Egy focis megint

Mindjárt vége a vb-nek. Már csak a bronzmeccs van hátra, és aztán a döntő, ahol kiderül, a következő négy évre ki lesz a világ legjobb válogatottja. Hollandia, vagy Spanyolország?
Több millió, vagy talán milliárd(?) "szakértő" nézte a közvetítéseket világszerte. Jó sokan tudtak volna sokkal jobban játszani, mint Wayne Rooney, tudtak volna egy sokkal jobb válogatottat összehozni, mint Joachim Löw. :D Nem tudom, hányan gondolnak arra, amire én bizony szoktam a közvetítések során. Nevezetesen arra, hogy mennyi munka van emögött, hogy valakit a szülőhazája válogatottjába meghívjanak. Ezek a fiúk, férfiak talán kivétel nélkül gyerekkoruk óta rendszeresen járnak edzésekre, ami kortól függően eleinte heti kétszer egy órát, majd már heti ötször több órát jelentenek, amikor nem csak úgy lötyögnek a pályán, hanem taktikai cseleket tanulnak, erőnléti edzést tartanak. Ezek a fiúk, férfiak rengeteg mindenről mondtak le azért, hogy sportoló lehessen belőlük, mert egy focistának nagyon hamar meg kell tanulnia lemondani a focin kívüli életéről, főleg, ha tehetséges, és szorgalmas.
Az idei vb-n öten is vannak, akik épp csak 18 évesen ott lehetnek, és képviselhetik a hazájukat. Ez hihetetlen nagy dolog lehet az életükben, és hihetetlen nagy felelősség is egyben. 18 évesen egy válogatottban szerepelni azt jelenti, kifejezetten nagy tehetség valaki. És innentől pedig még sokkal nagyobb elvárások vannak felé, mint addig valaha. Mert lehet, hogy eleinte csak azért focizott jól, mert szerette csinálni. Mostantól pedig nem elég szeretnie, mert sokat várnak tőle.
Sok-sok világsztárt írtak le az idén, mert nem úgy szerepeltek, mint két éve, vagy mint négy éve. Lehet, hogy fiatal emberekről beszélünk, a maguk huszon pár évével, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ők is emberek. Megsérülnek, és onnantól már semmi sem ugyanaz. Nem tudnak gólt rúgni, kapják az "osztást" mindenfelől, nyomáskényszer alatt még nehezebb teljesíteni.
Nem tudok rájuk csak focistaként tekinteni, mert mindannyian emberek. Mindegy, milyen színű a bőre, mindegy, milyen nemzetiségű. Nem tudjuk, a tehetségét honnan és kitől kapta, lehet, hogy a saját választása volt, de nem lehet könnyű életük. Nem lehetett könnyű Fabio Cannavaro-nak lenni, és lenyelni a békát minden csúnyább megjegyzésre, amit kaptak. Nem lehetett könnyű Anelka-nak lenni sem. De nem lehetett könnyű C.Ronaldo-nak lenni sem, akinek milliók lesték árgus szemekkel minden mozdulatát, és legyintettek, hogy ááááá, hol van már.. ? Emberek ők, ezt nem szabadna elfelejtenünk. Emberek, akik ugyanúgy élik az életüket, mint mi, csak épp olyan hivatásuk van, amilyen.
És végül nem tudok eltekinteni attól sem, hogy vajon hány anyuka-apuka páros ül ilyenkor könnyes szemekkel a lelátón, és nézi, ahogy az ő "kisfiának" szól a nemzete himnusza. Leírhatatlan érzés lehet. Azt gondolom, minden olyan család komoly tiszteletet érdemel, ahol felnevelkedett egy (de nem ritka a több is) olyan sportoló, aki aztán egy ilyen rangos eseményen képviseli a hazáját. Mert minden focista mögött áll egy Apa, és egy Anya. Akik hittek benne, akik támogatták, akik elhordták edzésekre, megvették a felszereléseket, megtanultak nem sikítozni, ha felrúgták.
És (bár és-sel nem kezdünk mondatot) én azt gondolom, minden focista, legyen bármilyen nemzethez tartozó is, aki idáig jut, tiszteletet érdemel. Akkor is, ha kihagyja a tizenegyest. És akkor is, ha nem tudja kivédeni a tizenegyest.

