Hullámvasút

Majd amikor jövő héten lerántom a leplet bizonyos eseményekről (egy perccel sem előbb) akkor majd érthetőbb lesz egy kicsit, hogy most épp azt érzem, hogy ezen a héten folyton egy hullámvasúton ülök. Érzelmileg mindenképp. Elég széles skálán mozog az, amit érzek, amiken gondolkodtam, amik eszembe jutottak. Egyik percben felhőtlen öröm, a másikban végtelen szomorúság. Egyik percben büszkeség, a másikban pedig valami őrült bizonytalanság, hogy biztos jó lesz ez így? A helyzetet bonyolítja, hogy Balázzsal együtt, és egymástól teljesen külön is átéljük ezeket. Az egyikünk tud és akar beszélni róla (én), a másikunk pedig csak hosszas unszolásra mond el két szót (nem én). Emiatt, és a többi egyéb esemény miatt most, a szabadságom vége felé fáradtabb vagyok, mint mikor elkezdődött. :D
Holnap véget érnek Patrik megpróbáltatásai is, este hétkor még táncol egy utolsót, és azzal vége. :) Kicsit sajnálom, mert szép volt, és sosem volt még ilyen, de mivel Ő is nagyon elfáradt az utóbbi három napban, hát azt mondom, elég is lesz ebből ennyi.
Őrült egy hét volt, az egyszer biztos.

Röviden

Ez az idei farsang minden eddiginél szebb és emlékezetesebb, de ennek megfelelően roppant fárasztó is. Bármelyik pillanatban tudnék aludni, már amikor nem épp a fiamat csodálom, vagy sütit sütök, vagy valakiért elmegyünk, elvisszük, meg ilyenek. :)
Nagy szerencse, hogy szabadságon vagyok, mert dolgozni menni biztos nem lenne időm. :)

Na de azért hoztam amit ígértem... :) Egy szavatok nem lehet rám.

:)

Kedves Fiam!
Épp abban a korban vagy, amikor csak kiröhögnél, ha ezt elmesélném Neked, úgyhogy inkább csak leírom, és majd valamikor egyszer elolvashatod, amikor már kicsit kevésbé leszel kamasz. :)
Ma elkísértelek a főpróbádra. Még az utolsó pillanatban is vacilláltam, mert láttam rajtad, és hát ki is mondtad, hogy nem örülsz neki. Azt akartad, hogy csak "élesben" lássalak, de a határozott tanári kéréssel, miszerint ma mindenkihez menni kell szülőnek, Te sem tudtál vitába szállni, így megadtad magad. Valószínűleg nem történt volna amúgy semmi, ha mégsem mentem volna el, de ezt már csak utólag okoskodva tudom mondani.
De egyébként jól tettem, hogy elmentem. Nekem mindenképpen. Amikor először megláttalak a frakkban, nem nagyon tudtam mit is érzek. Mert ott álltál, mint egy felnőtt férfi. Aki mégis az én fiam. És láttam a zavart az arcodon (ahogy mindenkién), mert Te is érezted, hogy ebben a ruhában most valahogy olyan más lettél. Olyan, aki már nem gyerek.
Aztán láttalak táncolni. Én azt gondolom, elfogult anyai szívem minden szigorával is, hogy sokkal ügyesebb vagy, mint Te azt gondolod magadról. Az azért látszik, hogy mennyire nem a szíved csücske az egész, és ettől a látványtól és érzéstől vagyok én most annyira meghatódva, hogy nem bírom elmondani. Mert tudom, minden flegmaságod mellett azért Te még mindig az az érző lelkű ember vagy, aki mindig is voltál, és tudom, most is csak az én kedvemért táncolsz. Tudom, hogy miattam nem hagytad abba, pedig megbeszéltük, hogy elfogadom a döntésedet, ha mégis így döntesz. Fájt volna, de elfogadtam volna valóban. (azért jobb, hogy nem kellett)
Köszönöm. <3 p="">

Az arckifejezés a fotózás tényének szól. :)

Holnaptól..

