Azt hiszem, kicsit depressziós vagyok, vagy valami olyasmi. Még magam sem tudom eldönteni, hogy azért, mert egy csomó mindenről és mindenkiről lehullt a lepel, vagy azért, mert én magam jó nagy talány vagyok a magam számára. Vagy a kettő együtt sok csak.
Nagyon sokat és nagyon nagyokat csalódtam az idén már. Sok mindent nyeltem is le már, mert voltak helyzetek, amikor megpróbáltam elmondani a gondolataimat, de annyit se ért, mintha itthon Freddynek elmeséltem volna, amikor vacsorát kap. Így aztán arra jutottam, hogy ezt a részt elengedem, nem beszélgetek feleslegesen senkivel. Igaz, emiatt kapok furcsa pillantásokat, na de majd hozzászokik mindenki. Én is. Mert egyébként nehéz,
Minden porcikám arra vágyik, hogy érezzem, hogy szeretnek, hogy süsse a nap az arcomat, miközben hallgatom a Balaton hullámzását. De nem akarok senki mást magam mellett látni, csak Balázst és a fiúkat. Nem akarom, hogy bárki más hozzám szóljon, semmiképpen se érintsen meg, még egy kézfogás erejéig sem.
Gondolom, miután minden mindennel összefügg, így ezeknek az érzéseknek, és a vérnyomásomnak is közük van egymáshoz. Utóbbiból ma már sikerült jót is mérni, úgyhogy van remény arra, hogy a többi is jó lesz majd.
Nekem a premenopauza hozott kis depressziót. Nem jó. Egyelőre a gyógynövényes cuccok sem váltak be. De nem adom fel :)
VálaszTörlés