Még mindig a baleset

De ezúttal nem arról írok, hogy hogy történt, mert azt ugye már megírtam. Arról viszont, ami azóta zajlik bennem, bennünk, még nem szóltam.
Először idézném az "okos" könyvemet. "Egy baleset arra készteti az embert, hogy lassítson, vagy teljesen hagyjon fel tevékenységeivel. Ilyenkor olyan időszak veszi kezdetét, amikor kérdéseket teszünk fel. Ha nyitott, és objektív maradok magammal szemben, gyorsan rájövök, mi okozhatta ezt a balesetet. Elvesztettem az irányításomat egy élethelyzet felett? Ideje, hogy irányt változtassak? Nehezen hallom meg saját belső hangomat, megérzéseimet, ezért radikális figyelmeztetésre, intő jelre van szükségem? Megfigyeltem, hogyan is következett be a baleset? Milyen állapotban voltam előtte, és utána? Fontos, hogy újra átgondoljam a baleset körülményeit: elemezzem az elhangzott szavakat, mert feltárják, mit is éltem meg a baleset pillanatában. A baleset minden elemének szimbolikus jelentése van, ezért figyelek a belső hangra, hogy olyan megoldást találjak, amely megakadályozhatja az adott helyzet súlyosbodását. Akkor vagyok fogékony a balesetekre, amikor viszonyom problémás a valósággal, amikor képtelen vagyok a teljes jelenlétre, és arra, hogy tudatában legyek a világnak, amelyben élek. Mintha elvágyódnék innen. El vagyok szigetelve attól, ami körülöttem történik, talán mert nem tudom elfogadni a valóságot, vagy nehezen élem meg azt. Jobban oda kell figyelnem magamra, hogy felfedezzem az önbizalmamat."
Minden, amit leírtam belőle, már felmerült bennem is (csak ma néztem bele a könyvbe). Igaz bármelyikünkre külön-külön is, mármint Balázsra és rám. És igaz ránk együtt is. Azt gondolom, a Sors (nevezzük így, ez a legegyszerűbb és legkevésbé sem bántok vele senkit remélem) megmutatta nekünk, hogy fontos számunkra az autónk. Ugye fontolgattuk, hogy el kéne adni. Fontolóra vettünk sok mindent, hogy "szabadulhassunk" a svájci frankos hitelünk fogságából. Még akkor is szóba került, mikor hazafelé tartottunk, mert elmentünk egy autókereskedés mellett, mire Balázs megjegyezte, majd ide beadjuk, és kész.. Nos, a Sors adott nekünk ízelítőt abból, milyen lenne elveszíteni. És azt hiszem, ez a lehetőség a jövőben nemigen fog felmerülni bennünk.
Aztán amit még meg kellett tanulnunk... mindketten, külön-külön kicsit nyomasztónak érezzük a családon belül betöltött (önként vállalt) szerepünket. Mert Balázsnak nyilván nyomasztó családfőnek lenni így, hogy nagyon sokat dolgozik, és nagyon keveset pihen, mégis van egy csomó minden, amiről le kell mondani. Nekem nyomasztó, hogy nem tudok "érdemben" hozzájárulni a családi költségvetéshez. Együtt nyomaszt bennünket az anyagi nehézségeken túl a gyerekek betegségei, az iskoláztatás, és még egy csomó apróság.
És akkor jött a Sors, és mutatott valamit. És ez az igazán letaglózó. Hogy elég volt neki egy pillanat, hogy meglássuk. A családfőnek visszaadta az önbizalmat, mert képes volt rá, hogy akkor, abban a helyzetben tökéletesen hideg fejjel a lehető legtöbbet tegye értünk. Egyúttal megmutatta neki, hogy mekkora támaszom nekem. Nekem megmutatta, hogy bármi van is, feltétel nélkül bízhatom magam erre az emberre bárhol, bármikor.
Magamról nem feltétlenül tetszik amit láthattam, de azt hiszem, én ennek a történetnek egy epizódszereplője voltam csak. De azért mégis leírom, mert hiszek abban, hogy amitől megszabadulok, attól nekem könnyebb lesz. Szóval.. kicsit csalódtam magamban. Mert még mindig nem tudok egy csomó mindent visszaidézni, mert sötét folt van a helyén, pedig tán csak másfél percről van szó. Mert amikor kiszálltunk, azonnal rosszullét jött rám, amitől gyengének érzem magam. Még akkor is, ha utána (ahogy Eszter felhívta rá a figyelmemet) igenis nagy erőről tesz tanúbizonyságot, hogy vissza tudtam jönni belőle. Az is igaz, hogy az, hogy nem tudott igazán legyőzni a roham, sokba került nekem, mert utána még két napig volt begörcsölve mindenem (péntek este a könnyeim is potyogtak, annyira fájt a kezem). Mégis úgy érzem, hogy nem voltam jó támasza a gyerekeimnek, mert nem tudtam rögtön megnyugtatni őket, sőt, még majdnem tetéztem a bajt. Tudom, az eszemmel legalábbis, hogy ez így hülyeség, hiszen nem tehetek arról, hogy beteg vagyok.
Azóta eltelt már majdnem egy hét. Elmentünk a baleset helyszíne mellett már másnap. Elcsendesedtünk mindannyian odafelé, nekem a gyomrom is egy csomóban volt végig, és észre sem vettem, hogy visszatartom a levegővételt is. Hazafelé a Sors megint csak közbelépett, ezúttal könnyített rajtunk. Egy teremtett lélek nem volt rajtunk kívül azon az útszakaszon. Senki. Mégis folytak a könnyeim ahogy elmentünk ott. Láttam még  a krétarajzot. Azóta azt is tudjuk, hogy hívták a kamionost, meg még azt is, hány gyereke van. Azóta bejelentettük a biztosítójánál  kárigényünket, és már a kárfelvevő is itt volt fotózni. Azóta már sokszor ültünk az autónkban.
Azóta ahányszor ránézek a férjemre, látom azt az elszánt, koncentráló arcát magam előtt, ahogy mindenáron vigyázott ránk. Az Ő arcán pedig látom, hogy megkönnyebbült, amiért tudott ránk vigyázni. A kapcsolatunkat, a tiszteletet iránta megerősítette bennem. Aztán majd eltelik annyi idő nemsokára, amikor már csak ez lesz fontos, minden más csak egy rossz emlék marad.
Mindenesetre kedves Sors, legközelebb kérlek, inkább küldj egy email-t. A leírt betűket jobban tudom olvasni, mint a sorok között. De ha ez nem megy, akár fel is hívhatnál. Addig pedig igyekszem szorgosan tanulni, és összegezni, amire szükség van a tovább lépéshez.
Csak most még kicsit lelassultam... gondolatokban, tettekben egyaránt. Jó ez így. Nincs baj, és ez a lényeg.

