Már egy jó ideje úgy van, hogy a férjem igen fontos ember lett a munkahelyünkön.(most elhúzta a száját, és azt gondolja, hogy ez egyáltalán nem így van) Az ezzel járó dolgok olyanok, amik akár percenként is kiváltanak belőlem mindenféle ambivalens érzést. Mert persze, nagyon örülök neki, hogy elismerik a munkáját, és a tudását. De egyáltalán nem örülök neki, hogy mennyi minden plusz teher van már rajta. Vannak olyan dolgok is, amik ott bent, még közöttünk is okoznak némi súrlódást. Mert igen, engem adott helyzetben pont úgy tud leteremteni, mint bárki mást. De az határozottan tetszik, hogy én első helyen szerepelek nála, és bármikor segít, ha szükségem van rá. Másnak is megteszi, csak mások nem nagyon merik megkérni. Na, ez a másik, ami olyan fura. Mert van ott bent egy olyan arca, amire még mindig rá tudok csodálkozni. Elképesztő, hogy mennyire összeszedett és céltudatos minden pillanatban. Nem lehet kizökkenteni, nem lehet semmi érzelmet leolvasni az arcáról, még néha nekem is fejtörést okoz, pedig itt van huszonnégy év tapasztalata a hátam mögött, és bármikor megmondom egy pillantásából is, hogy mit gondol. De ott nem.
Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy bármilyen szigorú is, és bármennyi fegyelmet és figyelmet követel meg mindenkitől, szeretik és tisztelik. Igaz, rendkívül következetes is, és nincsenek szélsőséges hangulatváltozásai sem.
Büszke vagyok rá, az biztos. Néha meg azt kívánom, bárcsak akkor is kollégák lettünk volna már, amikor még ugyanilyen pozícióban volt, mint most én. Megnéztem volna azt a lazább énjét is. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése