Roliról

Van vele szemben egy jó nagy adag bűntudat bennem. Mert ő az a gyerekem, akire valahogy sosem jutott elég idő, sosem jutott ugyanaz, mint a többieknek. Nyilván nem lehet patikamérlegre tenni semmit velük kapcsolatban, és az is nyilvánvaló, hogy ő harmadik gyerekünkként született, így aztán semmiképp sem lehetett olyan kiváltságos helyzetben, mint mondjuk a legidősebb bátyja, akinek majdnem három évig osztatlan figyelem jutott mindenhonnan.
Ráadásul Roli nem is egy egyszerű gyerek. Semmiképp nem hétköznapi, soha nem is volt az, de ahogy telik az idő, úgy lesz még nekem is egyre szembetűnőbb, hogy mennyivel másabb, mint a két bátyja. Lehet, hogy most, nála csúcsosodik ki igazán ez a generációs akármi, amiről annyit olvasni mindenfelé, és ezért ilyen látványos. De az is lehet, hogy csak ráfogom erre, mert van mire fogni, és attól lett ilyen kis érdekes személyiség, mert így alakult az életünk, ahogy.
Az biztos, hogy mostanában nagyon nehéz őt követni. A beszélgetéseinknek gyakorlatilag se eleje, se vége, mert elkezd valamit, és közben százfelé csapong, és én már nem is tudom követni, hogy miről van szó. Főleg, mert időnként megakad, mert angolul jutnak eszébe a szavak, és keresgéli a magyar megfelelőjét. A tanulás mondhatni tökéletesen hidegen hagyja, a leckeírás minden nap tortúra, mert úgy utálja, amennyire csak lehet. Ugyanakkor, minden, az érdeklődési körébe beleillő dolgot hihetetlen kitartással és elképesztő kreativitással szippant magába. Bármit megvalósít, amit szeretne, legyen szó telefonképernyőt kivetítő akármiről, vagy épp papírból készült ilyen-olyan fegyverekről. Bámulatosan rajzol még mindig.
Jelen pillanatban rengeteg barátja van, és úgy látom, mindent el is visel tőlük a barátságuk érdekében. Simán hagyja magát kihasználni, simán hagyja magát átverni, és feltétel nélkül meg is bocsát mindenkinek mindent.
Még mindig elképesztő módon tud szeretni, még mindig képes bármikor odajönni, és megölelni, puszit adni.
Vannak bőven kiskamaszos allűrjei is már. Úgy fel tud csattanni, ha valami nem tetszik neki, hogy felnőtt emberek is megirigyelnék. A két bátyja közül még mindig Erikhez húz inkább, pedig ő az, aki többet piszkálja, mint Patrik.
A szobája szent és sérthetetlen, és szörnyű kupleráj van. Képtelen rendet tartani, szerintem nem is érti, hogy nekünk ez így miért nem jó, amikor neki épp tökéletes úgy, ahogy van. Az íróasztala két szélén feltornyozva a tankönyvei, és a füzetei, az ágy alatt mindenféle.. a chipses zacskótól, a telefontöltőn és szelfiboton keresztül az üres üdítős flakonig minden megtalálható. Nem nagyon szereti, ha más is van ott rajta kívül.
Szétszórt a végtelenségig, hol itthon marad a tesicucc, hol az iskolában. Ezek a dolgok egyáltalán nem fontosak neki.
Őrületes mennyiségű zeneszámot ismer, nem csak a kortárs zenékből, hanem nagyon régi számokat is. Egy-két hangból már fel is ismeri, hogy milyen szám következik a rádióban, és énekli vele együtt.
Még mindig folyton tele van sebhelyekkel, valahogy mindig sikerül valami sérülést beszereznie.
Olyan, mint egy kis vidám forgószél, aki mellett nincs egy perc nyugalom sem, nincs egy perc megállás sem. Szeretnék hozzá türelmesebb lenni, de néha nagyon nehéz.
De persze imádjuk így, ahogy van. :)