Ez is egy évforduló

Hat évvel ezelőtt február huszonkettedike ugyanúgy péntek volt, mint most is. Jól emlékszem, mert az volt az a nap, amikor én talpig bizonytalanságban elkezdtem dolgozni a mostani munkahelyemen. A bizonytalanság hamar eltűnt, a kezdeti káosz is igen hamar kitisztult. Elmondhatom magamról, hogy nincs a raktárnak egyetlen olyan területe sem, ahol még nem végeztem volna valamilyen munkát. Jól ismerek mindenkit, kiismertem a rendszert. Ha át éjszaka közepén hívnának fel valamilyen kérdéssel, tudnék rá válaszolni.
Hat évvel ezelőtt úgy mentem oda, hogy azt éreztem, megnyertem a lottón a főnyereményt, mert sok éves vágyam teljesült. Azóta azért voltak olyan napjaim, amikor ennek teljesen az ellenkezőjét éreztem, volt, hogy a kimerültségtől gondolkodni sem volt erőm. Voltak szárnyaló pillanatok, voltak olyanok, amikor sírva jöttem haza.
Nagyon nehezen fogadtak el, és fogadtak be, pont azért, ami miatt másoknál meg hatalmas respectem volt kezdettől fogva. Nem is olyan régen beszéltünk erről a műszakomban a lányokkal, hogy ketten közülük mennyire nem bírtak engem amiatt, hogy úgy kerültem oda, hogy valakinek a valakije vagyok. Kellett hozzá pár év, de mára a munkámmal, és azzal, aki ott bent vagyok nekik, és ahogy mellettük állok bármikor, bármiben, elértem azt, hogy ők ketten akár tűzbe is tennék értem a kezüket. Ez nagy dolog, de egyébként sosem volt ez a cél. A célom mindig az volt, hogy a munkámat jól csináljam, és mindezt olyan közegben tehessem, ahol jól érzem magam.
Most, hat év után nagy vàgy van bennem már arra, hogy a mostaninál komolyabb feladatom legyen. Alkalmasnak érzem magam ennél többre is. Voltak emiatt nehéz napjaim, mert van, amikor ezt nehéz legyűrni, és félretenni. De pont múlt héten, amikor Ivetával találkoztunk, és erről kérdezett fogalmaztam meg azt, ami már ugyan érlelődött bennem, de nem mondtam ki még. A munkám itt van, ahol van, és ez így is marad, akár sikerül, amit szeretnék, akár nem. Itt van helyben, gyakorlatilag tíz percre az otthonunktól, ami önmagában megfizethetetlen.
Akármennyi idősek is a gyerekeink, én elsősorban mindig az ő anyukájuk, és a férjem felesége leszek, csak ez után következik a dolgozó nő énem. Még így is nehéz összeegyeztetni mindent, és sokkal többször mondok nemet valamire, mint ahányszor szeretném. Ha valahová bejárnék, és napi két-három órát töltenék utazással, az szörnyű lenne. Így aztán, ha lesz lehetőségem azt csinálni itt, amire mindig is vágytam, akkor nagyon boldog leszek, de ha nem, akkor sincs semmi baj. Akkor minden így marad, ahogy van. A fizetésemre nem panaszkodhatom, a munkaköröm elég változatos feladatokat ad...minden mást még csak el kell fogadni annak, ami. (Na, ez a rész okoz azért gondokat)
És azért azt remélem, hogy ez volt az egyetlen olyan évforduló, amit betegállományban töltöttem. (Apropó...betegállomány: a fülem egész jól van, már csak néha pattog, most az a bordaizé kínoz nagyon...mintha valaminek mindig muszáj lenne fájni)