Meccsnap

Lehet, hogy ti nagyon utáljátok, ha fociról van szó, de sajnos még most ezt muszáj megosztanom a nagyvilággal, úgyhogy ma is erről fogok írni. (de szerintem ezt azért sejtette mindenki)
Ma végre arra a napra ébredtünk, amire hetek óta várunk. Pont azzal az izgalommal ébredtem, mint amivel lefeküdtem. Rengeteg meccsen voltam már, rengeteg fradi meccsen szurkoltam, ugráltam, kiabáltam, bosszankodtam, örültem, de még soha, egyetlen meccs előtt sem éreztem ezt a fajta izgalmat, mint most. Tudtam, hogy valami olyan vár ránk, amire még nem volt példa. Tudtam, hogy olyan élményben lesz részünk, amilyenben még sohasem, és amit soha nem fogunk elfelejteni. Valószínűleg majd el fogjuk mesélni még az unokáinknak is ezt a meccset, amikor három és fél év után visszatért a tábor. Ott voltunk az "utolsó" meccsükön is, akkor a Puskás Stadionban, azt sem felejtettük el, az a meccs is belénk égett.
Egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy aggódnom kéne amiatt, hogy húszezren leszünk. Egyetlen percre sem gondoltam arra, hogy bármi bajunk eshet, még akkor sem, ha a Fradi tábor szóösszetétel a többségben azonnal a balhét, verekedést és szörnyűségeket láttat. Tudom, hogy vannak közöttük is olyanok, akik szeretik a balhékat, akik provokálnak, akik azonnal ütnek, rúgnak, ha provokálják őket, de ők egy olyan minimális kisebbség, akik szerintem szót sem érdemelnek (nyilván mégis ők szerepelnek az újságok címlapjain).
Az viszont rengetegszer fordult meg a fejemben, hogy milyen lesz a visszatérés. Milyen lesz, amikor először hallom majd úgy a Fradi indulót, ahogy annak szólnia kell. Tudtam, hogy olyan pillanatok lesznek, amik nem csak elképesztő örömöt fognak szerezni, de meg is fogok hatódni.
Nos.. azt kell mondanom, minden, amit elképzeltem, semmi volt a valósághoz képest. A valóságban elképesztő látvány és érzés volt minden. Kibuggyantak a könnyeim is akkor, amikor a játékosok és a tábor először "találkozott" össze az Arénában. Elmondhatatlan érzés volt látni, és átélni, hogy húszezer ember van ott ugyanazért, amiért én is/mi is. Minden korosztály ott volt most is, mint mindig. Jöttek karonülő babával (ő mondjuk nem hiszem, hogy nagyon élvezte), kicsi és nagyobb gyerekekkel, kamaszok, fiatal felnőttek, felnőttek, középkorúak, idősek, és egészen öregek is. Jöttek mankóval, oxigéncsővel, rokkant kocsival is.
A meccs első félideje kis csalódást okozott. Nem éreztem azt, hogy a játékosok is ugyanazért vannak ott, amiért mi. De reménykedtem, hogy mint általában, majd most is a második félidő lesz a jobb. És gondoltam is, hogy a tábor elé mennyivel jobb lesz gólt rúgni, mint a másik kapuba. Igazam lett, mert a második félidőben tényleg fényévekkel jobban játszottak, és lett is gól, rögtön egymás után kettő is.

A fotó Eriké.. :)

Voltak mindenféle pirotechnikai eszközök is, fogalmam sincs, melyiket hogy hívják, de fergeteges látványt nyújtottak (és nincs bennük semmi félelmetes).
És akkor, amikor már azt hittem, hogy ezt az egészet nem lehet már tovább fokozni, és mindent láttam és éreztem már ma délután, amit csak lehetett, akkor a meccs végén Szasza (a speaker) elkezdte énekelni a Nélküled-et. Amit aztán húszezren énekeltünk együtt. Borzongató, megható, csodálatos percek voltak.
És aztán vége lett... nem lehetett tovább húzni-halasztani, mert tényleg nem volt tovább. El kellett indulni haza. Gond nélkül kivonultunk, az utcán még inkább látszott, micsoda elképesztő méretű tömeg volt odabent. :)
Ha lehetne, minden szombatot így töltenék. Tökéletes nap volt, ahogy Roli is mondta este, és én teljesen egyetértek vele.

A hülye pofa annak köszönhető, hogy nem is fogtam fel, hogy lesz rólam kép :D (a sál volt a lényeg, nem én)