Kutyusok

Nagykanizsa mellett, fajtatiszta amerikai bulldog kiskutyák várják leendő gazdijukat.
Ár: 20 ezer Ft
Érdeklődni emailben: groovehero123@gmail.com
Képek a kutyusokról: http://picasaweb.google.hu/GrooveHero123/Kutyusok20100616#5483405470228047330

Sürgősen szeretnének gazdit találni a kutyusoknak, ha nem gond, Ti is tegyétek ki.

Mégsem jó

Megjelent az a bizonyos írás. Most találtam meg. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy fura, hogy nem kaptam róla legalább egy linket, csak azt az értesítést Zsuzsától. Na, mindegy..
És most, hogy elolvastam a kommenteket, megint csak elbizonytalanodtam. Nem tudom, én nem írok jól, vagy azok, akik kommentálták már ennyire szűklátókörűek? Vagy csak én vagyok szuperérzékeny?
Egyetlen kivétellel, ami ugyan rögtön az első komment, nem értenek.
"Mindig is hiányoltam az oktatásból azt a részt, amikor elmagyarázzák a fiataloknak, hogy bizonyos életviteli választások milyen következményekkel járhatnak.
Azért kicsit elszomorító, hogy valakinek három gyerek után dereng fel, hogy a régi álmait talán újra kellene írni." 
Ez a megjegyzés különösen bánt. Még akkor is, ha az eszemmel tudom, hogy fogalma sincs, miről beszél, mert nem ismer engem. A pályázati anyagból szándékosan kihagytam a betegségeimet, az újra felbukkant epilepsziámat, mert nem akartam, hogy sajnálattal gondoljanak rám akár csak egy pillanatig is.
Azt is tudom, sok minden általánosság, amit ott leírtam, még akkor is, ha minden szó igaz, és minden gondolat az enyém, mindent megéltem, és átéltem.
Nem fogok beleesni abba a csapdába, hogy nekiállok magyarázkodni álmokról, erősségekről, talpraállásról, vagy bármiről ott, a cikk alján, mert csak az energiámat pazarlom vele.
Nem értem.. nem értem... és bánt. Most még nem kicsit, hanem nagyon. De ennél sokkal fontosabb dolgokon kell elgondolkodnom, csak valahol le kellett reagálnom.

Jó kis nap....

A szó mindkét értelmében. Jónak, nagyon jónak indult. A heti meleg, és egymás kölcsönös kikészítése  után (mármint a gyerekek és én) döntöttünk úgy a párommal, akit azt hiszem, ezentúl illene végre a nevén neveznem, mert van neki ám. Szóval, Balázs és én elhatároztuk, hogy ma strandra megyünk, mert most végre jó idő van, és Ő hazajön hajnalban egy órával előbb (4 helyett 3-kor), így fél kilencig még aludni is tud, és akkor hajrá, lesz egy jó napunk. Még tegnap azért izgultam kicsit, nehogy azon múljon a kiruccanás, hogy köztisztviselői nap van, és mégsem utalnak, de ma reggel már ez a gond is elszállt.
Összepakoltunk, plédek, törölközők, ennivaló, innivaló, és 9-kor már úton is voltunk Tatára. Sima út volt odáig, a strandon a "szokott" helyünket foglaltuk el, és érkezésünk után kb. tíz perccel a gyerekek már csobbantak is, míg mi, szülők elrendeztük a terepet. Nem voltak sokan a strandon, legalábbis emberek, a szúnyogok viszont igen szép számban, jóízűeket lakmároztak belőlünk. Délelőtt még nagyon jól éreztük magunkat, fiúk végre úsztak, Roli ugrálhatott kedvére a pancsolóban, mert senkit nem zavart vele. Kora délután, úgy fél egy magasságában épp ugrálás közben érte egy kisebb baleset. A medence alján lévő itt-ott kissé megkopott csempe egyike elvágta a kisujja és a talpa közötti vékonyka bőrt. De úgy emberesen szét is nyílt, ömlött a vére, de szó szerint, húztuk magunk után a csíkot. Tanácstalankodtunk, mi legyen, mert ragtapasz ugyan volt nálunk, de az kevésnek tűnt. Telefonáltunk Eszter barátnőm férjének, aki épp abban a városban dolgozik, hogy tud e nekünk mondani valami biztatót sebészet-ügyben. Aranyos volt, rögtön megkereste nekünk, diktálta a telefonszámot, megmondta hol van. A telefont nem vették fel, így aztán még megpróbáltam az itthoni sebészetet is, de közölték, maximum kettőig fogadnak, utána nem. Vérzés csillapodott, elsősegély-nyújtó bácsi lefertőtlenítette, bekötöztük, így maradtunk. Igaz, ő már parti tétlenségre volt ítélve a nap további részében, de a testvérei legalább még kedvükre növeszthették az úszóhártyáikat. Mondjuk a második óra után, mikor szegény kis elárvult királyfi nézett a nagy bánatos szemeivel a medence felé, megkönyörültem rajta, és utánuk vittem. Csak az apja karjai között, hogy ne érje víz a sérült ujját, de megmártózott még egyszer. Rögtön ezután, ahogy kivittem, el is aludt. (erről majd  lesz fotó, ha el nem felejtem)
Fél öt körül kezdtünk hazacihelődni, addigra mindannyian kezdtünk fáradni. Még meguzsonnáztunk, aztán szép kényelmesen összepakoltunk.
Hazafelé is szép kényelmes tempóban jöttünk, Vértesszőlősnél még arról beszélgettünk, hogy Tatabányán bemegyünk a Tesco-ba, ne kelljen már itthon sehova menni bevásárolni. És innentől jött a rémálom. Egy lámpás kereszteződésnél zöld jelzés után folytattuk az utunkat hazafelé, egy kamion pedig az ott lévő benzinkúttól szintén zöld jelzésnél mellénk kanyarodott ki. A következő pillanatban pedig jött át a mi sávunkba, és csak jött, és jött, hiába nyomta Balázs a dudát, nem tűnt fel neki, már a fél autó lent volt az útról, amikor elkapta a hátulját, keresztbe fordultunk, és még tolt maga előtt vagy tíz métert, mire észbe kapott, és megállt. Nem minden pillanat világos, van, amikre nem emlékszem tisztán. Megálltunk, körülnéztem, gyerekek a hátsó ülésen rémült tekintettel néztek, és már rohant is felénk egy fiatal pár, és kérdezgették, hogy nincs bajunk? Nincs. Ki kellett szállnunk az autóból, mint kiderült, a fiatal