Erik bizonyítványáról

Megígértem, hogy írni fogok róla, hát írok is. Nem csak azért, hogy kiadjam magamból mindazt, amit ezzel kapcsolatban éreztem/érzek, hanem azért is, hogy majd később, ha visszaolvasom az összes "Erik-cimkés" bejegyzést, akkor itt legyen. Okulásként is akár. Vagy csak emlékként.
Szóval, együtt jöttek hozzám a bátyjával a bizonyítvány-osztás után. Oda jött értük Balázs a boltba, mert én dolgoztam, és a bizonyítványokat együtt szerettük volna megnézni. Mert az úgy igazságos. A gyerekekkel is, meg velünk is. Olvastam az értékelést, és kerekedtek a szemeim. Valahogy mindig jobban. Nem igazán értettem az egészet, mert ő büszke volt rá, hogy az igazgató bácsi felolvasta a jeles tanulók között, de ez nem jeles. De ez érdekel a legkevésbé. Ami fölött nem tudtam elsiklani az az, hogy ahányszor bent voltam a suliban fogadóórán (talán mindegyiken), mindig azt mondták, Erikkel minden rendben. Szuperjól teljesít. Néha vannak elkalandozásai, de mindent tud, mindent jól csinál. Még akkor is ezt mondták, mikor én jeleztem a tanító néninek, hogy ugyan valami nem okés, mert a szorzótábla nagyon kínai. Tanító néni meglepődött ezen, mert ő nem vette észre, hogy nem érti, de azért egyszer korrepetálta, ahonnan Erik úgy jött haza, hogy most már értem. Nos, továbbra is keveri a szezont is a fazonnal ez ügyben, de már nem is kérek tanítós segítséget, hanem itthon próbáljuk orvosolni a problémát inkább.
Emlékeztek szerintem a nevelési tanácsadós esetre is, amikor a tanítók szintén mindketten kiakadtak, hogy hogy "lehúzták" a gyereket, pedig mekkora csúcs. A lehúzás a reálisabb pedig, mert nem azt mondták rá, hogy mekkora hülye, hanem, hogy ez és ez a részképesség még mindig gyengébb annál, mint amilyennek lennie kell. Na de ők lehúzásnak vették, így aztán a mai napig sem járt még fejlesztőpedagógusnál, holott megbeszéltük, hogy felviszik, legalább felmérik ők is újfent, hogy most akkor mi újság.
Aztán itt volt a vásáros-lopós sztori, amiről ugye véletlenül szereztünk tudomást, és aminek kapcsán szintén volt megbeszélésem a tanító nénikkel. Amikor ugye arról volt szó, hogy ugyan ne aggódjak már, ez gyerekcsíny csak. Nos, a gyerekcsínyt ők azzal jutalmazták, hogy az októberi magatartását kivéve az egész félévi magatartásjegye hármas lett. (akkor írták be, amikor a félévi bizonyítványt írták).
Első felindultságomban kiakadtam rendesen. Eszter volt, aki végighallgatta első dühöngéseimet a telefonban. Ami a leginkább dühített, az az volt, hogy a jegyek, a félévi értékelés, és a szóban elhangzottak három különböző dolgot tükröznek. Olyan, mintha Erik egy hármasiker-pár egyik tagja lenne, és mindig másik iker megy az iskolába. Először fordult meg a fejemben, hogy nem csak az osztályból menekítem ki, de az iskolából is, és én fogom itthon tanítani. (ami amúgy hamvában holt ötlet, de jól érzékelteti a kétségbeesett hangulatomat) Rágódtam mindenfélén. Mert nem értem egyáltalán az egészet. Tudom, hogy nem egyszerű eset, vagyis nem a legegyszerűbb, de ahogy a mellékelt ábra mutatja, a két tanító néni másfél év alatt sem tudta kiismerni. Mert ha azt kérem, ne szidja már folyton, mert nemhogy nem motiválja, de minden kedvét elveszi, akkor utána megdícséri a 86 %-os felmérőért is. Amit amúgy azért írt ilyen "gyatrára", mert annak ellenére, hogy százharminckilencszer megbeszéltük, hogy nem ülteti az osztály fenegyereke mellé, a dolgozatot persze, hogy mellette írta. Amikor pedig megkérdeztem, mégis miért? Akkor azt a választ kaptam, hogy azért, mert Eriket nem tudja ültetni N. mellé sem, K. mellé sem, meg Ni. mellé sem, meg még vagy három név volt itt, mert mindenki elvonja a figyelmét. Én pedig -tudom, nem túl diplomatikusan- megkérdeztem, ugyan miért nem próbáljuk már ki, hogy egyszer nem a rossz gyerekek mellé ül, hanem a jók mellé? Erre nem kaptam választ.
Körbejártam a témát ezerszer, meghallgattam egy csomó ember véleményét, magáról a gyerekről, a tanítónénikről, a gyerek-tanító néni viszonyról, az osztálycseréről, az iskolaváltásról, meg még egy csomó mindenről. Végül most ott tartunk, hogy marad így, csak sokkal intenzívebben fogunk rá itthon odafigyelni, ha kell, korrepetáljuk. Nem az a cél, hogy kitűnő tanuló legyen, mert tisztában vagyunk a gyengébb pontjaival is. De az mindenképpen elvárás kell, hogy legyen önmagától is önmagának, hogy amit tud, az biztos tudás legyen, és bármikor vissza tudja adni.