porszívózok, én pucolok ablakot. És még az is ugyanennyire természetes, hogy odakészítem mindenkinek az iskolába a szendvicseket, az üdítőt, a reggeli kávét, a reggeli gyümölcsöt, és mindent. Talán ezért van az, hogy rettenetesen elkényeztetett gyerekeim vannak, akiknek alig-alig kell valamiben segíteni. Mert én szeretek gondoskodni mindenkiről, és ha valamit helyettem (tulajdonképpen maguknak) csinálnak meg, akkor attól én nem feltétlenül érzem magam jól.
Szeretem azokat a pillanatokat, amikor rájönnek arra, hogy valami, amin ők még csak épp gondolkodnak, már ott is van, meg van csinálva, elő van készítve. Szeretem az ilyenkor kapott mosolyokat. Lehet, hogy ezért csinálom, mert ez nekem egy kiapadhatatlan energiaforrás, ezek a csere-mosolyok.
Mert egyébként én tényleg nem várok mást soha cserébe. Nem kell, hogy külön megköszönjék (bár a legtöbb esetben megteszik ezt maguktól), elég az a pillantás, és mosoly. Ettől nekem már jó is minden.
Talán emiatt volt az a nagyon erős vágy is bennem évekig, hogy még hadd szüljek, mert tudat alatt tudom, hogy ez a fajta gondoskodás már nem sokáig lesz így, ahogy most van. A gyerekek megnőnek, és mindig több önállóságot szeretnének, ami teljesen természetes is. Persze, akkor is igénylik majd az én gondoskodásomat is, csak másképp. Mondjuk majd jönnek, és hétvégenként felpakolnak itthonról némi süti-utánpótlással, és ezzel-azzal.
Mióta vannak a gyerek-pótló bulldogok, már nem aggódom azon, hogy nem lesz kiről gondoskodni. Mert ők aztán itt lesznek nekem mindig. (nem, nem vagyok hajlandó azzal foglalkozni, hogy ők sem élnek örökké) És ők tökéletesen alkalmas alanyai az én gondoskodásomnak. Mert imádják a törődést, és a kényeztetést. Bármeddig elfekszenek, hogy a hasukat vakargassam. Vagy csak simogassam.
Én meg így maradok már... hogy teszek-veszek-intézkedek. És ettől vagyok én az, aki vagyok. Többek között. :)