Ezt még nem is sejtettem

Amikor tegnap este azt a pár semmitmondó sort írtam, még csak nem is sejtettem, hogy mi vár még rám. Egy ölelés volt csak, ami a világ legjobb dolga tud lenni. Kivéve, ha abban a pillanatban a csillagokat látod a fájdalomtól, és csak a meglepettség az, ami a kitörni készülő könnyeket visszatartja. El sem tudom képzelni, hogy mi történt ott és akkor, de a fájdalom maradt velem. Egész éjjel többször is megébredtem rá, hogy sehogy nem jó, mert csak fáj a bal oldalam, nagyjából egy félkörben a mellem alatt.
Aztán hajnalban akkorát jajjgattam a fájdalomtól, hogy Balázs ijedten rohant be a szobába (szegény...hanyadszor jár már így velem). Megígértem neki, hogy elmegyek az orvoshoz. Leginkább attól félt, hogy infarktusom van.
Háromnegyed kilenctől fél egyig ültem az orvosi rendelőben. (Ha eddig nem voltam beteg...majd most) Az infarktust kizárta. 95 százalékban gyanítható valami mozgásszervi probléma, S maradék öt százalék megmaradt az embólia, légmell, ilyesmi diagnózisoknak. Röntgenen voltam, azon látszik valami 7 mm-es árnyék, de semmi több. Kaptam fájdalomcsillapítót, meg egy csomó jó tanácsot, hogy mire figyeljek, és mikor kell azonnal a sürgősségire indulni.
Ezek után egy óra késéssel, de mentem dolgozni. Addigra a fájdalomcsillapító már dolgozott bennem, és tök jól tartotta is a hatását estig.
Aztán most este megfajdult a bal fülem is....van egy bazi nagy pukli közvetlenül a fülem mellett is, meg egy nyirokcsomó a nyakamon is jól bedurrant...
Pedig még legalább a holnapi napot valahogy ki kéne bírni..