Na, semmi fogadalom nem következik, bárki bármit gondolt is. Pusztán csak elmesélem, hogy holnaptól körülbelül vasárnap délig még ennyire sem leszek beszámítható, mint eddig. Ugyan nem nagyon sikerült pihennem ebben a két napban, mert mindig volt valami zsizsegnivaló, vagy épp tennivaló, de már mindegy is, nem valószínű, hogy bepótolom, és gyaníthatóan ugyanolyan fáradtan megyek majd egy hét szabi után újra dolgozni, mint ahogy eljöttem, de sebaj. :)
Holnaptól beindul a farsang-dömping nálunk. Roland kezdi, aztán csütörtökön Erik folytatja. Patrik lesz az, aki a legaktívabb résztvevője lesz az egésznek, mert ő aztán minden nap nagyon komolyan kiveszi a részét az egészből. Mert ő a nyolcadikos, aki igazán rendes gyerek, mert végül mégis táncol, nem adta fel a próbákat. Holnap este már a ruhás főpróba lesz, először lesz rajta frakk életében (és gyaníthatóan ez után a pár nap után nem is lesz soha többé). Keringőzni fognak, két párja is van, ami azt jelenti, hogy táncol majd csütörtökön is, pénteken is, és szombaton is Csütörtökön háromkor és hatkor, pénteken háromkor és hatkor, és szombaton este hétkor. Én hessegetem még a gondolatát is, hogy mennyire meg fogok hatódni, pedig így lesz.. és erre nagyon jó lesz az a holnapi főpróba, hogy majd ott túleshetek az első meghatottságon. :)
Csak szóltam, hogy ha hülyeségeket beszélek, vagy ilyesmi, akkor az azért lesz, mert majd nem mindig leszek képben, hogy épp melyik gyerekemmel és milyen rendezvényen vagyok. :) (és igen, várhatóan hozok majd fotót.. és reményeim szerint videót is valamikor)

Majd aki a végén...

Murphy úr és mi épp a Ki nevet a végén társasjátékkal játszunk. Mondjuk már tegnap is utaltam rá, hogy én eléggé unom már a dolgot, sőt.. De Ő fáradhatatlanul játssza. Csak dobálja a hatosokat, és valahogy folyton úgy járunk mostanában, hogy ő az, aki kétszer dob, aki nem marad ki egyetlen dobásból sem, aki előre léphet jutalomból akárhány mezőt is, és naná, hogy Ő ér be előbb a célba is. Ott meg aztán visszafordul, és röhög.
Akkor is, ha körmünkszakadtáig küzdünk, most már igen komolyan véve a játékot, és minden helyzetet igyekszünk azonnal megoldani. Ha hatost dob, akkor mi is. Hatot lépünk rögtön utána. Ma visszakerült a fog. Felhívtam a mosógépszerelőt (aki majd holnap jön). Egészen fel is szabadultam tőle, hogy ugyan egész délelőtt ezt-azt intéztem (és ez lett volna a lógós napom, az a bizonyos visszafekvős), de legalább jól haladtam, és újra közeledett a mínusz a nullához. Sőt, már majdnem pozitívnak is éreztem a mérleget egy pillanatra, amikor Murphy, ez a k.cs.g simán két dobókockával is hatost dobott. Egyszerre! Hú, hogy mennyire utáltam. Egy pillanatra gondoltam, hogy na most megfogom a játéktáblát, ráborítom, és agyondobálom a figurákkal-dobókockákkal, meg még mindazzal, ami épp akkor a kezem ügyébe akad. Hogy mit tett ez a dög? Aljas módon járt el, és ott támadott, ahol egyszer már járt, mit egyszer, minimum kétszer az elmúlt hónapban. És ez már nem a Ki nevet a végén, hanem a Mortal Combat, vívjuk a halálos harcot. Melegen ajánlom neki, és magamnak is, hogy ne játsszuk végig, hanem nyírjam ki idő előtt, mielőtt ő végez velem.
Szóval.. ma úgy kellett hazahúzni a kocsinkat. Soha nem történt még ilyen. De most igen. Murphy bekeményített. De nem az övé a végső győzelem. Mert én már tudom, amit ő még nem. És én leszek az, aki nevet a végén. :)

Kedves Murphy úr!

