Kivételesen nem konkrétan valami kapcsán, hanem csak úgy.. Olvasgatom az ilyen-olyan babás és kisgyerekes blogokat, viszonylag rendszeresen, és ezek olvasása kapcsán mindig rádöbbenek, hogy valószínűleg a mostani "normák" szerint én egy elvetemült, mondhatnám "sz@r" anya vagyok.
Merthogy ott kezdődött, hogy egyik gyerekem sem tudtam két hónapnál tovább szoptatni. Az elsővel még bénák voltunk, a másodiknál tök jól működött, mígnem azok a fránya hormonok közbe nem szóltak, és a harmadiknál is eljátszottuk ugyanezt. Aztán nem óvtam, féltettem őket mindig, mindenáron attól, hogy "jajj, ilyet még nem ehet, mert jajj, allergiás lehet később". Megették, akkor megették, és egészségükre, ha nem, akkor nem. Nem átallottam nekik csokit adni (fura lett volna, ha nekik nem, de nekem lehet), sőt, a kólát sem dugtam el előlük sosem. Nem dícsértem meg, ha rajzolt a falra, sőt... Nem volt türelmem soha ahhoz, hogy a konyhaszekrény teljes tartalmát kipakolja, és visszapakolja százharminháromszor naponta. Inkább elmagyaráztam, hogy az anya "játéka", ő meg legyen szíves keressen magának másikat. Előfordult, hogy kaptak. Kezükre, fenekükre, de azt hiszem, mindegyik gyerekem kapott már pofont is tőlem. (az más kérdés, hogy nekem jobban fájt, mint nekik) Nem aludtak velem egy ágyban, mert ki nem állhattam. Mindenkinek van sajátja. Nem voltam soha hajlandó félnapokat a játszótéren tölteni (najó, könnyen vagyok, van udvarunk). Nem átallottam nekik a tévét bekapcsolni, ha már végképp nem bírtam elviselni az egyfolytában ordítást. És nem, soha nem volt nálam babakorukban kölesgolyó, vagy buláta, vagy mittudomén miféle egészséges finomság. (igaz, talán még nem is lehetett kapni). Szóval, ezek szerint baromira nem vagyok/voltam trendi anyuka.
Nem kritika ez részemről feléjük, egyáltalán. Csak nem értem, miért jó az bárkinek is, ha az összes létező legdrágább és legmárkásabb fejlesztőjátékot összevásároljuk (és aztán berakjuk a többi közé a sarokba), mitől jobb az, ha sose szólunk rá, ha mindent az ő igényei szerint csinálunk (nem csecsemőkorban, mert az más). Attól, hogy gyerekünk van, még mi is itt vagyunk. És attól, hogy számunkra ők a legdrágábbak, legszebbek, legokosabbak, és mindenféle leglegleg-ek.. , még majd egyszer eljön a pillanat, amikor be kell illeszkedni egy közösségbe, ahol csak ugyanolyan lesz, mint a többi, ahol csak akkor és ott és úgy lehet játszani, rajzolni, futkározni, amikor arra lehetőség van. És akkor mi lesz?
És nem is kell majd a babablogokból ihletet merítenem ehhez. Itt lesz a szomszédban.. aki már most tudja(!), hogy ő aztán cukrot soha, meg ő aztán biztos nem így, hanem úgy, és fittmami lesz, és mindig minden happy lesz és szuper. Naja.
Én is mondtam, hogy azt aztán sosem fogom mondani... mégis mondtam már.
És ezekből a dolgokból nem is olyan nehéz megérteni, hogy miért is van annyi fejlesztésre szoruló, szociálisan érzékeny, és a többi gyerek. Mert mi lesz az olyan kisgyerekkel, aki egyévesen a földhöz vágja magát, mert nem kapja meg a kocsikulcsot? És nemhogy megkapja, még meg is vigasztalják. Vagy mi lesz azzal a másik, de szintén egyévessel, aki alkoholos filccel összerajzolja a tűzhelyet, és a hűtőt, és csak mosolyognak, hogy milyen kis kreatív?
Amúgy meg elég félelmetes belegondolni, hogy elvben majd ezen a kis "kreatív" korosztályon fog múlni a nyugdíjunk. (tán kölesgolyóra telik majd :-D)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése