És tovább..

 Az mindig furcsa volt nekem, annak ellenére is, hogy egészen sajátos (és nem túl hétköznapi) módon kezelem a halál kérdését, hogy mennyire nincs már idő gyászolni, emlékezni, búcsúzni. Furcsa hasonlat, de pont úgy nincs erre idő, mint bármi más egyéb érzéseinket megfelelően feldolgozni, sőt, leginkább megélni sem. Elhangzik bizonyos történések után a kérdés, hogy hogy vagy, de abban a pillanatban, amikor az ember azt válaszolja, hogy köszönöm, megvagyok, máris úgy tekinti mindenki, hogy hát akkor go, mehet minden tovább. Tudom, ilyen világot élünk, ahol örökös harcban állunk az idővel, meg a pénzzel, aki megáll, lemarad, kimarad valamiből, mert pillanatok alatt hagyják le azok, akik mennek folyamatosan. 

Így lettünk mindannyian belekényszeritve önmagunk rabszolgaságába, amit egyébként határtalan szabadságként élünk meg. Szabadok vagyunk, szabadabbak, mint valaha, bárki, bármikor bejárhatja a világot, elmondhatja a gondolatait, megvehet a tűtől a repülőig bármit, amire éppen kedve szottyan. De közben elképesztő mértékű kizsigerelést hajtunk végre saját magunkon, csak azért, hogy ezeket megtehessük. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy képes lennék megváltani a világot, vagy akár csak kiszállni ebből az egészből, és azt mondani, inkább lemondok egy csomó mindenről, de hagyjatok engem úgy élni, hogy bármikor legyen lehetőségem sírni, vagy épp kacagni, ne kelljen sohasem félretenni érzelmeket, bezárni, és nem mutatni. Jó lenne, de ez utópisztikus vágyálom csupán. 

A valóság az, hogy mire otthon mindezt megtehetné az ember, addigra már fáradt és frusztrált ahhoz is, hogy meg tudja tenni. 

Minden bizonnyal ki kell aludnom magam. .