Nem akármilyen meccsnap

Arra koncentrálok még most is, hogy voltak ennek a napnak nagyon jó részei is. Muszáj is erre fókuszálnom, mert negyed órája nyammogok egy zsemlét. De ne szaladjunk előre...koncentráljunk a jó részekre.
Úgy ébredtem, hogy jé, nem fáj a fülem, csak épp teljesen süket vagyok azon a felemen, meg olyan, mintha érzéketlen lenne. Miután kiörvendeztem magam ezen a nem fáj érzésen, azért kicsit elgondolkodtam, hogy remélhetőleg a süketség átmeneti állapot.
Délelőtt mostam egy adagot, felmostam a kutyáknál (mondom, jól voltam), közben voltunk vásárolni, meg készülődtünk a délutáni meccsre. Időben indultunk, tudtuk, hogy teltház lesz, nem akartunk a parkolás miatt idegeskedni. Nem is volt erre szükség, sikerült elég jó helyen megállni, volt időnk pénzt tölteni a cashless kártyára, nézelődni, élvezni a tavaszias időt. Kettő körülre beszéltük meg Ivetával a találkát, és sikerült is. Élőben is pont ugyanolyan kedves, közvetlen, mosolygós, mint bloggerként. Olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást, de persze ez betudható annak, hogy sok-sok éve vagyunk egymás életének részesei, és így aztán nem lehetünk már idegenek. Nagyon kedves ajándékokat kaptunk tőle, a könyvükből is kaptam egy nekem dedikált példányt. ❤️ Nagyon remélem, hogy egyszer még lesz alkalmam viszonozni neki ezt. 😊
A meccs furcsán kezdődött, mert olyan helyre adtak el jegyeket, ami a valóságban nem létezik. Szimpla rendszerhiba, nincs ebben semmi szándékosság. Csak bosszantó volt, hogy fogalmunk sem volt, hol van a helyünk, a szektorban lévő rendező ember sem tudott segíteni. Végül az egyik főrendező kiderítette, hogy ez a probléma, amit fentebb írtam. Rajtunk kívül persze még voltak így sokan (a komplett szektorunk), és eltartott egy darabig, mire mindenki leült valahová, és nem azon problémázott, hogy ő hova vette a jegyet. Ez azért rányomta a bélyegét a hangulatomra, nem volt még az a ráhangolódás, ami máskor. De persze ettől még felejthetetlen élmény volt ez a mai meccs is, mindennel, ahogy volt. Sajnos nem nyert a Dac sem, és a Fradi is kikapott ma délután.
Azért szelfi készült ma is...

Itt még gond nélkül tudtam mosolyogni is. A meccsen végig be volt dugva a fülem, egyrészt féltem, nehogy belemenjen valami por, vagy belefújjon a szél, másrészt úgy éreztem, mintha úgy jobb lenne. Hát azt nem tudom, hogy emiatt e, vagy ettől teljesen függetlenül, de alig elindultunk haza, éreztem, hogy valami történik a fülemben. Egyszerre feszített, égett, fájt, csikizett, nagyon kellemetlen volt. Aztán kis idő múlva ez a történés átváltozott kegyetlen fájdalommá. Olyanná, amikor már tényleg el is sírtam magam. Kegyetlen kínokat éltem át a hata úton, egy idő után már az arcom bal fele végig fájt...A lórúgás fájdalomcsillapító kellett, meg egy fél óra, hogy mostanra lenyugodjon megint. Most azt érzem, hogy hétfőn a fülész bármit csinálhat velem, ha azt ígéri cserébe, hogy ezek a kínok megszűnnek végre.
Hajrá Fradi, Hajrá Dac. 💚💙💛 Hajrá fülfájásmentes napok.