Ezen a héten, amellett, hogy tök jó, hogy megint csak négy napot kell dolgoznom még itthon is nagyon jó sorom van. Balázs ugyanis szabin van, és így nem kell főznöm sem, meg egy csomó minden elintéz, megcsinál amivel nem kell már munka után időt töltenem. (és akkor ennyit arról, hogy megosztjuk e, vagy sem a házimunkát)
Ráadásul külön jófejség tőle, hogy minden hajnalban felkel, hogy engem ébresszen, és aztán elvigyen dolgozni.
Az más kérdés, hogy bentről hiányzik nekem, mert ha időnk épp nem is lenne egymással lenni, de mindenképpen tök jó lenne, ha legalább néha tudnánk pár szót váltani. Igaz, mindent elkövet itthonról is, mert időnként kapok tőle egy-egy emailt, ami mosolyra fakaszt, és tök jól esik, és kb. úgy kell is, mint egy falat kenyér.
Az, hogy a kolléganőmnek el kellett mennie műtétre régóta köztudott, és azt gondoltam amúgy, hogy fel vagyok készülve az erőltetett menetre. Nem is mondom, hogy nem, de letaglózó az a fajta minden, ami most hirtelen az elmúlt két napban a nyakamba szakadt, és néha úgy érzem, nem is fogok a végére jutni. Általában mi ketten szoktuk csinálni azokat a dolgokat, amik több utánajárást, levelezést, több számítógépes munkát igényelnek, a harmadik kolléganőnk inkább a munkánk fizikai részét szereti jobban csinálni. Az, hogy ennek mi az oka, szóra sem érdemes, a lényeg úgyis az, hogy amit eddig ketten csináltunk, azt most nekem egyedül kell. Közben ezerféle kérdés mindenhonnan, amire tudnom KELL a választ, ezerféle kérés mindenfelől, aminek eleget kell tenni. Meg tudom csinálni, de nagyon észnél kell lennem, az biztos.
Így most tényleg inkább annak az oldalnak örülök, hogy az itthoni dolgokra a héten bőven elég minimális energiát fordítanom, és még az is belefér, hogy elalszom a kanapén este hattól fél nyolcig. :) Pedig egyébként minden napot utálok, ami ilyen, hogy csak én megyek dolgozni, Balázs nem. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése