Szalagavató

Megint egy első alkalom volt az életünkben, szülőként, mert ugye a sajátjainkon azért már túl vagyunk egy-két éve. Ami még szeptemberben olyan nagyon távolinak tűnt, egy szempillantás alatt elérkezett.
Ma délután megkapta a végzős gimnazista fiunk a szalagot, amit mától büszkén viselhet majd egészen a ballagásig. :) Természetesen benne semmi izgalom nem volt, bár az azért látszott, hogy teljesen másképp éli meg ezt, mint ahogy például megélte a nyolcadikos táncra készülést. Itt már bőven látszik a felnőttsége, az, ahogy részt vett az after party szervezésében (most épp ott van), ahogy kiválasztotta az öltönyét, ahogy a táncpróbákat kezelte.
Tetszett az, ahogy lebonyolították, egyáltalán nem volt túlmisztifikálva, még az igazgató úr is mindössze hét percet beszélt csak, pedig az igen hosszú beszédeiről híres egyébként. Voltak fotósok, akik minden egyes szalagtűzést megörökítettek, a táncot is végig fényképezték, biztos egyszer csak érkeznek majd a képek.
Elnéztem az én fiamat, akiről minden ilyen rendezvény alkalmával eszembe jut, hogy majdnem egy egész óvodai év eltelt, mire sikerült elérni nála azt, hogy nem az óvó néni asztala alá ment be azonnal érkezés után, és hajlandó volt ebédet enni is velük. Mostanra igazi férfi lett, karakán, magabiztos. Néztem, ahogy leült az igazgató úr mellé, és fesztelenül csevegett vele. Láttam, ahogy összevigyorogtak, és ez volt az a pillanat, amikor még valamit felvettem arra a listámra, amiért hálás lehetek. Mert nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy épp akkor indult ebben az iskolában az első gimis osztály, amikor ő nyolcadikos volt, mert neki pontosan itt volt a helye erre a négy évre. Lehetősége volt kinyílni, és tudott is élni ezzel a lehetőséggel, ugyanakkor van ez a suli annyira kicsi, hogy tökéletesen szemmel van tartva, és nyakon volt csípve minden olyan "lazulásnál", ami már túl sok lett volna. Épp az igazgató úr az, aki az egyik legnagyobb tanítója volt minden téren, akit ő még most épp ezért nem kedvel úgy, ahogy majd fogja akkor, amikor már máshova fog járni, de a tanítása beért a négy év alatt.
A tánc, amiről ő azt mondta, nagyon bénák, és nagyon nem fog tetszeni, természetesen tetszett mindenkinek. Hogy is ne tetszett volna, amikor mindannyian azért voltunk ott, mert ők a mi gyerekeink, így, ahogy vannak, a maguk félkész felnőttségében, a maguk kicsit tökéletlen, ámde így tökéletes formájukban.
Büszkék voltunk rá. :) Nemsokára ballag...