És akkor ez lett belőle

Úgy tűnik, hogy jobb lett volna már rögtön az első jelre hallgatnom, és akkor, amikor az oldalam elkezdett fájni, nem dolgozni menni, hanem maradni a fenekemen itthon. És nem, amúgy nincs bennem mazochizmus, vagy ilyesmi, simán csak úgy éreztem (akkor még), hogy ez nem akkora baj, amitől ne tudnék dolgozni. Az mondjuk hiba volt, hogy tegnap is bementem, főleg annak fényében, hogy ma reggel kiderült, hogy ez a péntek az a péntek, amikor nincsen fülészeti rendelés. Így aztán minden reményem a háziorvosomban volt, hogy majd azért legalább valami antibiotikumot kapok tőle, mert abban biztos voltam már, hogy anélkül nem fogom megúszni.
A háziorvos minden reményemet felülmúlt, mert ahogy megnézte a fülemet, már mosta is a kezét, és készült, hogy hát akkor, ha nincs szakorvos, akkor azért ő majd rak bele gyógyszeres csíkot, mert "ez annyira csúnyán be van gyulladva, hogy már majdnem teljesen össze is nőtt, és nem fogom kibírni hétfőig". Aztán sietett közölni, hogy össze kell szorítanom a fogamat, mert rettenetesen fog ez az egész fájni, mire szétfeszíti ott belül. Nem részletezem az érzést, a horrorisztikus élményeim közé tartozik. De kibírtam, és csak az ajtóban kifelé rogyott meg kicsit a lábam. Kaptam antibiotikumot is, fülcseppet is, és hétfőn a fülészeten kell kezdenem. Aztán meg újra a háziorvoshoz is mennem kell, hogy felvegyen táppénzre, mert azt már ma leszögezte, hogy legalább egy hétig nem mehetek ezzel dolgozni.
A holnapi meccsre menéstől most még mindig azt mondom, hogy semmi sem tántoríthat el, de azért voltak bizonytalan pillanataim délután. Főleg, amikor az oldalam is újrakezdte a fájást. De nem hagyom magam..
A gyerekek jó fejek, Erik fülfájásilag a legmegértőbb, ő átélte párszor ugyanezt, még csöpögtetni is segít bele. Roli olyan óvatosan ölel, mintha valami porcelánbaba lennék, és mindig aggódva megkérdezi, hogy "nagyon fáj, anya?" Patrik pedig a maga gyakorlatiasságában már ígéretet tett, hogy ha nem boldogulok holnap a hajmosással egyedül, hát majd segít ő.