pár és még egy utánuk következő fiatal pár is végignézte az esetet, és ők is nyomták a dudát a kamionosnak, hogy vegye észre, mit csinál, hasztalan. Kiszálltunk az autóból, ahogy ott álltunk az út szélén, láttam az autónkat keresztben, egy kamionnal a "valagában", egy pillanat alatt kezdett sötétedni minden. A következő pillanatban Balázs megfogta a karom, Patrik rémülten nézett rám, az egyik fiatal pár fiútagja pedig már mondta is, akkor hívok mentőt is. Erre sikerült feleszmélnem, és bőszen tiltakoznom, majd egy kevés útszélén ücsörgés, két szál cigi, és pár korty üdítő után lassan elmúlt a remegés. A két fiatal párt valószínűleg az őrangyalunk küldte utánunk, mert a két fiútag (nem mellesleg ikrek voltak) a helyi rendőrkapitányság rendőrei voltak, így nagyon gyorsan intézkedtek, hívták a kollegákat, és segítettek nekünk. Kellett is a segítségük, mert a kamionos és a kísérője nem átallott volna elmenni. Hogy kicsit se legyen egyszerű a helyzet, a kamion Magyarországon forgalomból kivont magyar autó, német vámos rendszámmal, és török sofőrrel. Szép sorban érkeztek különféle rendőrautókkal mindenféle közegek, mert emberünk nem tudta igazolni magát, kísérője angolosan taxival készült távozni, erre válaszul bilincset kapott. Nagy nehezen megkerültek a papírok, és végre elkezdődhetett a helyszínelés. Közben a gyerekek teljesen kikészülve álltak az út szélén, mire végre megkaptuk az engedélyt rá, hogy ők természetesen elmehetnek, ha értük jön valaki, de nekem maradnom kell. Anyukámék jöttek értük, szegények, még az ő kocsijukba is zokogva szálltak be, nem akartak menni sem, maradni sem. Mi még "szétszedtük az autókat", lefényképezték a mienket, majd a kamionsofőr rendőri kísérettel, mi meg a saját autónkkal bevonultunk a rendőrségre, hogy felvegyék a hivatalos jegyzőkönyveket, vagy miket. El kellett mondanunk, hogy láttuk, Balázsnak, hogy hibásnak érzi e magát, ilyesmi. Hétfőn még mennünk kell, hogy kapjunk egy igazolást, amivel mehetünk a biztosítóhoz majd.
A kárunk nem olyan nagyon nagy, szerencsére ott kapta el, ahol már a csomagtartó rész kezdődik. Benyomódott itt-ott, és a festék ment le sok helyen. Valamint a dísztárcsánk tört el, és a lökhárítóból a sarka. Futómű, ilyesmi nem sérült szerencsére. Forintosítva még nem tudjuk mennyi. És csak reménykedünk, hogy tényleg van biztosítása, és fizetni is fog.
A nagyobb kár az elszenvedett trauma. Ami egy pillanat alatt törölte a gyerekekből is a nap minden jó pillanatát. Patrik ijedt meg a legjobban, mert ő ült azon az oldalon, ráadásul akkor is szemben állt velem, mikor majdnem rosszul lettem, és azt is látta. :(( Sírni tudott, abbahagyni nehezen ment.. és azóta egyfolytában azon gondolkodik, mi lett volna, ha...
Reggel megint útnak indulunk. Muszáj beülniük újra, mert ha nem, később nehezebb lesz legyőzni a félelmet. Bár, bevallom, én is félek kicsit. Meg nyögök titokban, mert minden izmom külön van görcsben, és nagyon fáj. Tudom, mitől van, de nem tudom elmulasztani.
Innen is hálás köszönetem az ikerpárnak, akik ennyire segítőkészek voltak, és az összes, az ügyben résztvevő tatabányai rendőrnek, mert végtelenül rendesek voltak.
A kamionsofőrnek pedig egy életre megjegyeztem az arcát. Meg a kaján mosolyát is, ahogy kiszállt.. Nem fogok neki megbocsátani. Mert csak egy kis figyelmen múlt volna... semmi máson.
De azért hálát adok az Őrangyalunknak, vagy a JóIstennek, vagy bárkinek, aki segített abban, hogy ennyivel megúsztuk. Mert lehetett volna nagyon nagy baj is. :(