Igazán kellemes és hasznos perceket töltöttünk el az Ön társaságában. Megtudhattunk magunkról olyan dolgokat is, amikre nem is voltunk igazán kíváncsiak, mióta Ön itt van nálunk. Eleve nem is számítottunk arra, hogy vendégségbe érkezik, így aztán az, hogy ennyi ideig marad, mostanra- bocsássa meg nekem- de igazán nagy terhet kezd jelenteni. A szó mindenféle értelmében.
Kedves Murphy úr, minden bizonnyal szereti a társaságunkat, még akkor is, ha amúgy elég szűkösen vagyunk, de értse meg, most már tovább kell állnia, mert mióta Önt látjuk vendégül, azóta
-összetört az autónk
-elromlott a férjem órája
-elromlott az autóban a termosztát
-elromlott a mosogatógép
-tönkrement a fiaim számítógépében a winchester
-hengerfejes lett az autó

És mire mindebből fellélegezhettünk volna, hogy akkor végre vége, erre most mi történik? Na mi?
-elromlott a mosógép
-kiesett a fiam műfoga

De komolyan, kedves Murphy úr, ma még szép szóval és kedvesen kérem, hogy legyen olyan rendes, és menjen haza. Ne várja meg, amíg teljesen dühbe gurulok, és ki fogom dobni innen, mert az mindkettőnknek rossz lenne. Nekem elegem van Önből, és nem akarom, hogy itt legyen az otthonomban, és csak romboljon. Nem kell ez.. nem kell a mi nyugalmunkat megzavarni ilyenekkel. Legyen elég már.
Kedves Murphy úr, menjen, és foglalja el magát.. írja le a törvényeit, vagy ilyesmi. És nem mondom, hogy a viszontlátásra, mert az isten mentsen meg tőle. De Isten áldja Önt.

Az Én Kedvesem

Mostanában nem Önmaga. Nagyon nem. Körülbelül a baleset idején kezdődött, amit Ő már akkor is egy jelnek tekintett. Akkor úgy gondolta, hogy nem érdemli meg azt a jelölést, és a sors így kívánta őt figyelmeztetni erre. Ahányan tudtuk, annyian tiltakoztunk, és háborodtunk fel a kishitűségén, és onnantól, ha lehet, még jobban drukkoltunk, hogy ennek az ellenkezője bizonyosodjon be. Aztán nem így lett, amivel ugyan baj akkor sem volt, és azóta sincs, de valahogy mégis összekapcsolódott ez benne. Az azóta történtek pedig csak húzták lefelé. A mindennapos kis küzdésekkel még elvan, de minden olyan történés, ami váratlan, és még véletlenül sem tervezhető azonnal csak lök rajta egyet lefelé.
A tegnapi események még erősítettek ezen. Csak ezért gondolom azt, most, utólag, hogy nem kellett volna biztatnom, és nem kellett volna ennyire bizakodónak lennem nekem sem, (franc azt az örök optimista énemet) mert átragadt rá akkor, és nagyobb lett a csalódottság érzése.
Nem tud róla beszélni, sosem tudott (és még blogot sem ír), hiába kérdezgetem, nemigen jutunk előbbre. Persze, ismerem már, és pontosan tudom mi baja van, csak szeretném, ha Ő mondaná ki, mert ettől könnyebb lenne. Ha kimondaná, beszélhetnénk róla, és nem magában őrlődne, és nem építgetné magában azt, hogy "úgysem érdemlem meg", hanem lehetne bizakodóbb, és gondolkodhatnánk egy másfajta megoldáson. Vagy valamin. Akármin.
Sok kis apróság állt össze most egy nagy egésszé. Én meg nézem tehetetlenül, és folyton ezt a dalt dúdolgatom magamban: