Szomorú

Már egy hete rág ez az egész belülről. Próbálom távol tartani magamtól, de persze ez képtelenség, mert itt van minden pillanatban, folyamatos figyelmet és éberséget követel. Nem lehet nem foglalkozni vele.
Múlt hét pénteken reggel a nagyanyám szélütést kapott. Ugye, arról már írtam, hogy jó ideje messze volt már a régi önmagától, folyamatosan és fokozatosan hanyatlott szellemileg, szemmel láthatóan fogyott a fizikai ereje is. Egyre kevesebbet lehetett őt kint látni, egyre többször feküdt le napközben, ami gyerekkoromban nála valamiféle főben járó bűnnek számított.
Pénteken mindannyiunk legvadabb rémálma vált valóra akkor, amikor reggel már úgy kellett átöltöztetni és lemosdatni, mint egy kisbabát, fogalma sem volt róla, hogy hol van, és mi történik vele, csak a szüleit szólongatta. Szerencsére látni nem láttam őt ekkor, csak anyukám mesélte el. Ez is bőven elég volt.
Nagyapám, aki ugyan felépült a stroke-ból, szintén nincs a legjobb állapotban, és talán épp a stroke miatt, vagy annak utóhatásaként (vagy simán csak megöregedett) az utóbbi időben komoly személyiségtorzuláson ment keresztül. Most a lehető legkomolyabb határozottsággal közölte, hogy márpedig mentőt hívni ide nem lehet, mert a mama nem megy sehova, nem engedi, hogy elvigyék. Mert soha nem volt a mama kórházban, rettegett is a gondolattól is egész életében, ő pedig soha nem ellenkezett vele, vagy tett olyat, amivel nem értett egyet, nem most fogja elkezdeni. Az orvost kihívták azért, aki megállapította ezt a szélütés-dolgot, de nagyjából itt ki is merült minden tudománya, mert mit is tudna tenni? Beutalta volna kórházba, de így, hogy a papa nem engedi, így maradt itthon.
Azóta minden nap viszonylag egyforma. Hiába a pelenka, leszedi magáról (ez valami ösztönszerű dolog lehet szerintem), így napjában többször is előfordul, hogy baleset történik. Anyukám intézi a dolgok jó részét, nagyon sajnálom is miatta, mert látom, hogy egy pillanat nyugta sincs, és persze, nagyon fáradt is. A papa fekszik mellette az ágyban, nagyjából öt percenként szólongatja éjjel-nappal, kínálgatja mindennel, ami csak eszébe jut.
Voltam náluk, a mama nem ismert meg. Csak nézett mereven valahova, néha nyögött egyet, ha valamit kérdeztem, arra válaszolt, hogy igen, vagy nem, de látszott az arcán is, hogy már nincs is igazán köztünk.
Valamelyik este zörgést hallottam, az ütő is megállt bennem. Kinéztem az ajtón, a papa zokniban, elemlámpával a kezében mászkált a sötét udvaron, anyut kereste, mert a mamát megint baleset érte. Akkor este segítettem elrendezni. Majdnem belepusztultam abba az egészbe ott, látni, hogy mivé lett. Végigcsináltam, majd feljöttem ide, és kibuktam. Addig a percig nem sírtam egyszer sem még, de akkor muszáj volt.
Olyan ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Egyrészt nagyon haragszom a papára, amiért nem engedi kórházba vitetni, másrészt meg könnyekig megható ez a fajta ragaszkodás és szeretet. Olyan, mintha megtestesült volna az az ígéret, amit tettek egymásnak 62 évvel ezelőtt, hogy jóban-rosszban, egészségben-betegségben. A sorsra is haragszom, amiért ezt szánta neki, hogy ilyen megalázó és méltóságát vesztett legyen ez utolsó időszak neki. Miért is nem hagyta, hogy csak úgy elaludjon? Az is eszembe jutott már, hogy talán épp a papa ragaszkodása az, ami még itt tartja, talán épp miatta nem tud elaludni.
Ma már hallucinációi is voltak. Embereket látott, ahol senki nem volt, szuszogó kisbabát a sarokban, muslicákat, legyeket, rengeteg autót a ház előtt. Nem tudom hol jár vajon, hova került vissza, mire emlékszik, és mire nem.
Önző is vagyok egy kicsit, mert nem megyek be hozzájuk minden nap. Magam miatt, mert nem akarom látni így. A gyerekek sem mentek, ugyanezért. Nem is erőltetem. Ha nem akarják, nem kell őt meglátogatni. Így is rossz, hogy sokkal inkább maradt meg nekik az, hogy a dédi milyen "hülyeségeket" beszélt az utóbbi időben, mint az, hogy amikor kicsik voltak, mennyit beszélgetett nekik a babakocsi mellett.
Furcsa érzés abba is belegondolni, hogy mindannyian úgy látjuk már (a papát kivéve), hogy mindenkinek, de leginkább neki sokkal jobb lenne, ha nem kéne sokáig így lennie.
Lehet, hogy szomorú évünk lesz jövőre.