Ez most jó?

Kaptam ma egy email-t. Ebben nincs semmi meglepő, szoktam azért kapni, ha nem is túl sokat.
A tartalma viszont meglepett. Megmutatom.

"Kedves Diana!

Szeretnélek tájékoztatni arról, hogy a divany.hu női portál jelezte
felém, hogy írásod elnyerte tetszésüket és ők is megjelentetnék.

Üdv.:
Zsuzsa"

Rövid helyzetjelentés

Már elseje van, mert jó szokásomhoz híven persze, hogy nem feküdtem még le. Na jó, tudom, hogy cseppet sem jó szokás ez, de ha nem lehetnék esténként egy-két órát egyedül a csendben, már tuti, hogy a diliházból blogolgatnék. (Tényleg, ott vajon van internet?)
Nem akarok már negatívkodni, ezért nem is írtam többek között a napokban. Olyan keserű sorok jöttek volna belőlem, amire már jó régóta nem volt példa. Most sem tudok még túl vidáman gondolkodni sem, írni sem, de talán elérkezett az idő, amikor már sikerül a negatívumok mellé sok-sok pozitívumot felsorakoztatnom. Ez egy ilyen időszak, biztosan tanulnivalóm van, és azért kell átélnem, megtapasztalnom mindezt. Nem könnyű.
Több szempontból sem. Mert még ha az anyagi dolgokon valamelyest felül is kerekedem azzal a határtalan optimizmussal, hogy "majd úgyis lesz valahogy", akkor is van egy csomó más, ami a lelkemet teszi próbára. Ami ugyan nagy, de mégis igazi leckéket kapok. Amikkel kapcsolatban megannyi kérdésem van saját magamhoz, amire nincs válasz még. Nem tudom, hogy azért nincs, mert félek tőlük, vagy azért, mert mégis van valami, amit még magam elöl is titkolok. Bármi lehet.
Azt tudom, hogy van mindig valaki, aki mellettem áll, aki megkérdezi, hogy hogy vagyok, aki aggódik, és próbál segíteni bármiben. Sokat jelent.
Érdekes, hogy épp ebben az időszakban "támad fel' megint Roliban a "kis varázsló", és újfent beszámol a látogatóinkról. Még érdekesebb, hogy jobban borzongok, mint valaha. De erre legalább tudom a választ... azért borzongok, mert tudom, hogy igaz. Aki nem hisz benne, nem érez semmit. Mindenesetre érdekes összefüggés ez. Lehet, hogy kicsi királyfim így próbál nekem segíteni, vagy próbálja nyitni a szemem valami felé, amit én már nem látok?
Nem is gondoltam volna, hogy a gondtalannak ígérkező nyár ennyi mindent rejt majd magában. Azt hiszem, unatkozni semmiképp nem fogok. Sem így, sem úgy.
Azért le fogom ám írni apró-cseprő, és még nagyobb gondjaimat is, már csak azon egyszerű és végtelenül önző okból kifolyólag is, mert akkor nekem könnyebb lesz.
Csak nem most. Még érlelem, ne írhassak se indulatból, se sértettségből, se haragból, mert azt megbánnám.